Meggyőződésem, hogy a Bibliát Isten kegyelméből azért kapta az emberiség, hogy az élet nagy és apróbb kérdéseiben is el tudjon igazodni. Mivel pedig az ember - teremtettségénél fogva - nemcsak a másik emberrel, de Istennel is értelmes közösségalkotásra képes (spirituális) lény, így nyilvánvaló, hogy a Biblia a láthatatlan Istenről való írott kinyilatkoztatások egyetlen hiteles forrása.

Hogyan lehet az, hogy egy emberi (humán) irodalmi mű tartalmi megítélésében nincsenek késhegyre menő viták, de az Isten Lelke által ihletett mű nyomán évszázadokon átívelő viták bontakoznak ki még a „beavatottak” között is, s már-már lebonthatatlannak látszó falak húzódnak Isten népe között. Ez az ellentmondás szerintem azért van, mert egy humán irodalmi művet nem „szabdalnak szét” mondatokra, mondatrészekre, szavakra, betűkre, hiszen folyamatában olvasva értheti meg leginkább az ember. Szerintem a Bibliát is így lehet megérteni. A Bibliából „összeollózott” szövegtöredékekből alkotott tantételek már nem egyértelműen ihletettek, és olykor egészen más istenképet közvetíthetnek, mint a Kinyilatkoztatás egésze. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem szükséges rendszeres formában is megérteni Isten kijelentéseit, csupán a rendszerezésben való mértéktartásra hívnám fel a figyelmet. Azt sem lehet elhallgatni, hogy Isten nem minden olyan kérdésre adott adekvát kinyilatkoztatást, amely az emberi érdeklődés homlokterébe kerül. Az emberi elme ilyenkor spekulációra hajlamos. Tehát a Biblia nem „szakmai” útmutató akar lenni dogmatikusok számára, hanem az „élet könyve” mindenki számára. Talán ezek a gondolatok is benne vannak Jézus írástudókat korholó mondásában (Jn.5,39) és Pál apostol figyelmeztetésében (2Kor.3,6). Nekem a teljes Írás hátteréből az alábbiak domborodnak ki a predesztináció kérdéséhez kapcsolódóan.

Isten a bűneset után sem mondott le az emberiségről. Előre tudása folytán örök tanácsvégzésében (már a bűnesetet megelőzően) lefektette a megváltás tervét, útját és módját Krisztusban, aki az Atyával és a Szentlélekkel való akarati egységben ezt az „utat” önként és szabadon el is vállalta. Számomra a predestináció ezt jelenti: Isten úgy rendelte el eleve az ember megmentésének (megmenekülésének) útját és módját, hogy az kizárólag Krisztusban adatik. Isten minden ígérete feltételhez kötött, a feltétel pedig az ember engedelmessége. Az engedelmesség a valódi hit (bizalom) gyümölcse és bizonyítéka.

Isten az egész világot, minden embert meg akar menteni (1Tim. 2,4). Amint Ádám engedetlensége nyomán a bűn minden emberre elhatott, azaz egyetemes; úgy Jézus Krisztus („második Ádám”) engedelmessége folytán az Isten kegyelme (jóindulata) is minden emberre kiterjed azaz egyetemes. (A katakombákban talált ősi tipológikus ábrázolásokon a jó és gonosz tudásának fája, valamint a golgotai kereszt együtt szerepel, mint egymás antitüposzai). A korai (2. századi) üldözött egyház ezzel fejezte ki azt, hogy a döntés az Édenben is és ma is az ember kezében van. Egyetlen ember sem megy megkérdezetlenül örök sorsába.

Istennek nemcsak tulajdonsága az, hogy szeret, hanem „lényege” is, azaz Ő maga a Szeretet. Hasonlóképpen „lényege” a Világosság is. Benne nincsen semmi sötétség vagy árnyék. Ő világossá teszi magát az ember előtt, Benne nincsenek "hátsó gondolatok"; nagy tetteit a prófétai szó, ill. a testté lett Ige, Jézus Krisztus által mindig előre bejelentette. Isten szemében jócskán vannak utálatos dolgok, de eleve elvetett emberek nincsenek. Ő képes arra, amire az ember nem, hogy az embert nem azonosítja annak bűnével, mert könyörületes, és egészen a végsőkig esélyt ad az embernek a jó melletti döntésre. Az emberre nehezedő csapások inkább a „bűn törvényének” következményei, mint Istennek bosszúálló beavatkozásai. Törvényét azért adta az embernek, hogy az megismerje a bűnnek a törvényét és tehetetlenségével Krisztushoz meneküljön. Júdásnak is lehetősége lett volna a bűnbocsánatra, de nem találta a megbánás „helyét”. Ugyanígy Saulnak, Izrael első királyának is. Sodoma népe is megmenekülhetett volna, ha lett volna 10 ember, aki felhagy undokságaival. Ahogy Ninive is megmenekült a pusztulástól, mert ott a prófétai szó célba talált és a város megtért. És valószínűsíthető, hogy Anániás és Szafira sorsa is másképp alakult volna az ősegyházban, ha hazugságaikat beismerik.

A Bibliában Isten kiválasztása, elhívása mindig feladathoz, küldetéshez, szolgálathoz kötött. Ez éppúgy igaz az Ószövetség embereire (Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób, Mózes, Józsué, Dávid, a bírák, a próféták), mint az Újszövetség embereire (Ef. 4,11). Ilyen kiválasztásban részesült az Ószövetséges nép kollektíve, és az újszövetséges nép, az egyház is. Kiválasztása arra a feladatra szólt, hogy hirdesse nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el (1Pt. 2,9).  Tudunk küldetésükben megbukott emberekről (Saul, Judás). A „maradéktól” eltekintve a Jézus korabeli zsidóság sem töltötte be küldetését. (Nagy kérdés: a ma és a holnap keresztyénsége vajon betölti-e küldetését?) Mi a közös ezekben az elhívásokban, kiválasztásokban? Mire kaptak megbízatást? Összefoglalóan azt mondhatjuk: kiválasztásuk, megbízatásuk arra szólt, hogy Isten Igéjének és ígéreteinek őrzői és hordozói legyenek, áldásul a világ (környezetük) számára. Izsák lett az ígérethordozó és nem Izmael; Jákób folytatta az ígéret hordozását és nem Ézsau; Dávid lett a király és nem Eliáb. Azok lettek apostolok, akiket Jézus választott ki, és nem mások. De ez nem azt jelenti, hogy akik kiestek a választásból, azok kárhozatra rendeltek lettek volna. Nem tudok egyetlen esetről sem, amikor Isten fátumszerűen rendelkezett volna egy ember, egy csoport, vagy egy nép üdvsorsáról. Csak azokban épül meg az élő reménység és csak azokban munkálja ki a Szentlélek az üdvbizonyosságot, akik küldetésük tudatában élnek, akik meghajolnak Isten dicsősége előtt és engedelmeskednek az Úrnak.

Az Újszövetség un. predesztinációs lokuszai (Rm.8,28; 2Thessz 1,9; Rm. 9. fej.) nem az üdvösség ill. a kárhozatra való eleve elrendelésről szólnak, hanem arról, hogy ebben az életben minden embernek megvan a maga helye, az a hely, amit Isten neki szán. Vannak vezetők és vezetettek; 5 talentumosak, 2 talentumosak és 1 talentumosak; „díszített edények” és egyszerűek. Ilyen sokszínű az embervilág és az egyház is. De az egyház rendje annyiban magasabb rendű, hogy a megdicsőült Krisztus a Lélek által különböző karizmákkal látja el Testének tagjait. A karizmákra alapozott szolgálatok által egy olyan harmonikus működési rend jön létre, amelyet Pál apostol egy egészséges élő emberi szervezet organikus működési rendjével példáz (1Kor. 12,12kk). Krisztus az ő egyházának építését saját kezében tartja (Mt. 16,18).

Már az elején szeretném leszögezni: nem azt a kérdést kívánom felvetni, hogy az egyetlen élő igaz Isten, a Biblia Istene rendelkezik-e az időfölöttiség, a halhatatlanság képességével vagy sem. A válasz ugyanis evidens. Azt a kérdést sem teszem fel, hogy az Biblia Istene az egyetlen élő igaz Isten rendelkezik-e az uralkodás képességével és hatalmával vagy sem. A válasz ugyanis evidens. Az sem szándékom, hogy véleményt alkossak arról, hogy a két képesség (tulajdonság) közül melyik a dominánsabb. Ez a kérdés ugyanis megválaszolhatatlanul értelmetlen.

A célom az, hogy tisztázzam: a címben szereplő két kifejezés közül melyik hordozza azt a jelentést, amit a héber ószövetségi szöveg tetragrammatonja (JHVH) akar kifejezni Isten lényével kapcsolatban.

Ez a tisztázás azért is fontossá vált számomra, mert a magyar keresztyén körökben a közelmúltban került forgalomba egy új biblia-kiadvány „Egyszerű Fordítás” (EFO) megjelöléssel. Ennek megalkotói elhatárolódnak a magyar keresztyén tradíciótól annyiban, hogy a héber Ószövetség tetragrammatonjának (JHVH) nem a megszokott „Úr”-at, hanem „Örökkévaló”-t feleltetik meg.

Ennyi bevezetés után hadd vágjak bele mindjárt a téma közepébe.

Nyelvi, filológiai megközelítés

A JHVH mind a mai napig etimologiailag feltáratlan. Annyi azonban bizonyos, hogy a „létezés”, az „élet” fogalmaival nem hozható kapcsolatba. A szó jelentéséről tehát csak közvetett módon kaphatunk információt. Nincs más út, meg kell vizsgálnunk, hogy a korai fordításokban (arám /Targum/; görög /LXX/; Latin /Vetus Latina/) maguk a korabeli zsidók milyen szóval váltották ki tetragrammatont. Ez mutatja meg azt, hogy az ószövetség népe az ősidőkben hogyan értelmezte a négy mássalhangzóból álló rejtélyes szót. E fordítások közül is kiemelkedik a Septuaginta (LXX) görög fordítás, amely Krisztus előtti 3. században készült. Különös jelentősége abban van, hogy nyelvi rokonságban van az Újszövetséggel. Az evangélisták és az apostolok ezen a nyelven fogalmazzák meg gondolataikat és ezen a nyelven idézik számtalan esetben az Ószövetség egyes részleteit.

• Az első, amit le kell szögeznünk: A Septuaginta következetesen „kyrios”-t ír ott, ahol a héber szövegben JHVH áll. A „kyrios” jelentése: úr, uralkodó, tulajdonos. A hagyományos magyar nyelvű Bibliákban ezeken a helyeken „Úr” („ÚR”) áll. Gyakran nyomatékosító szókapcsolatban is olvashatjuk: Ahol a hébeben „JHVH Elohim” szerepel ott a Septuaginta „kyrios ho theos”-t ír. A hagyományos magyar nyelvű Bibliákban e helyeken az „Úristen” (ÚRisten) kifejezés áll.

• A héber Ószövetségben az „örökkévalóság” fogalmát, mint jelzőt az „ólám” fejezi ki. A LXX-ben ezeken a helyeken az „aiónios” áll. Mind a héber, mind a görög szöveg ezt főnévként Isten megjelölésére soha nem alkalmazza, pusztán színező jelzőként néhány esetben, pld. 1Móz 21,33-ban: „JHVH él-ólám” = „kyriou theos aiónios”. Magyarul: „az Úr, az örökkévaló Isten”. Látható itt is, hogy nem a JHVH fejezi ki az örökkévalóság fogalmát, hanem az „örökkévaló” (ólám) az elohím (él) ill. theos (tulajdonság)jelzője.

• A masszoréták, akik a rendelkezésükre álló mássalhangzós héber szöveget magánhangzójelölő punktációval egészítették ki, a tetragrammatonhoz az „adonáj” (jelentése: uram) magánhangzóit helyezték. Ezáltal őrizték meg, ill. hagyományozták tovább a tetragrammaton „Úr” jelentéstartalmát.

• Az a tény, hogy a zsidók a héber Ószövetség felolvasásakor a JHVH nem mondták ki, hanem helyette adonájt (jelentése: „uram”) mondtak, szintén azt erősíti, hogy a JHVH-ban, ebben a „kimondhatatlanul szent” szóban is az „Úr” fogalma húzódik meg.

• Érdekes szókapcsolat az „adonáj JHVH”, aminek megfelelője a LXX-ban a „despota kyrie”. A „despota” a görögben „korlátlan uralkodót” jelent. A szókapcsolat azt hangsúlyozza, hogy Isten az Ő hatalmát a mindennapokban gyakorolja is rajtunk, s az Ő "Úr" volta, nem pusztán felettes tekintély, méltóság.

• latin fordításokban a héber Ószövetség tetragrammatonja, ill. a görög Septuaginta „kyrios”-a helyén következetesen a „dominus” áll, ami úgyszintén urat, uralkodót, tulajdonost jelent.

A fenti tények arra mutatnak, hogy az ószövetséges kor zsidósága a JHVH-val azt az Istent nevezte meg, aki mindenben az első, aki az egész teremtettség tulajdonosa, azaz abszolút ÚR.

Teológiai megközelítés

Az egész Ószövetség azt a gondolatot hordozza, hogy Isten abszolút Úr:

A Tórában: Isten (1) minden kezdet elindítója, aki Úr a teremtettség felett; -(2) az emberi együtt élés elveinek törvényadója (Ura), mind erkölcsi, mind jogi, mind higiénés, mind pedig kultikus vonatkozásban, kezdve a házassági közösségtől, a családi, nemzetségi, törzsi, nemzeti-társadalmi közösségi szintig.

Történeti könyvekben: Isten a történelmi folyamatok felett is Úr.

Prófétai könyvekben: Isten a spirituális élet meghatározója, aki a hamisság leleplezésében és az igazság feltárásában egyedül tévedhetetlen Úr.

Bölcsességi könyvekben: Isten a bölcsesség forrása és Ura.

Dániel könyvében (apokaliptika): Isten Úr a végső események felett.

Látható, hogy az „örökkévaló” megnevezés elhomályosítja az egész Ószövetség alapvető kinyilatkoztatását, viszont az „Úr” megnevezés erősíti azt.

Lélektani megközelítés

Isten a bukott embert szövetségébe hívja. Ebben a szövetségben Isten és az ember nem egyenrangú fél. Isten, mint „erősebb” fél fel akarja emelni a gyengét, az embert. Az Ő szövetségigényének célja csak abban az esetben valósul meg, ha az ember lemond a maga dicsőségkereséséről, és leborul Isten egyedüli dicsősége előtt, kapitulál, azaz Urának ismeri el. Az Isten-ember kapcsolat síkján az „Örökkévaló” megnevezés semmitmondó. Egy távoli, elérhetetlen, rideg lényre utal ez a filozófikus kifejezés, amely közvetve az ember mulandóságának gondolatát idézi meg, és nem hordoz olyan jelentéstartalmat, amely Isten és az ember közötti személyes, bensőséges lelki, bizalmi kapcsolatra mutatna. Ezzel szemben az „Úr” megnevezés igen, mert Isten az ő végtelen hatalmát a szövetséges társ javára gyakorolja. Gondolhatunk itt Pálra, aki a maga „rabszolga státuszában” is örvendezik az „Urához” fűződő, tapasztalatokkal alátámasztott bizalmi viszonyban. De már a zsoltárosok lelkületében is jelen van ez az alá-fölé rendeltség talajából kinövő bensőséges viszony.

Az EFO Újszövetsége

Az EFO az Újszövetség szövegében is önkényes változtatásokat tesz. Nem veszi figyelembe azt, hogy az apostolok és evangélisták görög nyelven írtak, és az ószövetségi vett idézeteikben a Septuaginta szövegét használják. Az EFO minden olyan idézett ószövetségi szakaszban, ahol a „kyrios” szerepel, ott minden esetben „Örökkévalót” ír „Úr” helyett. Ez végső soron azt mutatja, hogy a kiadvány szerkesztői nem képviselik azt az alapvető keresztyén hitbeli meggyőződést, hogy az evangélisták Jézus szavait hitelesen adják vissza, és azt sem, hogy az apostolok Jézus szellemében értelmezik az Ószövetséget. Az Újszövetség eredeti szövegét felülbírálják.

Az eddigieket átgondolva könnyen belátható, hogy az Egyszerű Fordítás szóhasználata hibás. A továbbiakban arról lesz szó, hogy nemcsak hibás, hanem veszélyes is, mivel az eltérő terminológia megosztja a keresztyénséget, szektásodás felé készteti a jámbor olvasóit, s végső soron elgyengítheti Krisztus egyházát.

Van-e szellemtörténeti előzménye ennek az önkényes szócserének?

Igen van. dr. Hertz J. H. a Brit Birodalom főrabbija szerkesztésében készült műnek magyar adoptációja, amit az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1939-ben jelentetett meg Mózes öt könyve és a Haftárák címen. (szerkesztők: Dr. Hevesi Simon, a Pesti Izraelita hitkösség főrabbija; Dr. Dr. Guttmann Mihály, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet igazgatója; Dr. Löwinger Sámuel, Dr. Guttmann Henrik rabbiképző-intézeti tanárok) Ebben a műben ugyanis a Tóra a haftárák héber szövegében szereplő JHVH helyén kivétel nélkül „Örökkévaló” áll.

Zsidó nézőpontból az önkényes cserét meg lehet érteni és meg lehet magyarázni. Hiszen a keresztyének az Újszövetségi kinyilatkoztatás „többlete” alapján a „háromszemélyes Isten” személyeit külön-külön is kyrios-nak (Úrnak) vallják. A zsidóknak elfogadhatatlan, hogy a Názáreti Jézust, mint kyriost, ugyanaz a méltóság illesse meg, mint az ószövetségi JHVH-t. Számukra Jézus mind a mai napig nem más, mint hamispróféta, álmessiás és varázsló, aki Izrael népét félrevezette. Ez az antikrisztusi értékítélet vezetett oda, hogy Jézustól való elhatárolódás kifejezésére a „maguk Istenét” átnevezték „Örökkévalónak”.

Az Egyszerű Fordításról tehát joggal feltételezhető, hogy a magyarországi izraelita körök befolyása alatt áll.

Hadd tegyek még két kritikus észrevételt.

Az „Egyszerű Fordítás” megnevezés megtévesztő. Hiszen szó sincs eredetiből való fordításról. Ezt az Amerikai szervezet magyarországi referense egy szakkonferencián maga ismerte el. Az EFO különböző, főleg angol és magyar nemzeti fordításokból összeszerkesztett mű. Arról van szó, hogy a nemzeti fordítások szövegei közül mindig a saját teológiai felfogásukhoz legközelebb állókat választották ki és szerkesztették össze a mai magyar köznyelvhez illeszkedően. Ez azt jelenti, hogy az objektivitás, amely az eredeti bibliai nyelvek fordítása esetén többé-kevésbé fennáll, itt kárt szenved.

Szellemi alkotás lévén, különös az a rejtőzködés, hogy nevével senki nem vállal felelősséget a tartalomért. A borítóterv készítőinek nevét ismerhetjük, de a felelős szerkesztőét nem. Még az előszóhoz sem kapcsolódik személyes aláírás. A szerzői jogokat a World Bible Translation Center, a Bible League International egyik részlege gyakorolja egy intézmény személytelenségével, „arctalanságával”. Őszintén szólva én még ilyent az irodalmi életben nem tapasztaltam, számomra ez példátlan.

Ezt az írást kifejezetten apologetikus indíttatásból készítettem. Válasz kell tehát adnom a címben feltett kérdésre: „Örökkévaló” vagy „Úr”? Az én válaszom: „Úr”!

Kedves Olvasó! Bizonyára tetszik Neked az EFO köznapi stílusa. Szíved rajta. Engem viszont nem zavar az, ha Isten Igéjét a köznapinál emelkedettebb stílusban olvashatom. Mert emelkedettebb gondolatokról szól, mint az „utca” gondolatisága. Hogy nem adok az EFO-ért egy fabatkát sem, az mégsem ezért van. Annak oka az , hogy keresztyén ruhába öltözve mégis antikrisztusi motívumot hordoz.

.

Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár királynak, mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. () Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek! (1Pét.2,13.17)

A zelótákkal Jézus korában nem az volt a baj, hogy nem hittek Istenben. Ez a mozgalom kezdetben Jézushoz sem volt előítéletes, hiszen a zelóták szerették volna, hogy Jézus a mozgalmuk élére álljon. Ő azonban elhatárolódott tőlük. Így kellett tennie, mert az államhatalomhoz való hozzáállásuk erőszakos és gyűlölködő volt. A zelóták táplálták a zsidó nép körében a politikai-messiás reménységet, amelynek – Jézus által jelzett  hamisságát és tragikumát mi sem példázza jobban, mint az, hogy a zsidó nép 70-ben elveszítette nemzeti önállóságát és Templomát. Jézus azonban ettől a mozgalomtól nemcsak elhatárolódott, hanem ellene demonstratívan tiltakozott is.

Az utóbbi években szomorúan tapasztalom, hogy keresztyénség körében is gyökeret vert a "zelóta-szellem" és egyre hangosabban próbálja manipulálni Isten népét. Ők azok, akik el akarják hitetni a jámbor lelkekkel, hogy az államhatalom ill. a politikai vezetést lejáratni, az ellen lázadni, tüntetni, fröcsögni voltaképpen istentisztelet.

Mivel féltem Istennek amúgy is széttöredezett népét attól, hogy egy új típusú törésvonal mentén tovább szakadozzon, ezért - két megfontolandó ószövetségi tanulság levonása után - megpróbálok tömör áttekintést adni arról, hogy mit tanít az Újszövetség az államhatalomhoz való helyes viszonyulásról.

Az ószövetséges nép pusztai vándorlása során történt események ékes bizonyítékai annak, hogy még a teokratikus berendezkedésre készülő istennép is eljuthat oda, hogy a legkarizmatikusabb és legszelídebb vezetőjét, Mózest despotának érzi, s lépten-nyomon lázad ellene. Ezek az érzések hamisak, a megnyilvánulások pedig indokolatlanok voltak, és Istennek fájdalmat okoztak.

Saul és Dávid kapcsolatát leíró történetek arról tanúskodnak, hogy Dávid, az Isten által kijelölt új király mindvégig tiszteletben tartotta Sault. Még akkor is, amikor tudta, hogy Saul uralkodói ideje vége felé jár, nem használta ki a lehetőségeit arra, hogy félre tegye az útból elődjét, hanem csak azután vette át a nép vezetését, miután Saul a kardjába dőlt. Ez a tisztességes magatartás alapozta meg Dávid tekintélyét, s tette őt Izrael ideális (ám nem hibátlan) királyává.

Az evangéliumok tudósítása szerint Jézus kemény hangon szólt a farizeusi és az írástudói kegyesség ellen, valamint Annás fiainak templomi üzleti üzelmei láttán. A különös az, hogy ugyanakkor mennyire tartózkodó a politikai vezetők megítélését illetően. Azt is érzékeltetik az evangéliumok, hogy Jézus milyen határozottan elhatárolódik a politikai hatalom ellen lázadó zelóta-mozgalomtól. Ennek heve még Pétert is elragadta Jézus elfogása közben.

 Az Apostolok Cselekedeteinek szerint az ősegyház életében ismeretlen a politikai hatalommal szembeni vád hangja. csupán egy értékelést olvasunk Herósdes Agrippa halálának okáról: az uralkodó rettenetes halála Isten büntetése volt azért, amiért magának adott isteni dicsőséget. De vádló hangot nem olvasunk itt sem. Pál -  kihallgatásai során - a legnagyobb udvariassággal és tisztelettel beszél a politikai vezetőkkel.

A teljes levélirodalomról is ugyanez mondható el. Sem Pál sem Péter, sem a többi levélíró nem írnak egyetlen mondatot sem, amely a politikai vezetőket vádolná. Rm. 13,1-7 és 1Pét. 2,13-17 kifejezetten lojalitásra kötelez a politikai hatalom iránt. Sőt 1Tim. 2,1-4 versek szerint a politikai hatalmakat imádságban kell hordozni.

Jelenések könyve - műfajából adódóan - beszél ugyan a politikai hatalomról és a hitehagyott (bukott) egyházról, valamint ezek kapcsolatáról, de csak képekben és általánosságban, a történeti idők végére kivetítve. Jel. 6,9-11 versekben a mártírok az Úrra bízzák a gyilkosaik feletti ítéletet. Nem veszik szájukra az ítélkezést.

A különös tartózkodás folytatódik a 2. és 3. századi patrisztikus irodalomban is. Ismerjük ezen idők ádáz keresztyénüldözéseit, de a korabeli keresztyén irodalomban nem találunk vádló vagy kárhoztató hangot Róma politikai hatalmi arroganciájával kapcsolatban. A misszió sikerének egyik oka ebben a nehéz korszakban a megbocsátó lelkület és békességet sugárzó magatartás. (Irodalom: Vanyó László: Ókeresztény egyház és irodalma  sorozat 3. 4. 7. kötete (Apostoli atyák, Euszebiosz egyháztörténete, Vértanú akták és szenvedéstörténetek)

Végezetül hadd hivatkozzak még a kortárs keresztyén felekezetek hivatalos etikai tanításának példásan egybehangzó tételére: A politikai hatalomnak engedelmeskedni kell, kivéve azt az esetet, ha az Krisztusba (Istenbe) vetett hitünk feladására (megtagadására) akar kötelezni, vagy ha keresztyén lelkiismeretünknek ellentmondó elvekre, cselekedetekre akar kényszeríteni.

Miből táplálkozik ez az egybehangzó tanúskodás? Abból, hogy Jézus az életünk középpontja. Abból, hogy tudjuk: „arra hívattunk el, hogy Jézus nyomdokait kövessük. Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Pét. 2,21-23). Száját nem nyitotta meg, mint bárány, ha vágóhídra viszik (És. 53,7), és imádkozott azokért, akik nem tudták, mit cselekszenek (Lk. 23,34).

Nem hiszem, hogy a „kivont-kardos” hősködésben a "felülről való bölcsesség" , vagy a Szentlélek inspirációja nyilatkozna meg. Jézus szerint, aki ezt a szellemiséget - tanácsa ellenére - felvállalja, annak a bukást is vállalnia kell. Az ilyen ember először magának árt, hiszen előbb utóbb „leamortizálja” őt mind az egyház, mind a társadalom. Azután árt a keresztyénségnek is, mert abban egy új természetű hasadást kezdeményez.

„Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem? Vártam, hogy jó szőlőt teremjen, miért termett vadszőlőt? Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel: lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm kőfalát, hogy összetiporják!” (És. 5,4-5)

Megtérésem 41 éve, 1975-ben, azaz 25 éves koromban történt. Krisztus hangja akkor ott örökre a szívembe íródott. Így éltem át az újjászületést és kötöttem Vele szövetséget. Jézus a szívembe költözött és hatalmat vett rajtam az új élet öröme. Szüleim könyvszekrényében porosodó Újszövetséget kezdtem olvasni. Az Ige megelevenedett számomra.

Engem mindig az igazság érdekelt. Korán felismertem, hogy az igazság nem szükségszerűen szegődik tömegekhez vagy éppen tekintélyes emberekhez, hanem az igazság Istennél van. Abból csak az részesedik, aki Istent kezdi „ostromolni”, hogy igazítsa el az élet, a hitélet kérdéseiben, hogy adjon neki tiszta látást, belső világosságot. Ezért lettem teológus, és ezért írtam egykor szakdolgozatomat a Biblia egyházról szóló tanításának (ekkléziológia) témájában, s ez a téma ma is ugyanolyan izgalmas számomra, mint egykor.

Zavar, hogy mi keresztyének együtt élünk egy anomáliával, hogy ti. hitbeli alapkérdésekről jócskán eltérő álláspontokat képviselünk, s hogy a sokértelműség bábeli zűrzavarában olyan jól elvagyunk, mintha langyos termálfürdőben ülnénk. Megszoktuk, szinte természetesnek vesszük, hogy szálakra szakadozik a látható egyház, miközben hazug szívvel és álságos szájjal valljuk: „hiszem az egy szent, egyetemes és apostoli egyházat”. Standard ima: „Urunk add meg egyházad teljes egységét!” Ám így ez az ima olyan, és annyit is ér, mint a munkakerülő imádsága a mindennapi kenyérért. Az egyik felekezet ezt mondja, a másik meg mást mond, a harmadik megint mást és így tovább. Mindegyik agyagba írja a maga dogmatikáját, hitelveit, amelyek az égetőkemencéből úgy kerülnek ki, mint többé már megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan „igazság”. Nehezen vesszük észre, hogy úgy rombolnak ezek, mint a bálványok. Sőt azzá lesznek! Az önigazultság bálványaivá. Ez a bálvány jól be is zár minket. Mindenkit a maga karámjába, ahol aztán megszokjuk a rugdosást, a tülekedést, na meg egymás piszkát, mert a béresek elhitetik velünk, hogy a legelőre kimenni nagyon de nagyon veszélyes. Így sorvadozik, majd hal el táplálék hiányában a nyáj.

Nem tapasztalom ugyanis azt, hogy Istenhez mennénk ilyen kéréssel: Uram mi a Te igazságod? Nálad nem lehet 5 féle igazság ugyanabban a kérdésben! Nem lehet egyszerre igaz a lélek halhatatlansága is és a holtak feltámadása is. Nem lehet az ember egyszerre pszicho-szomatikus egység is és elkülöníthető szubsztanciákból „összeszerelt” lény is. A kettő egymást kizárja. És nem lehet a kárhozat egyszerre vég nélküli kín is és „második halál” is. A sort folytathatnám.

Azt tapasztalom, hogy az „ecclesia semper reformanda” igénye Lutherrel együtt el lett temetve. Sírfeliratán ez áll: „Élt néhány évtizedet”. Nincs folyamatos önkontroll, nincs tisztázás, nincs alázat. Viszont tapasztalok felekezeti sovinizmust és van cinizmust súroló kegyes válasz: „Kedves testvér! Meg van írva: „rész szerint van bennünk az ismeret, () tükör által homályosan látunk” (1Kor 13,9.12). Ezzel mintha csak azt mondaná az áldott drága lélek: „az igazságot keresni eleve reménytelen vállalkozás, ne fáraszd magad!” Inkább tekintélyi alapon fogadd el, hogy az igazság az, ami nálunk van; a mi hajónkban békés vizeken hajózhatsz be az üdvösség kikötőjébe. Úgy tűnik, mintha a keresztyénség valamiféle üzleti vállalkozás lenne. Mert ha az Isten egyértelmű igazságának megragadása és átadása olyan ügy, amely évezredeket várhat, akkor gyanús sejtéseim vannak. Ha azt látom, hogy a fontos az, hogy a padok megteljenek, hogy elegendő adomány folyjék be, hogy elkészüljön a „toronyóra lánccal”, hogy némelyek anyagi egzisztenciája biztosítva legyen, akkor mi más folyhat ott, ha nem kalmárkodás. Hát ebből lett elegem.

Igen, én konok ember vagyok, mégpedig igei alapon: nem akarok átkozott lenni, nem akarom emberre bízni az életemet, a hitemet (Jer. 17,5). Nekem gyermekeim és unokáim is szép számmal vannak, nem mindegy, hogy mit adok tovább nekik: emberi teóriát, vagy pedig Krisztus által hitelesített igazságot. XY áldott testvér tanításai helyett, -legyen rajta bármennyi kenet,- Jézus Krisztus és az apostolok gondolatait akarom megérteni, és erről a nyomról nem vagyok hajlandó letérni. Példának okáért: nem hiszem, hogy Jézus missziói parancsa (Mt. 28,16-20) nyomán az apostolok lelki világában az a program-kép alakult volna ki, hogy pólyás újszülöttek sokaságát kell majd vízbe meríteniük. De azt sem hiszem, hogy az apostolokat megkísértette volna az a gondolat, hogy a megdicsőült Krisztus és a Szentlélek egymástól elkülönülve munkálkodik, s ennek a szeparációnak tanújele a Szentlélek elnyeréséhez szükséges második keresztség.

A VI. századtól kezdődően elképesztően sok idegen elem került be a keresztyén világba. Néhányat a reformáció kigyomlált ugyan, de az új felekezetek elég hamar belefáradtak a gyomlálásba és maguk is hintettek néhány olyan magot, amiből gaz nőtt ki. A neoprotestantizmus úgyszintén. Olyanok vagyunk, mint az az ember, aki elgombolt kabátban jár. Néha egy-egy gombot megpróbál más lukba tenni, mert nevetnek rajta, de a megoldás nem tudatosul benne: az egészet kell újra-gombolni!

Fáj, hogy Jézus főpapi imája (Jn. 17. fejezet) nem ragad meg minket annyira, hogy ebbe a spirituális kaoszba valamiféle rendet próbálnánk munkálni. Nem az a baj csupán, hogy a világ nem vesz komolyan minket, hanem a fő baj az, hogy magát Jézus Krisztust nem veszi komolyan, éppen a mi bohócosan elgombolt képünk látványa következményeként (Jn. 17,20-23).

A lelkiismeretünk vészkijáratául a XX. század második felében egy nagyon humánusan hangzó liberális feszültség-levezető szondát vertünk le: toleráljuk egymás hereziseit. „Ha te elnézed az én tévtanításaimat, én is elnézem a tiédet”. A szonda neve: ökumenikus orientáció.

Minden jel arra mutat, hogy Isten türelme elfogyott. Időt adott, nem keveset, legalább 1500 évet arra, hogy népe újra éhes legyen az igazságra és ne féljen megszabadulni merev dogmatikai rögeszméitől. Valami olyasmi történik, most velünk, mint amiről Ésaiás próféta beszél könyvének 5. fejezetében: Ha a szőlő, a Gazda gondos munkája ellenére természetellenesen vadat terem, akkor a Gazda lebontja a kerítést és kiszolgáltatja szőlőjét a vadállatoknak, azok pedig eltapossák. Napjaink aggasztó jelenségeit látva, azok okait prófétai szemlélettel lehet csak igazán megértenünk: hasonló dolog történik velünk, mint ami a prófécia előjelzése nyomán a zsidósággal történt már három ízben is az ókori történelmük során (asszír deportálás /ie.722/; babiloni fogság /ie.587/; a zsidó nemzeti önállóság elvesztése /70/). Most a keresztyénség kerítése bomlik, a gondviselés kerítése recseg.

Az ok most is, velünk kapcsolatban is ugyanaz: a makacs önelégültség. E lelkület megértéséhez a legpontosabb megfogalmazást maga Jézus Krisztus adja a Laodiceaiaknak küldött levelében (Jel. 3,14-22). Ez az a lelkület, amely gazdagnak tudja magát, noha hit nélküli szegény és nyomorult; jól öltözöttnek látja magát, pedig mezítelen; tisztánlátónak mondja magát pedig vak. Egyszóval: hamis az egész értékrendje.

Nem segít most rajtunk keresztyén kultúránk múzeumi gazdagsága, legyen az akárhány évszázados, s legyen benne bármennyi remekmű. Másfelől nem segít a pszeudókarizmatikus megnyilvánulások arzenálja sem: a „csodagyógyítóktól” kezdve a hanyatt-ejtő „erőkiárasztás” gyakorlatán át a „torontói áldásig” sőt azon is túl, egészen a stadiont betöltő mega-dicsőítési rendezvényekig. Nem segít rajtunk a sarlatán nyelvújítók dacos erőfeszítése sem, hogy a „Szent Szellem” használatát javasolják „Szentlélek” helyett.

Én azt szeretném megélni, hogy a kereszt kerüljön oda, ahol a Kinyilatkoztatás szerint a helye van: mindennek a centrumába. A történelemnek is, az istentiszteleteknek is, az emberi szívnek is centrumába. Ez az a nap, amire vár a menny. Ha létezik még egyáltalán valami segítség, valami emberi ésszel fel nem fogható isteni irgalom, az csak bűnbánaton és megtérésen át érkezhet.

Kedves Olvasó! Ha megértetted azt, amiről írtam, kérlek, imádkozz velem. Te a magad helyén, én a magam helyén. Nem, nem kérem, hogy küld tovább bárkinek is ezt az írást. De ha meg tudsz győzni bárkit is arról, hogy van miért könyörögni, annak örülök.

„Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk.2,14). A karácsonyi angyalok himnusza arról tanúskodik, hogy a menny nem tudta (nem akarta) „falai” közé szorítani, magába fojtani azt a kitörő örömöt, amit Jézus Krisztus emberré létele okozott számára. Isten örök tervének megfelelően, azon az estén - a nyilvánosság által is tapasztalható módon - elkezdődött az üdvözítés „kivitelezése” is. Ma már nem a kezdetnél tartunk, hanem a döntő fázisokon, (kereszthalál, feltámadás, mennybemenetel, a Szentlélek kitöltése) is túl, ezért korunk embere még sokkal inkább osztozhat a menny örömében, mint akkor ott a betlehemi pásztorokkal történt. Nemcsak néhány napos ünnep keretében és formálisan, ahogyan mi azt tesszük évenként, hanem folyamatosan és valóságosan. Mert ha akarunk részesedni a menny öröméből, akkor lesz szívünkben és az emberi kapcsolatainkban maradandó békesség, akár templomba vagy gyülekezetbe járók vagyunk, akár nem. Akkor kerülhetünk arra a pályára, amelyet Isten gondolt ki számunkra abból a célból, hogy az önazonosság legmélyebb és legtisztább tudatát átélve meg tudjunk kapaszkodni a létben; nem 70-80 évre csupán, hanem véglegesen.

Milyen a menny öröme? A Biblia tud olyan esetekről, hogy hús-vér emberek betekinthettek a mennybe, s ha a betekintésekről szóló tudósítások túlnyomó részt képek és szimbólumok nyelvén hangzanak is felénk, a látomásokban megszólaló himnuszok üzenetei világosak és megragadók. Mi okoz örömöt a mennyben? Isten szentsége, mindenhatósága, teremtő akarata és tette, bölcsessége, uralkodása, hatalma, ereje, igazságos ítéletalkotása, igazságos ítéletvégrehajtása (És. 6,1-3; Jel. 4,8.10-11; Jel. 7,11-12; Jel. 11,16-18; Jel. 15,2-4; Jel.19,1-8). Jézus Krisztus önfeláldozó szeretete a kiengesztelés és megváltás művében (Jel. 5,9-14). Az ember megtérése; hitbeli győzelme; tiszta élete (Mt. 25,20-23; Lk. 15,6.9.32; Lk. 15,7).

Hogyan örül a menny? A fenti igeszakaszok választ adnak erre a kérdésre is. Ez az öröm, himnuszokat zengő öröm (szeráfok, 4 élőlény, angyalok, üdvözültek, mártírok). Ez az öröm leboruló öröm (24 vén), ez az öröm az öndicsőségről lemondó öröm (24 vén). Összefoglalhatjuk-e egyetlen fogalomban azt, hogy milyen hát a mennyei öröm, amelyből részesedhet az ember már most is, itt a földön is? Igen! Jézusnak két példázata segít ebben. Olyan, mint a napszámosé, aki szántóföldben elrejtett kincsre bukkan (Mt.13,44); olyan, mint a kereskedőé, aki egy értékes igazgyöngyre lel (Mt. 13,45-46). A látvány lenyűgözi őket. Örömük a lenyűgözöttség öröme. Ez vett erőt rajtuk, hogy habozás nélkül, mindenféle „racionális átgondolás és fontolgatás” nélkül, azonnal elmennek és eladják mindenüket, hogy övék legyen az a lehetőség, amely „véletlenszerűen” tárulkozott fel számukra. Minden addigi értéküktől képesek megválni, hiszen egy egészen új élet lehetősége nyílott meg előttük. Ezt az örömöt minden olyan ember átélte már és ismeri, aki átment igazi megtérésen és tapasztalta a Szentlélek általi újonnan születést (Lk. 19,6).

Miért laposodik el hát sok keresztyén testvér hitbeli élete? Miért fáradnak el sokan és adják fel? Miért marad el a békesség, amit a karácsonyi angyalok himnusza ígér? Miért cserélik le a mennyei örömet olyan örömre, amely nem mennyei? Miért tévesztik össze a mennyeit az e-világival még a szolgáló atyafiak közül is sokan? Talán az istenit eltakarja az emberi, mert az ember nem akar leborulni. Megelégszik heti 2 óra közösségi élménnyel. Talán a XXI. századi igehirdetés és tanítás sem arról szól, amiről kellene. Gondoljátok meg: a mennyben az öröm nem cél, hanem következmény!

Pál apostol, amikor a gyülekezet tagjai elszomorodtak az ő fogsága miatt, ezt írja: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek” (Fil. 4,4). Ő tudja, hogy a mennyei örömöt semmiféle földi esemény nem törheti meg.

János evangéliuma 15. fejezetében egy gyönyörű képes beszédet olvasunk. Jézus arról tanítja tanítványait, hogy milyen az a kapcsolat, amely Őt és követőit összeköti. A beszédben a mennyei Atya is megjelenik, mint aki részt vesz ennek a kapcsolatnak megvalósulásában és kibontakoztatásában.

Jézus üzenetének megértéséhez feltétlenül ismernünk kell azt a prófétai harci beszédet (És. 5. fejezet), amelynek kontrasztjaként fogalmazza meg Jézus a maga mondanivalóját. Az evangéliumi szöveg tanúsága szerint, Jézus mondanivalójában polemikus vonást fedezhetünk fel, melyről egyetlen szó árulkodik: „igaz(i)” (aléthiné-gör). Ezzel a jelzővel azt fejezi ki, hogy létezik „hamis” is. Az igaz(i), azaz ízletes gyümölcsöt termő szőlőről beszél részletesen, s ezzel szembe állítja a hallgatóság előtt ismert, részletezésre nem szoruló ószövetségi szakaszt, És. 5. fejezetét. Itt a próféta ajka által maga Isten beszél Izraelről úgy, mint amely hamis (nem igaz), azaz ehetetlen, elvadult szőlő. Az ószövetségi igeszakasz leírja, hogy Izrael, mint az Úr szőlője annak ellenére, hogy a Gazda mindent megtett a jó és bő termés érdekében, mégis érthetetlenül, természetellenesen elvadult. A prófétai szó élénk színekkel ecseteli az elvadult szőlő sorsát: a Gazda magára fogja hagyni Izraelt, az pedig elpusztul.

Jézusnak ez a beszéde olyan, mint egy spirituális végrendelet. Nemcsak azért, mert földi életének végső szakaszán mondta el, közvetlenül a szenvedéstörténet előtt, hanem azért is, mert látta azt a nagy kihívást, amely a kereszten történő „gyalázatos” halála nyomán a tanítványokban ébred. A kihívás ez: megmaradnak-e Jézus (ígéretei) mellett, vagy visszasorolnak Izrael vallásos közösségébe. Dönteni kell: megbotránkoznak benne, vagy hűek maradnak hozzá. Megmaradnak-e benne azok a szőlővesszők, akik a „hamis tőről” az „igazi tőbe” oltattak Jézus igazsága által. Az Újszövetség ezt az „átoltást” néhány konkrét esettel illusztrálja is: Pünkösdkor 3000 férfiről olvasunk, s már ott van a mintegy 120 fő. Azután részletes tudósításban kapjuk Pál apostol „átoltatásának” történetét a vad szőlőtőről az igaziba. Ehhez kapcsolódik a pogányok átoltatása a maguk vad tövéről az igaziba.

Ésaiás próféta által meghirdetett ítéletet, amely Izraelre vár, maga Jézus is megerősíti: „Bizony mondom néktek, nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mt. 24,2b) Ez teljesedet be Kr. u.70-ben, amikor a templomot földig rombolta Titus serege és Izrael nemzeti léte megszűnt.

A kérdés a mai keresztyén egyházak, gyülekezetek tagjai felé is hangzik: gyümölcseink minősége miről tanúskodik? Ha nem ehető, akkor nem Jézusból táplálkozunk. Akkor rajonghat valaki egy közösségért, akkor magáévá teheti az adott közösség dogmatikáját, akkor beállhat akár több évszázados vallási tradícióba, s ha felmenői között sok derék keresztyént tarthat is számon, rajonghat a múlt és jelen nagy hithősein, tekintélyein vagy gyönyörködhet a keresztyén kultúra remek alkotásain, mindezek semmit sem érnek. Élete fanyart fog teremni. És ezt még a világ is észreveszi.

Jézus üzenetének megértése érdekében egy kérdést még meg kell válaszolnunk: miért éppen szőlővel példázza az igazi kapcsolat mibenlétét? Hiszen számtalan más tiszteletben álló növénnyel is példázhatná azt; például fügefával, olajfával, gránátalmafával vagy pálmafával. Mi az a szőlő természetében, amely egyedivé teszi, amely megkülönbözteti minden más fától? Ezékiel próféta (15,1-5) ajkán keresztül maga az Úr adja meg a választ: egyedül a szőlő az a fa, amely a gyümölcsén kívül semmilyen más érteket nem képvisel. És valóban! Nem használható az asztalosiparban; nem faragható belőle karó; árnyékot nem ad az embernek; madarak sem raknak fészket rá; esztétikuma nincs; önállóan meg sem áll, ki kell támasztani; fűteni sem lehet vele. Ez az a fa, amely, ha kifejezetten és kizárólag csak gyümölcstermésre rendeltetett. Ha e téren kudarcot vall, akkor szemétként tűzre kell vetni és eltakarítani. Mit mond ez nekünk? Ilyen Jézus természete. Ő csak és kizárólag azért élt, hogy megteremje az Atyának tetsző gyümölcsöt. Micsoda gyümölcsöt! Az emberiség megváltását! Ezen kívül semmilyen más célra nem rendelte életét. Neki csak egyetlen ügye volt. Tanítványai is csak ezzel a természettel (tudattal) képesek Benne maradni és gyümölcsöt teremni. Légy hát Te is egy-ügyű!

Tapasztalatom szerint sok keresztyén érzi úgy, hogy keveset tesz az Úr ügyéért. Ez az érzés kifejezheti a realitást, ám sokszor a hamis bűntudatból eredő önvád hangja. Kedves Testvérem! Hamis bűntudatod, indokolatlan önvádad ne legyen! Jézus nemcsak a régi életünk (bűn)terhét vitte fel a fára, hanem a tanulandó új életben járás erőtlenségeit is. Részben ebből a kegyelemből ered az az erőteljes vonzás, amely miatt sűrűn vágyik Isten közelébe minden érett keresztyén. Hogy Jézus szemléletmódja mennyire nem teljesítmény-orientált, az látható a Jóságos szőlősgazda példázatából is. A kérdés alapvetően nem az, hogy eleget teljesítünk-e vagy sem, hanem az, hogy életünk centrumában Jézus Krisztus van-e, vagy valaki, valami más.

De mit jelent az, hogy Krisztus a centrumban van? Életútunkon számtalan hatás ér bennünket a külvilág felől. Többek között a menny világa felől is. A sokféle „hang”, sokféle forrásból jövő benyomás, gondolat keresztezi egymást a tudatunkban. Ezek között kell felismernünk, melyik, milyen forrásból jön felénk. A megtérés során tapasztaljuk meg először a menny hatásának jellegét. Ez abban az életkorban történik meg, amikor már a világ dolgainak miértjein gondolkodik az ember. E téren a keresztény családban felnövő gyerekek sem kivételek. Ők ugyan sok ismeretet, történetet megtanulhatnak otthon és a bibliaórán, de az ismeret nem azonos a menny, a Szentlélek hatásának jellegével. Csak amikor az a kérdés kezdi el foglalkoztatni őket, hogy mi az igazság, akkor kezd el a sok benyomás, hatás között tudatosan szelektálni, elgondolkodni, melyik milyen forrásból jöhet.

Az Evangélium örömüzenete abban az igazságban ragadható meg, hogy életünk rövid és hosszútávú kifutása a hitünk által dől el. Ez a hit olyan bizalom, amely számára Jézus Krisztus személye nemcsak megkerülhetetlen tényező, hanem kifejezetten „célpont”, vagy még inkább támpont. Igaznak fogadom-e el és komolyan veszem-e, amit Jézus Krisztus kijelentett szóban és tettben, vagy viszonylagos érték csupán mindez a számomra a korszellem nyomása alatt, vagy vágyaim teljesülésére irányuló „sok, hosszú várakozás” miatt?

Soha nem szabad megengedni magamnak, hogy emberek jelöljenek ki számomra lelki-szellemi normát! Ehelyett a Szentlélek hangját fontos meghallani. Mert a menny értékrendje legtöbbször egészen más, mint az embereké: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom a mennyei Atyám előtt”. Kiről van itt szó? Ki ígéri ezt? A Jóisten? A Gondviselés? A Fentiek? A Sors? Nem, nem! Jézus Krisztus mondja ezt, akinek a neve minden név felett való, és aki előtt minden térdnek meg kell hajolnia.

A cselekedeteink, munkánk, szolgálatunk állandó, személyes „reformációra” szorulnak. Ha valamit Isten kér tőlünk, ne halogassuk megtenni. De fontos, hogy megtudjuk: vajon tényleg Isten kéri-e tőlünk azt és úgy, amit és ahogy gondoljuk, vagy csupán emberi elvárásoknak akarunk eleget tenni. Ennek tisztázására is a legjobb iránytű a Szentírás. Ezért fontos olvasni és megbeszélni.

Napjaink intézményesen szervezett nyugati keresztyén világát szemlélve azt látom, hogy az elmúlt korok keresztyén kultúráját inkább becsüli, mint Jézus Krisztust. Gyönyörködünk Bach, Handel, Mendelssohn zenéjében, a képzőművészet ezer meg ezer remekében, a bazilikák, katedrálisok építészeti csodáiban, az egyház társadalmat szervező, gazdaságot fellendítő, nemzetet összefogó erejében. Ez így rendben is lenne. Ellenben a baj az, hogy nem gyönyörködünk Jézus Krisztusban. Az ember és műve felmagasztaltatik, s a felmagasztalt ember nem képes leborulni Krisztus mindenek felett álló dicsősége előtt. A magunktól való eltelés pedig felér a bálványimádással.

Az önmagától eltelt keresztyénség könnyen hódolt és hódol be hamis szellemi áramlatoknak, vagy politikai érdekeknek. Telik az idő, s közben – mint aki rosszul begombolt kabátban jár-, egyre nevetségesebbé, szinte már karikatúrává válunk. Újragombolásra nem mutatkozik kurázsi még az elgondolkodtató történelmi jelenségek (migráció, iszlám szélsőség agresszív előretörése) láttán sem. Még a reformáció 500 éves jubileumához közeledve sem. Sóvárog a lelkem: “hol van az, aki összetöri az “aranyborjút”, és Krisztus dicsőségére irányítja a nép tekintetét?”

A vezetők felelőssége megkerülhetetlen. Valakinek ki kell végre határozottan mondani a tekintélyek közül: “mi keresztyének, amíg világ a világ, azt tartjuk bűnnek, amit az Isten kinyilatkoztatása bűnnek mond”. Jézus egykor elmondott egy nagyon kemény harci beszédet (Jn. 10,1-18)*. Ezzel ugyan saját korának zsidó vallási anomáliáira mutatott rá első renden, de beszédéből prófétikus erővel tör elő napjaink valósága,  keresztyénségünk aszténiája és annak gyökere, a vallási vezetők hűtlensége. Figyeljük meg, hogyan ábrázolja a "béres" alakjában a félresiklott vezetői mentalitást és annak következményét a jézusi képes beszéd: - A béres az, aki önző kényelemszeretetből zárt karámba tartja a nyájat, s így az - legelő (táplálék) hiányában - elhull. - A béres az, aki gyávaságból kiszolgáltatottá teszi a nyájat banditával vagy farkassal szemben, s azok alkalomról alkalomra megtizedelhetik.

Van-e megoldás a súlyos helyzetben levő nyugati keresztyénség számára? Igen van! Jézus beszédében ezt is megragadhatjuk: ha külön-külön képesek vagyunk megismerni és felismerni az egyetlen jó Pásztor hangját, és őt követve, faképnél hagyjuk a “bérest”. Egyedül Jézus tud ajtót szakítani a bezárt kerítésen, csak ő tud valódi táplálékot adni számunkra, csak Ő képes védelmet biztosítani nekünk tolvajjal és farkassal szemben. Egyedül Ő, aki önfeláldozó szeretetét a kereszten bizonyította, hatalmát pedig az üresen hagyott sírral.

Tapasztalatom szerint ez a példázat egyike azoknak a példázatoknak, amelyek leggyakrabban esnek az allegorizálás áldozatául. Különösen ott, ahol az eschatológikus váradalom felfokozódik. Még az Isten Lelkével áthatott ébredési mozgalmakban is megfigyelhető az allegorikus magyarázatok előretörése. Lélektanilag magyarázható is ez a jelenség, hiszen a véghez közeledve a menyegzőről senki sem akar kizárva lenni, minden keresztyén az okos szüzekhez szeretne hasonlítani. Érthető a kérdés: mi kell ahhoz, hogy vágyam beteljesedett legyen? Mit jelképez az olaj, és mennyi belőle az elég? A válasz egyszerűnek tűnik: az olaj a Szentlelket jelenti, az „elég” pedig a Szentlélekkel betöltekezett állapot. A karizmatikus mozgalmak prédikátorai még hozzá teszik ehhez: a Szentlélek keresztség (mint „második élmény”) nélkül a betöltekezett állapot eleve el sem képzelhető. Sőt közülük egyesek azt is megjegyzik: a betöltöttség legbiztosabb jele a nyelveken szólás (glosszolália).

De vajon Jézus ezt akarta-e mondani a példázattal? Vajon egy ilyen gondolatot megértett volna-e hallgatósága, - beleértve a tanítványi kört is? Valószínűleg nem! Miért nem?

Először is azért, mert Jézusnak soha nem volt szándéka, hogy az igazság megismeréséből kódolt beszéddel bárkit is kizárjon. Másodszor azért, mert Jézus képes beszédeinek műfaja a másál (héb.), aminek megértése teljesen más intellektust igényelt, mint a hellenizmus „kódolt” mitológia-megfejtő módszere, az allegória. Harmadszor ezért, mert a Szentlélek üdvrendjéről a hallgatóság semmit sem tudhatott még. Jézusnak a búcsúbeszédben foglalt kinyilatkoztatása a Szentlélekről (Jn. 14 és 16. fejezetek) jóval később hangzott el. Arra is kell gondolnunk, hogy Jézus hallgatóinak nemcsak elméleti ismerete hiányos, de pünkösdi tapasztalattal sem rendelkeznek.

Miért érhette meg Jézus hallgatósága mégis ezt a példázatot? Azért, mert a képanyag számukra egyértelmű és saját tapasztalattal többszörösen igazolt. Jézus szavai nyomán a hallgatók képzeletében a korabeli zsidó menyegzői folklór elevenedik meg, s ebben az üzenet megértésének kulcsát kapták meg, és kapjuk meg mi is. Vizsgáljuk meg ezt konkrétan.

A napot eltöltötték tánccal és egyéb szórakozással. Beállt az este, megkezdődött a menyegzői lakoma. Fáklyafény mellet kísérik a menyasszonyt a vőlegény (apjának) házába. Követ jelzi a vőlegény érkezését (esetleg több ízben is a feszültség növelése érdekében), aki addig házon kívül tartózkodott. A koszorúslányok (szüzek) egyedül hagyják a menyasszonyt és fáklyákkal mennek a vőlegény elébe, aki végül barátai élén jelenik meg. Így kísérik be a házba.

A vőlegény a menyasszony szülői házából érkezik. Az itt töltött idő egy különös „alkuval” telik. Meg kell egyezniük a menyasszony legközelebbi hozzátartozóit megillető ajándékok tekintetében. Ha a menyasszony az apa részéről olcsón átadható, akkor az alku rövid, és ez azt jelentené, hogy leánya az ő számára nem fontos, keveset ér. Ha viszont az apa számára a leány fontos (értékes), akkor nem egykönnyen mond le róla, akkor mindent megtesz, hogy lányát magánál tartsa. Olyan követelményt próbál szabni a vőlegény számára, amit az vélhetően nem könnyen tud teljesíteni. Ha a vőlegény ragaszkodik menyasszonyához, akkor az alku folytatódik, és annál jobban elhúzódik, minél értékesebb számára is a menyasszony.

A koszorúslányok (szüzek) és a vendégek a vőlegény házában várakoznak, számítva arra, hogy az érkezés az elhúzódó alku miatt hosszú is lehet, s az ünnepi vacsorára jóval később kerül sor a szokásos étkezési időnél.

No de azért éjfélig nem szokták várakoztatni a vendégeket. Ez a túlzás Jézus ajkán a példázatban különös hangsúllyal bír. A menyasszony a vőlegény számára minden emberi elképzelésnél értékesebb. A vőlegény minden emberi elképzelésnél jobban ragaszkodik a menyasszonyhoz, érte minden áldozatot meghoz.

A bolond szüzek balgasága, hogy azt hitték, az alku nem tart sokáig; azaz alul értékelték a vőlegényt és a menyasszonyt is.

A példázat ma az egyház számára tesz fel alapvető kérdéseket. Megbecsüljük-e Jézus Krisztust és az ő művét? Életünk sugározza-e ezt megbecsülést? Semmi sem igazolja a megbecsülést jobban, mint a szolgáló, boldog várakozás és vágyakozás az Ő megérkezésére. A személyes szövetség alapján megélt személyes bizalom építheti csak meg élő reménységünket az Ő „késői” érkezésére. A lelkiismeret „vészkijáratára” használt üres vallásos élet nem más, mint önbecsapás. Élet-halál kérdése ez, melynek megválaszolása nem tűr halasztást, mert Jézus második eljövetele egyben a végérvényes szétválasztás alkalma is. A szelekció elve nem morális, hanem spirituális! Mit jelent számodra Jézus? Mennyit ér számodra Jézus? Ér e számodra annyit, hogy szívedbe fogadd? Kitartasz-e mellette végsőkig, megvallva Nevét, és vállalva Őt a látható és láthatatlan világ előtt?

Most már kilépve a képi világból elmondhatjuk, a történelem részben igazolta ezt a fennkölt kapcsolatot. A vőlegény alakjában Jézus Krisztus személye, jelleme és műve rajzolódik ki, hiszen a legtöbbet, az életét is képes volt feláldozni a Golgotán menyasszonyáért, az új szövetséges népért. A menyasszony (Krisztus lelki egyháza) pedig megtapasztalja „Jézus Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetét”. Ezért érezzük úgy, hogy késik. De nem marad el!

Jézusnak a szinoptikus evangéliumokban rögzített példázatai közül jó néhány különleges szerepet töltött be abban az antagonisztikus szellemi erőtérben, amelyet a korabeli zsidóság és Jézus eltérő hitvilága (istenképe) egymásnak feszülése hozott létre. E példázatok ott és akkor valóságos „harci beszédekké” lettek. Különösen akkor domborodik ki szemeink előtt ez a küzdelem, ha sikerül megtalálnunk a rabbinikus irodalomban kutatva az egyes jézusi példázatok kontraverzióját. Ennek a kutatásnak nemcsak szellemtörténeti és irodalomtörténeti hozadéka van, hanem azért is fontos, mert segít minket Jézus példázatokba ágyazott üzeneteinek mélyebb megértésére. (Jézus példázatainak szövegét - ismertnek feltételezve - nem illesztettem be, hiszen azok kikereshetők és kikeresendők a Bibliából).

A nagy vacsora példázata (Lk. 14,15-24; vö. Mt. 22,1-14)

Az újabb kutatások kimutatták, hogy Jézus egy régi elbeszéléshez kapcsolja mondanivalóját: Bar Majan nevű gazdag vámszedő és a szegény írástudó történetéhez, amely arám nyelven a palesztinai Talmudban található. Jézus ezt a közismert történetet nemcsak itt, hanem a gazdag és Lázár példázatában is felhasználta.

A történet így szól:

„Bar Majan, a gazdag vámszedő meghalt, és fényes temetést kapott. Az egész városban letették a munkát, mert mindenki el akarta kísérni az utolsó útjára. Ugyanakkor meghalt egy jámbor írástudó és senki sem vette tudomásul temetését. Isten hogy lehet oly igazságtalan, hogy ezt megengedte? A válasz így hangzik: Bar Majan távol állt attól, hogy jámbor életet folytasson, de egyetlenegyszer véghezvitt egy jó cselekedetet és közben hirtelen meghalt. Mivel a halál órája a döntő, már nem tudja jótettét gonosz tettekkel érvényteleníteni, kellett, hogy Isten megjutalmazza és ez nagyszerű temetés útján történt. Mi volt Bar Majan jótette? Lakomát rendezett a tanácsosok számára, de nem jöttek el. Ekkor úgy rendelkezett, hogy jöjjenek a szegények és egyenek, hogy az étel meg ne romoljon.”

Különösen nagy kontrasztot látunk a szegények megvendégelésének okát illetően: Jézus példázatában a vendéglátó szándéka az, hogy minden nyomorultat megajándékozzon, mégpedig ugyanúgy, ahogyan azt a hivatalos személyekre nézve eltervezte; hogy ne maradjon üres hely az asztalnál. A kontraverzió házigazdája viszont azért hívja meg a koldusokat, „hogy az étel meg ne romoljon”, azaz a nagy mennyiségű romlott étel /konyhai szemét/ eltakarítása ne okozzon gondot számára.

Ennek a történetnek fényében világossá válik a meghívottak rejtélyes magatartása. A vendéglátó vámszedő volt, akinek sikerült sok pénzt szereznie és azért rendezte a lakomát, hogy a régen megtelepedett körökben társadalmilag teljes értékűnek tekintsék. De mintha összebeszéltek volna, mindnyájan megvetően kezelték, és átlátszó kifogásokkal lemondták a meghívást. Ekkor haragjában a koldusokat hívatja házába, hogy a város befolyásosainak megmutassa: nincsen rájuk utalva, és már nem akar velük foglalkozni.

Jézus nem riadt vissza attól, hogy Isten haragjának és jóságának szemléltetésére egy vámszedő magatartását válassza. Képzeljük magunk elé Jézus hallgatóságát (Lk. 14,1-2). Először mosolyognak, elképzelik, ahogy az újgazdag átéli egyik sértést a másik után, és mind jobban dühbe gurul. Majd hangos nevetésben törnek ki, amikor arra gondolnak, hogy az előkelőségek gúnyos arccal figyelik az ablakok szegletéből, milyen ütött-kopott vendégek vonulnak hosszú sorban az ünnepélyesen felkészült vámházba. Ám végül bizonyára összerezzennek, amikor ráeszmélnek, hogy Jézus nem Bar Majanról és vacsorájáról, hanem Istenről, az Ő országáról és a Messiási nagy lakomáról beszél, ahol egyszer szintén megtelik a ház, és szintén bezáratnak az ajtók. Találva érzi-e magát a témafelvető (15. vers), és farizeus társai?

Ezt a példázatot akkor értjük helyesen, ha meghalljuk az örömujjongást, melyet a felkiáltás tartalmaz: „a vacsora készen van!”, most van az üdvösség napja (2Kor 6:2). Isten teljesíti ígéretét, és kilép a rejtettségből, de ha a hivatalosok Isten hívását eleresztik a fülük mellett, ha semmibe sem veszik azt, akkor a megvetett és Istentől távol élő emberek lépnek helyükbe, emezek felé pedig az ünnepi terem zárt ajtaja felől hangzik: már „késő”.

Jézusnak a szinoptikus evangéliumokban rögzített példázatai közül jó néhány különleges szerepet töltött be abban az antagonisztikus szellemi erőtérben, amelyet a korabeli zsidóság és Jézus eltérő hitvilága (istenképe) egymásnak feszülése hozott létre. E példázatok ott és akkor valóságos „harci beszédekké” lettek. Különösen akkor domborodik ki szemeink előtt ez a küzdelem, ha sikerül megtalálnunk a rabbinikus irodalomban kutatva az egyes jézusi példázatok kontraverzióját. Ennek a kutatásnak nemcsak szellemtörténeti és irodalomtörténeti hozadéka van, hanem azért is fontos, mert segít minket Jézus példázatokba ágyazott üzeneteinek mélyebb megértésére. (Jézus példázatainak szövegét - ismertnek feltételezve - nem illesztettem be, hiszen azok kikereshetők és kikeresendők a Bibliából).

A gazdag és Lázár példázata (Lk. 16,19-31)

Az kétségtelen, hogy nem Jézus alkotta a történetet, hiszen éppen az a célja, hogy a hallgatói körében már eleve benne élő képzeteket használjon fel a maga sajátos üzenete szemléltetésére.

Egy Kr.e. 331-ből származó ősi egyiptomi mese, amely Kr.u. I. századi kéziratban maradt fenn, elbeszéli Si Osiris és apja Seton Chaemwese holtak birodalmába való utazását. A történet az alábbi szavakkal zárul:

„Aki a földön jó, ahhoz jók lesznek a holtak birodalmában is, de aki a földön gonosz, ahhoz ott is gonoszok lesznek.”

Az alexandriai zsidók hozták ezt az elbeszélést Palesztinába és többféle átdolgozáson ment át. Közkedveltté vált, mint a szegény írástudó és a gazdag vámszedő Bar Majan története, amelyet a palesztinai Talmud őrzött meg számunkra. Ebben az írástudót kíséret nélkül temették el, a vámszedőt viszont nagy pompával.

„Bar Majan, a gazdag vámszedő meghalt, és fényes temetést kapott. Az egész városban letették a munkát, mert mindenki el akarta kísérni az utolsó útjára. Ugyanakkor meghalt egy jámbor írástudó és senki sem vette tudomásul temetését. Isten hogy lehet oly igazságtalan, hogy ezt megengedte? A válasz így hangzik: Bar Majan távol állt attól, hogy jámbor életet folytasson, de egyetlenegyszer véghezvitt egy jó cselekedetet és közben hirtelen meghalt. Mivel a halál órája a döntő, már nem tudja jótettét gonosz tettekkel érvényteleníteni, kellett, hogy Isten megjutalmazza és ez nagyszerű temetés útján történt. Mi volt Bar Majan jótette? Lakomát rendezett a tanácsosok számára, de nem jöttek el. Ekkor úgy rendelkezett, hogy jöjjenek a szegények és egyenek, hogy az étel meg ne romoljon.”

A történet vége: A szegény írástudónak egy munkatársa álmában láthatta, hogyan alakul a két férfi sorsa a túlvilágon:

„Néhány nappal később az írástudó látta kollegáját paradicsomi szépségű kertben, melyen források vize folyt át. És Bar Majant is látta, amint egy folyó partján állt és a vizet el akarta érni, de nem tudta”.

Lk. 16,14-15 szerint Jézus, az emberek előtt önmagukat igaznak tartó, pénzsóvár farizeusok felé szól a példázattal, amelyben a legélesebben leplezi le a farizeusi „teológia” Isten előtt utálatos, kárhozatba vivő voltát. Ez a hamis teológia az un. viszonzástanra épült: Isten már a földi sorsokban is az ítéletét tárja fel: A gazdag azért gazdag, mert igaz, mert igaz voltáért Isten megajándékozta a gazdagsággal; Lázár pedig azért nyomorult, mert ő bűnös, s bűnös voltáért Isten a nyomorúsággal bünteti. Ez a teológia magyarázza meg, és a gazdag ember szemében igazolja is érzéketlen közönyét a szenvedő embertársával szemben. Ez a hamis teológia ássa meg az áthidalhatatlan szakadékot a két ember közé. Az áthidalhatatlan szakadék, amit a gazdag munkált ki életében a hamis teológiája nyomán, a példázat szerint az ítéletben is megmarad, de a gazdag számára tragikus módon: a „státuszok” ugyanis felcserélődnek. A gazdagot megcsalta teológiája!

Vajon Jézus hallgatóinak sorsa hasonlóan tragikus lesz-e? Fel tudnak-e hagyni ezzel a teológiával és következményével: az emberek kirekesztésével? Ez élet-halál kérdés!!

Jézusnak a szinoptikus evangéliumokban rögzített példázatai közül jó néhány különleges szerepet töltött be abban az antagonisztikus szellemi erőtérben, amelyet a korabeli zsidóság és Jézus eltérő hitvilága (istenképe) egymásnak feszülése hozott létre. E példázatok ott és akkor valóságos „harci beszédekké” lettek. Különösen akkor domborodik ki szemeink előtt ez a küzdelem, ha sikerül megtalálnunk a rabbinikus irodalomban kutatva az egyes jézusi példázatok kontraverzióját. Ennek a kutatásnak nemcsak szellemtörténeti és irodalomtörténeti hozadéka van, hanem azért is fontos, mert segít minket Jézus példázatokba ágyazott üzeneteinek mélyebb megértésére. (Jézus példázatainak szövegét - ismertnek feltételezve - nem illesztettem be, hiszen azok kikereshetők és kikeresendők a Bibliából).

A jóságos szőlősgazda példázata (Mt. 20,1-16)

A tisztaság és egyszerűség, mellyel ez a példázat az örömhírt juttatja kifejezésre, különösen szembetűnő, ha a párhuzamos rabbinikus történettel hasonlítjuk össze, mely a jeruzsálemi Talmudban maradt ránk:

"I.u. 323-ban meghalt fiatalon egy kiváló tudós Rabbi Bun bar Hijja, ugyanazon a napon, amikor a róla elnevezett fia született. Egykori tanítói és későbbi kollegái összegyülekeztek, hogy a végtisztességet megadják neki. Közülük az egyik, Rabbi Zera tartotta a gyászbeszédet, melynek bevezetésében a következő példázatot mondta el:

Az a helyzet, mint amikor egy király sok munkást fogadott. A munkakezdés után két óra leteltével ellenőrizte a munkásokat. Ekkor látta, hogy közülük egy szorgalmával és ügyességével kitűnt a többiek közül. Kezén fogta és egész estig fel-alájárt vele. Amikor eljöttek a munkások, hogy felvegyék bérüket, ez a munkás ugyanannyit kapott, mint a többiek mind. Ekkor zúgolódtak és azt mondták: mi egész nap dolgoztunk és ez csak két órát és mégis kifizetted neki a teljes bért! A király így válaszolt: Nem követtem el igazságtalanságot; ez a munkás két óra alatt többet teljesített, mint ti egész napon át.

Ugyanígy, - fejeződött be a gyászbeszéd - Rabbi Bun bar Hijja életének ifjú 28 évében többet teljesített, mint bármely megőszült írástudó 100 év alatt. Isten ezért fogta kézen és vitte magához ily rövid munkaidő után."

Az elbeszélés menete mindkét fogalmazásnál egyezik, csak egy helyen van mélyreható különbség. A rabbinikus fogalmazás szerint az a munkás, aki rövid ideig dolgozott, többet teljesített, mint más mindenki, tehát a teljes bért megérdemelte, és a példázat célja: ügyességének dicsérete volt. Viszont Jézus példázatában nem tudnak érdemeket felmutatni azok, akik utoljára álltak munkába, ami őket a teljes bér felvételére jogosítaná; kizárólag a házigazda jóságának köszönhetik, hogy mégis megkapták. Ezen a látszólag csekély különbségen két világ válik szét: ott érdem, itt kegyelem.

​

Hiszem, hogy a Biblia minden irata, azon belül minden szakasza a hit megvallásaként született Istentől ihletett emberek által. Vallom, hogy a Biblia mindenekelőtt Istenről akar bizonyságot tenni, másodsorban az emberről (hit-erkölcsi nézőpontból) és csak harmadsorban a fizikai világról. Ez igaz a teremtésleírásra is. A kérdés tehát az, hogy mit mond a teremtésleírás (I.Móz.1. és 2. fejezet)  arról az Istenről, aki a szemünk elé táruló látható és nem látható világ teremtője. Ki Ő és milyen Ő? Mi a célja a teremtéssel, benne az emberrel? Fontos azonban azt is figyelembe venni, hogy nem csak a Mózes első könyve beszél a teremtő Istenről és teremtésről, hanem a Biblia egyéb iratai is (Jób könyve, Zsoltárok). Ezért szükséges, hogy valamennyi „forrást” figyelembe vegyük; csak így lehet helyes a megértésünk. Mivel pedig a Biblia az ember értelméhez nagyon gyakran úgy jön közel, hogy az Istent antropomorf módon ábrázolja (pl. a Teremtőt: kézművesként, fazekasként), ezért az antropomorf ábrázolási elemek léte nem zárhatók ki önkényesen a Genezis leírásából sem. Azt is figyelembe kell venni, hogy a teremtésleírás az ókori héber kultúrában született, s ebben az időfogalom is egészen más, mint a mi kultúránkban. Itt röviden csak annyit mondanék: semmi esetre sem az „óra számlapjával és mutatójával” leírható fogalomról van szó.

A bibliai teremtésleírás vallja, hogy a világ az egyetlen Isten szabad teremtő akaratából könnyedén (ellenerő nélkül) állt elő, mégpedig az (emberi) élet hordozására alkalmas rendként. A rend eszméje a határvonalak meghúzásával biztosított. Polemikus hangsúllyal száll a pogány mitológiai elképzelésekkel és hiedelmekkel, amelyek egészen más istenképet tárnak az ember elé. De szembe száll a világnézeti evolúcióval is. Műfaját tekintve a leírás a keleti költészethez áll közel, ezért nem kíván a természettudomány eredményeinek sem cáfolata sem igazolása lenni. Továbbá a természettudomány igazolására sem tart igényt. Isten nem szorul emberi igazolásra. A keresztyénség, történelme során ott követett el hibát, hogy Mózes I. könyvének nyitó fejezeteit természettudományos(nak tűnő) hipotézisek területére űzte, s az Isten személyéről és jelleméről szóló költői kinyilatkoztatás helyett, a fizikai világ "gyártástechnológiai" leírását kereste aban.

(Képzeljük el, mi történne akkor, ha például a költészetet a történettudomány, vagy a jog területére űznénk? Minden költő hazug, buta félrevezetővé válna. Pl. Ady, aki azt írja: „Dózsa György unokája vagyok én” - pedig nem az.)

Szóval röviden: Hiszek a mindenható teremtő Istenben, aki tervszerűen és célszerűen teremtett mindent. Nem kényszer alatt, nem kapkodva és nem lustán, hanem úgy, mint aki megfontolt volt az előkészítés, a formázás, és a díszítés (Éden) "fázisában" is, aki örömét lelte a kész teremtésben. Mindezt az emberért tette, akit - mint szeretetének tárgyát - társnak hívott meg.

Ami a teremtés időiségét illeti:

6 nap munka, a 7. nap pihenés/ünnep/, meggyőződésem szerint antropomorfizmus: egyfelől a fenntartható emberi élet, tapasztalat által igazolt ritmusa. Másfelől: egy korabeli fazekas körülbelül ennyi idő alatt készített el egy igényes munkát.

Aki a teremtés időtartamát 6X24 órában, vagy bármely egyéb konkrét időtartamban meghatározhatónak tartja, azzal én nem tudok egyetérteni. Nem hihetem ezt, mert ilyen fundamentalizmus talajára tévedve azt is kellene hinnem például, hogy Jézus a mennyben 7 szarvú, 7 szemű, halálos sebet magán viselő bárányként van jelen. Én pedig úgy gondolom, hogy Jézus a praeegzisztens Emberfia = mennyei „Isten-ember”-ként van jelen.

A Bibliában mindössze három helyen (Mt. 12,31-32; Mk. 3,28-29; Lk. 12,10) olvashatunk a Szentlélek káromlásának bűnéről. Mindhárom helyen Jézus szavaként áll előttünk.

Mindhárom igehely történeti kontextusa is azonos: Jézus már sok csodát tett, s ezeknek ellenőrzésére, ill. hitelesítése céljából a Nagy Szinedrium farizeusokból és írástudókból álló bizottságot küld Jeruzsálemből Galileába. Máté egy konkrét gyógyítási történethez (vak és néma ördöngős meggyógyítása) kapcsolja azt a vitát, melynek során az ominózus gondolat elhangzik. Lukácsnál pedig Jézus először a tanítványainak említi a Szentlélek káromlásának bűnét abban a beszédben, amelyben óvja őket a farizeusok kovászától.

A „Szentlélek káromlása” tehát az a bűn, amit a bizottság magatartása tükröz: A bizottság Jézus csodáinak tényét kénytelen elismerni, de csodái eredetét Isten helyett Sátánnak tulajdonították. Isten Lelkének munkáját ördöginek mondták.

Kik követték el ezt a bűnt? Tudatlanságban élő, ismeretek híjával lévő, vallásos dolgokban járatlan, Isten kinyilatkoztatásait nem ismerő emberek? Nem, hanem az Írásokban jártas szakemberek. Jézus Krisztus megátalkodott ellenségei, akik a Messiás eljövetelekor a kétségbevonhatatlan csodák láttán, igyekeznek mindenképpen tagadni azt, hogy Jézus a Messiás, és Jézus Krisztuson keresztül Isten Lelkének ereje nyilatkozik meg. Nem tévedésből mondták, amit mondtak, hanem tudatosan. Tudták, hogy valótlanságot mondanak. Indítékaik: Féltékenység, gőg, hatalomféltés, gyűlölet.

Azt tapasztalom, hogy sok bibliaolvasónak nehézséget jelent Lk. 16,1-9 szakaszban található jézusi példázat megértése. Az alábbiakban néhány megjegyzéssel szeretném ennek a valóban könnyen félreérthető példázatnak a megértését elősegíteni. A megértéshez ismerni kell a sáfárság szakmai jellemzőit, a sáfárság intézményének társadalmi hatásait, valamint a „világosság fiai” kifejezés pontos tartalmát. Nézzük meg ezeket sorjában.

A sáfárság szakmai jellemzői

A sáfárság bizalmi állás. A magyar nyelvben a „jószágigazgató” fejezi ki leginkább ennek a keleti fogalomnak tartalmát. Egy tehetős birtok tulajdonos a sáfárra bízza – nemegyszer évtizedekig tartó – távolléte idejére a gazdaság vezetését egyetlen kikötéssel: úgy kell gazdálkodnia, hogy az összvagyon gyarapodjon. A sáfárnak saját érdeke is a hosszútávú ügyes gazdálkodás, mert a vagyon növekedése arányában nő a saját jövedelme is. A bizalom abban is megmutatkozik, hogy a tulajdonos szabad kezet ad a sáfárának abban, hogy milyen üzleti stratégiát folytat célja elérése érdekében. A sáfár határozza meg a termékek eladási árait, az üzleti fogásokat, mint például a manapság is szokásos un. „akciók”; kiárusítások; „bónuszok” alkalmazása a forgalom növelése érdekében. Szabadon létesíthet új üzletágak vagy szüntethet meg kisebb kereslettel bíró régit.

A példázat sáfára a végelszámolás pillanatáig, ill. a szerződéses jogviszony megszüntetéséig jogszerűen rendelkezik ezzel a szabadsággal, jogában áll megváltoztatni egyes termékek eladási árait. Mai fogalommal élve ezt mondhatjuk: a példázat sáfára nem szegte meg a munkaköri leírását!

A sáfárság intézményének társadalmi hatása

Mivel a sáfárság jól jövedelmező és nagy szabadságfokkal rendelkező állás volt, természetesen sokan szerettek volna sáfárként szerencsét próbálni. A munkaerőpiaci viszonyokra jellemző Palesztinában, hogy nagyobb volt a kínálat, mint a kereslet. Ezért sáfársághoz jutni akkor volt nagyobb esély, ha a hitelét rontják a már szolgálatban levőknek. A példázat sáfára is hasonló okból kerül vád alá, amikor a birtokos hosszú idő elteltével hazaérkezik. Ez a vád azonban alaptalan és erkölcstelen. Arra, hogy a hitelrontás mennyire eredményes, két dolog utal: egyrészt az, hogy a tulajdonos már akkor hitelt ad a vádnak, amikor még nem győződött meg annak indokoltságáról! Előre kimondja: „nem lehetsz sáfár”, pedig az elszámolás és a bizonyítási eljárás még nem történt meg. Másrészt pedig az, hogy a sáfár a példázat tanúsága szerint kénytelen tűrni és hordozni a megbélyegzést: „hamis sáfár” Ezek az elemek a koncepciós perek gyakorlatából jól ismertek. A példázatban tehát a tulajdonos nem Istent jelképezi.

A példázat lényegében a sáfár gyors és határozott döntését állítja elénk példaként, s ezt az ügyességét még a tulajdonos is kénytelen elismerni. A sáfár a rendelkezésére álló rövid idő alatt (talán csak néhány óra) képes volt a legjobb döntést meghozni, és az elhatározását végre is hajtani, s ezzel a jövőre nézve biztosíthatta az egzisztenciáját, családja eltartását. Vajon a hallgató (olvasó) képes-e ilyen gyorsan és határozottan dönteni? Fontos-e a „második egzisztencia” az ő számára annyira, mint a sáfár számára, aki kihasználta az rendelkezésére álló kevés időt? Ez tehát a példázat által feltett nagy kérdés. Az idő számunkra is rövid. „Első egzisztenciánk”, földi életünk hamar elvétetik! Most kell dönteni és cselekedni!

Talán érdemes azt is meglátnunk, hogy a sáfár feltárulkozó tulajdonságai kifejezetten kereskedői (sáfári) tulajdonságok. Aki krízis helyzetekben így képes kivágni magát, az a normál üzleti életben sem lehet felelőtlen tékozló, megbízhatatlan „Pató Pál úr” stílusú herdáló -szemben a vád állításaival.

A „világosság fiai”

Jézus idejében már régóta létezett egy zárt hívő zsidó közösség, a Holt tenger partjánál, az Engedi pusztán. Ez a Qumran-közösség, termelői és elosztói vagyonközösségben élt. A galileai ünnepi zarándokok, a Jordán völgyből letérve Jerikó felé tiszta időben szabad szemmel ráláthattak telepükre. Jézus is tudott róluk. A qumrániak azonban semmilyen más kegyességet nem fogadtak el. A legszigorúbb tóra-rigoristák voltak. Szektás bezártságukkal és elzárkózásukkal nem tudtak hatni a világra; csak maguknak éltek, s mint extrakegyesek önmagukat „világosság fiai” - nak tudták, és ezt a kifejezést önmaguk jelölésére használták. Úgy gondolták, hogy ők majd a nagy eschatológiai háborúban le fogják győzni a „sötétség fiait”, és az Isten eljövendő Országa csak számukra van fenntartva. Az 1947-ben megtalált un. Holttengeri tekercsek, melyek részben saját műveiket tartalmazzák, mindezt fényesen dokumentálják. Az önmagának élő, bezárkózott, elbizakodott törvénykező vallásos élet megtestesítői ők. Ők, akik tisztasági rögeszméik miatt kerülték a kapcsolatot a külvilággal (e világgal=hamis mammon), gyakorlatilag értelmes szolgálat nélkül éltek. A példázat még a „világ fiait” is értelmesebbnek mondja, hiszen ők a munkájukkal, áldozathozatalukkal, empatikus érzékenységükkel, stb. világias gondolkodásuk ellenére is többet használnak a világnak, mint amazok az extrahitükkel.

A példázat mondanivalója

Ezzel a példázattal a világért érzett féltő szeretetből táplálkozó szolgáló életre buzdította Jézus a tanítványait és kortársait. De felénk, mai keresztyének felé is hangzik a kérdés: igazán fontos-e számunkra a „2. egzisztencia”? Ha igen, akkor tegyünk úgy, mint a bevádolt sáfár: keressünk új kapcsolatokat, erősítsük a meglévőket, adjuk tovább a jó hírt, vállaljunk szolgálatot, készítsük az evangélium útját a ma még kívülállók számára is! Használjuk fel erre okosan a még rendelkezésünkre álló rövid időt! Krisztus népe ezzel bízatott meg, az egyház ezért él a földön.

*a nemzetközi teológiai irodalomban és a külföldi bibliafordításokban a példázat címe: „A bevádolt sáfár”

Mindhárom szinoptikus evangélium egybehangzóan tudósít arról, hogy Jézust az adó(fizetés) kérdésével tőrbe akarják csalni a farizeusok, a Heródes-pártiakkal szövetkezve. Jézus válasza mindhárom evangélium tanúsága szerint: “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”

Jézusnak a provokatív kérdésre adott válaszát illetően egy sztereotip értelmezés vált általánossá. Ez az értelmezés eddig jut el: Jézus itt a hatalom iránti lojalitást, törvénytiszteletet fejez ki: az adót meg kell fizetni!. Válaszában természetesen ez a gondolat is benne foglaltatik, hiszen a zsidó politikai-messianizmust és annak minden radikális megnyilvánulását elvetette. Ezzel a szembenállással sok ellenfelet szerzett magának, elsősorban a zelóta mozgalom soraiból és a radikális farizeusi körökből. Azonban mélyebbre kell ásnunk! Ez az értelmezés ugyanis hiányos. Jézus szavainak más hangsúlya is van: a hatalom kritikája. Ő ugyanis “leválasztja” a hatalomról azt, amit - a pénzérmék tanúsága szerint - a hatalom jogtalanul magának tulajdonított: az isteni tekintélyt és titulust. Válaszát így (is) kell értelmeznünk: a császárt megilleti ugyan az adó, de nem illeti meg az isteni méltóság! Vagy: a császárt csupán az adó illeti meg, de nem az isteni titulus! Mindezt persze olyan zseniálisan fogalmazta meg, hogy zsidó ellenfelei nem tudtak “fogást találni” rajta.

Azért, hogy egyrészt Jézus szavait jól értsük, másrészt pedig, hogy meg tudjuk ragadni azt érzést, amely egy zsidó emberben ébredt a pénzérmék szemlélése során, alább egy kigyűjtést közlök - Ethelbert Stauffer* Jesus – Geschicte und Gestalt című műve alapján - azokról a pénzérmékről, melyek Jézus korában Palesztinában forgalomban voltak.

A szeleukidák régi ezüstpénzei:

• Antiochus - „Theos Epiphanes” (nyilvánvaló Isten) felirattal;
• Demetrius - „Sotér” (üdvözítő) felirattal;
• Alexander Balas - „Euergetes” (áldásosztó) felirattal.

A birodalom hivatalos pénze a római dénár:

• Pompeius győzelmét örökítette meg Sion szüzének feje és Hirkanus főpap hódoló aktusának rajzával.
• Augusztus idejéből származik az a dénár, amelyik a császár képjelét ábrázolta a “kecskehalat”.
• Gaius Caesar trónutód tiszteletére, keleti hadjárata alkalmával külön dénárt verettek, amely Augusztus unokájának arcképét mutatta, és egy tömjénező kandelábert, amely a császár imádására szolgál.
• Tibérius adódénára a császárt, mint Augusztus isten és Lívia istennő imádatra méltó fiát ünnepelte.

Keleti pénzek:

• Antiochiai ezüstök, Kleopátra mellképével - „Kleopátra királynő, az új istennő” (Thea neottera) felirattal.
• Az ie. 37 gyászévre emlékeztetnek Sosius antiochiai helytartó rézpénzei, aki Antóniusz megbízására akkor foglalta el Jeruzsálemet Heródes számára. Az érme Antóniusz képét ábrázolja és egy győzelmi jelt két zsidó hadifogoly felett.
• Az antiochiai bronzpénzek Quinctilius Varus helytartó képével arra az emberre emlékeztettek, aki ie. 4-ben Sepporius népét eladta, és 2000 jeruzsálemi zsidót keresztre feszíttetett.
• Az arab karavánok által behozott ezüstpénzek Phraates parthus királyt és anyját, Musát ábrázolták. A király határozott anyjának képe mellett hangzatos címe olvasható „Musa királynő, az égi istennő” (Thea Urania).
• A birodalom keleti pénzverdéiből származó „ezüstöcskék” a hagyományos helyi pénznemekhez alkalmazkodtak: - (1) Tiberius drachmái Cesarea Cappadociából „Tiberius Caesar Augustus isten fia” címzéssel és az Argaios szent hegyén felmagasztalt Augustus egész figurájával; - (2) tyrusi didrachmák, amelyen Herakles feje és a sas látható; - (3) antiochiai tetradrachmák Augustus vagy Tiberius fejképével, hátlapjukon a hellenisztikus Zeus Nikephorossal.
• Heródes Philippusnak rézpénze Caesarea Philippiből. Az első oldala az uralkodó császár (előbb Augustus, azután Tiberius) arcképét mutatja, a császár nevével és ezzel a bővítéssel: „az imádatra méltó”, a hátlapon pedig a Caesarea Philippi-beli Augustus-kápolna. Minden érme dátumozott. Az első fennmaradt érme post 6. évből származik.

Beszélgetéseim során és a különböző felekezetek hitvallásait megismerve az emberről szóló tanítás tekintetében nagy zavart tapasztaltam. Ez késztetett e cikk megírására. Azt szeretném, hogy az emberek minél tisztábban lássanak Isten kijelentését illetően.

A Biblia emberről szóló tanításának /bibliai antropológia/ vizsgálatakor számos keresztyén ember hibás kiindulási alapra épít: úgy közelít a Bibliához, mintha az dogmatikus meghatározás-gyűjtemény lenne. Mintha szótárak és konkordanciák használata nélkül nem lehetne megérteni, mit üzen a Mindenható Isten az embernek az emberről. Ez a tudálékosság Jézustól, - aki hegyen, mezőn, vagy éppen a tóparton leheveredve tanította az egyszerű halász embereket - teljesen idegen.

A Biblia az „élet könyve”. Az élet sűrűjében, az életért íródott, közérthetően és közérdekűen, egyszerű gondolatokkal, hogy a „bolond se tévedjen el”. Olyan természetesen kellene tehát megközelítenünk a szóban forgó témát is, ahogyan a mindennapi közbeszédben tesszük.

Néhány - bibliaértelmezéssel összefüggő - általános megjegyzés:

A Biblia szövegén különböző korok különböző szerzőinek különböző személyisége tükröződik vissza: különböző a stílus, a szókincs és szóhasználat, a mentalitás, a képzettség, s a történeti háttér. Ráadásul különböző irodalmi műfajokban írtak. A Bibliában nem kevés költészetet is találunk. A héber költészet sajátosságairól, s egyáltalán a költészet szabadságáról sem szabad megfeledkeznünk. Ebben a differenciáltságban meddő próbálkozás olyan definitív szóértelmezéseket keresni, amelyek a vonatkozó igehelyek mindegyikén megállják a helyüket, azaz mindenhol konzekvensen ugyanazt jelentik.

Megpróbálom érzékeltetni egy példán keresztül, miről is beszélek. Egy igaz ügy melletti elköteleződést kifejezhetem így: „foggal-körömmel küzdök az igazságért”. Más valaki ugyanezt kifejezheti így is: „szívvel-lélekkel harcolok az igazságért”. Aki bármelyik verzióból nem azt olvassa ki, hogy „teljes lényemmel” elő akarom mozdítani az igazság érvényesülését, - az funkcionális analfabéta. Ha valaki itt a szavak összehasonlításába vagy értelmezésébe kezd, az célt téveszt.

Értelmes antropológiát művelni csak úgy lehet, ha kiszabadítjuk magunkat a „szótárazás és a konkordanciafüggőség merev görcséből”. Erről a szabadságról tanúskodik mind az Ószövetség, mind az Újszövetség, Nézzük meg ezt egy példán keresztül. Hogyan válaszolnak a „tanúk” arra az alapvető kérdésre, hogy miként kell az Istent szeretni?

Az ószövetségi iratok kétféle választ adnak: 1) 5Móz. 6,5 szerint: szívből, lélekből, erőből (léb, nefes, möód, ill. kardia, pszüché, dünamisz); 2). Az 5Móz. 10,12 és 5Móz. 30,6 szerint: szívből, lélekből (léb, nefes, ill. kardia, pszüché). Jézus és az evangélisták szintén kétféle választ adnak, s ezek a válaszok ráadásul még az ószövetségi igékhez sem alkalmazkodnak kötött módon: 1) Mt. 22,37 szerint: szívből, lélekből, elméből (kardia, pszüché, dianoia); 2) Mk. 12,30 valamint Lk. 10,27 szerint egymástól különböző sorrendben: szívből, lélekből, elméből, erőből (kardia, pszüché, dianoia, iszkhüsz). Vegyük azt is észre, hogy ezekben a felsorolásokban feltűnően nem szerepel a pneüma, a szóma és a szarx!

Az antropológiai fogalmakkal tehát "könnyedén" kell bánni. A bibliai kor embere tudta, hogy semmilyen fizikai cselekvést nem lehet végezni az értelem kikapcsolásával, és úgy sem, hogy valami érzelmi megnyilvánulás ne történjen közben. És semmilyen érzelmi hatás nem érheti úgy az embert, hogy az ne mozgatná meg értelmét és ne hatna a testére (pl. pulzusváltozás). De nincs olyan értelmi tevékenység sem, amihez ne kapcsolódna érzelmi visszajelzés és fizikai változás. Ma pedig már azt is tudjuk, hogy anyagi (kémiai) szerekkel tudatmódosítást is el lehet érni, s hogy az agyi érelmeszesedés az egész személyiség leépülését, torzulását vonhatja maga után. Érdemes tehát figyelni a tudományra is, ha nem akarunk mi keresztyének egy újabb „Galilei-effektust” átélni.

Az antropológia esetében is elmondhatjuk azt, hogy a sémi nyelvi-fogalmi kultúra átültetése a hellenista világba – annak egészen eltérő nyelvi-fogalmi készletére kényszerülve - nem volt problémamentes. Ez magyarázza azt, hogy a héber nyelvű Ószövetség antropológiája átláthatóbb, mint a görög nyelvű Újszövetségé. Annak ellenére így van ez, hogy a Septuaginta már megalapozta az Újszövetség írói számára a héber-hellén fogalmi kódrendszert.

A sémi ember a felsorolásokban nem zárt (taxatikus) listát lát, hanem illusztrációt, azaz utalást arra, hogy a felsorolást még lehetne folytatni. Néhány „rész” megjelölésével az "egészre" akar mutatni. (hasonlóan, mint a magyarban: „tetőtől talpig”, „fülétől farkáig”, "reggeltől estig", "elejétől végéig", stb.) A héber mentalitás: szintetizáló (összerendező) természetű. Ezzel szemben a görög-római mentalitás: analizáló („szétbontó”) természetű.

A fentiek fényében nézzünk közelebbről a címben jelzett témára.

A görög gondolkodásban - a dualista felfogásból adódóan - az isteni ideának az ellenlábasa a szarx (anyagi test). Mivel az anyagi test az ember kapott adottsága, ezért a bűn fogalma és az erkölcsi felelősség elhomályosul. (Érdekes, hogy a mitológia istenei erkölcsileg éppen olyan bukdácsolók, mint az emberek.)

Az Újszövetségben a szarx első renden nem is hústestet, anyagiságot jelent, hanem a Szentlélek ellenlábasaként működő negatív spirituális erőt, ami mögött a személyes Gonosz áll. Ennek az erőnek hatása nyilvánul meg istenképűségünk „összetörésében”, a bűn által legyengített öröklődő természetünkben, és a kísértésekben való eseti elbukásainkban is. Az persze igaz, hogy a bűn, az önzés, általában az un. "testies életmódban" válik szemlélhetővé, de a bűnnek nem maga a hústest az oka és forrása. Tehát a szarx az Újszövetségben héber bászár-hoz képest tágabb jelentésű! Ugyanakkor, amíg az Ószövetségben a bászár nem hordoz erkölcsi megítélést, addig az Újszövetségben a szarx negatív megítélésű. A két szó tehát egymásnak nem szinonimája, hanem csak ideogrammja. Pál apostol tanítása szerint az ember alapvetően két állapotban lehet: vagy a Szentlélek hatása alatt áll, s ez üdvös állapot (antroposz pneumatikosz), vagy az „ellenlábas” szellemi hatalom hatása alatt él, ez pedig kárhozatos állapot (antroposz szarkinosz). /A természetes ember jelölésére használja még az antropos pszüchikosz fogalmat is./

Az ember, - mint Isten által életlehelettel (nismat hajim / nösámá) életre hívott lény - a maga egészében: élő lélek (nefes hájá / pszüché dzósza (I.Móz. 2,7). Tehát maga a teljes emberi személyiség: lélek (pszüché). Életmegnyilvánulásai részint külsőleg látható testi megnyilvánulások (növekedés, mozgás, beszéd, érzelmi megnyilvánulások, metakommunikáció, hallás, tapintás, szaglás, alkati adottságok, stb.), részint külsőleg közvetlenül nem érzékelhető, csak belsőleg tapasztalható lelkivilág. A lelkivilág megnyilvánulásai közé tartozik az értelmi tevékenység (felfogóképesség, emlékezet, logikai készség, intuitív készség stb.), a lelkiismeret, avagy erkölcsi ítélőképesség, valamint a szabad választási képesség. A lelkivilág és a testi megnyilvánulások között megbonthatatlan kapcsolat áll fenn, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem minden esetben rögtön szembetűnő.

A pszüché - az emberi személyiség mellett - magát az életet is jelentheti. Pl. Jel. 6,9-10-ben az oltár alól a mártírok pszüché-je kiált az Úrhoz elégtételért; azaz a mártírok élete (sorsa) Isten ítéletét érleli meg, hasonlóan ahhoz, amint „Ábel kiontott vére (dám) is felkiált az Úrhoz” /I.Móz. 4,10/.

Az emberre vonatkoztatott pneuma sokszor az életet, ill. a személytelen életerőt jelenti. Jézus az Atya kezébe helyezi le életét (sorsát) /Lk.23,46/. István vértanú pedig Jézusnak ajánlja fel életét, (sorsát) /Apcs. 7,59/. Más esetekben a pneuma, azt a hívő mentalitást jelöli, amelyet a Szentlélek hatása alatt álló ember képvisel, vagy azt a legmagasabb rendű tevékenységet, amit az Isten Lelkével való kapcsolat jelent.

Összefoglalva: El kell fogadni azt, hogy életünk minden jelensége mögött biokémiai folyamatok is meghúzódnak, illetve a biokémiai hatások immateriális /lelki-szellemi/ jelenségekkel járnak együtt. Így fejezi ki a mai tudomány azt, amit a Biblia ősidők óta állít: az ember megbonthatatlan pszichoszomatikus egység. Se életében, se halálában nem bontható szét alkotó elemekre (szubsztanciákra). Mi sem hangsúlyozza ezt jobban, mint a testiképpen való feltámadás bibliai fogalma és ígérete. Az új világban, a feltámadás után is megtartja az ember emberi kategóriáit: Isten megbonthatatlan testi-lelki egységben hívja újra életre az embert. A holisztikus szemlélet, amelyet a Biblia képvisel, szemben áll a pogány gyökerű dichotomikus és trichotomikus szemlélettel, mivel ezek az embert kettő illetve három szubsztanciából „összeszerelt” lénynek tekintik. Ez a téves felfogás szükségszerűen a reinkarnáció herezisére (tévtanítására) késztet.

Megjegyzés:

Az ember lelkivilágát jelölő egyéb rokonfogalmak: „szív”, „elme”, „vese”, az ember „belseje”, „belső ember”. Sem ezek, sem a testre alkalmazott másik kifejezés, a szóma, a fenti megállapításnak nem mondanak ellent. Ezért ezek elemzésétől eltekintek, hogy a részletek ne tereljék el a figyelmet a lényegről, amit a kedves Olvasóval kívántam megosztani.

Új fogalom követel helyet magának a magyar értelmező szótárban. A PC ma már nemcsak személyi számítógépet jelent, hanem ez a két betű a „politikailag korrekt beszéd” panelszava. Ez az a beszéd, amely úgymond senkit sem bánt meg, mindenki érzékenységét maximálisan respektálja. De vajon betemeti-e ez a beszéd az árkokat, munkálja-e a társadalmi megbékélést, sőt az egyetemes emberi kultúra felvirágzását?

Ha az ember a dolgok mélyére ás, megláthatja e fogalom mögött levő csalafintaságot. Felismerheti egy napjainkban már tántorgó eszmerendszer végső elkeseredett módszertani fegyverét a stigmatizálásra, kirekesztésre. Mert aki nem ezen eszmerendszer szószólóinak szájíze szerint beszél, megtudja a másnapi sajtóból, hogy piros lapot kapott és a társadalmi lét partvonalán kívülre helyeztetett. Aki pedig végig szeretné játszani a 90 percet, aki biztos egzisztenciát szeretne, az inkább magára veszi a szellemi - lelkiismereti kényszerzubbonyt, amely megakadályozza abban, hogy őszintén elmondhassa mindazt, amit a közvetlen környezetében, vagy a nagyvilágban, mint tényt tapasztal.

Ezt a bevezetőt azért írtam, hogy érthetőbbé váljon mondanivalóm. Létezik egyházilag korrekt beszéd (EC) is. Azonban különbség van az egyházilag korrekt beszéd és az igehirdetés között. Ha a különbséget tisztán látnánk és képesek lennénk jó irányban változtatni, akkor az európai keresztyénség felett kongatott lélekharangnak nem kellene szólnia.

Isten maga a szeretet. Mégis a Bibliában hangzó prófétai szó nincs mindig tekintettel a hallgató „érzékenységére”. A kemény szavak és gondolatok is az Isten szeretetének hordozói, amellyel fel akar rázni, meg akarja menteni a tévelygő embert. Jézus, aki életét adta értünk, maga sem volt mindig tekintettel hallgatóinak „érzékenységére”. Különösen a farizeusok, az írástudók, a zelóták, a korrumpálódott és szellemi értelemben prostituálódott papsággal kapcsolatos kommunikációjában. Még Péterrel szemben sem, amikor annak szavait az ördögtől inspiráltnak ítéli meg. Később az apostolok szolgálatában is megtaláljuk ezt a hanghordozást. Éppen Péter az, aki azon a pünkösdön kemény szavakba ágyazott igehirdetéssel talált az összesereglett nép tagjainak szívébe. Így lett azon a napon 3000 megtérés.

Elgondolkodtató az, hogy a szószékre álló egyházi szolgáink közül sokan képtelenek az Igét arra „használni”, amire adatott: a megtérés, az újjászületés, a megújulás, a tiszta életben való előrejuttatás szolgálatába. Az Ige most is el akarja találni a szíveket, hogy más emberként menjünk haza, mint ahogyan jöttünk. Ám a szószékről egyházilag korrekt beszéd hangzik csupán, amely maximálisan figyelembe veszi a hallgatóság érzékenységét. Ezzel tud ugyanis egy viszonylagos látogatottságot biztosítani, ami hát – lássuk be - egzisztenciájának alapja.

A természeti ember nem szívesen hallgatja a prófétai karakterű beszédet, és nagyon érzékeny akkor, amikor néven nevezik bűnét, amikor a gyógyulás kulcsaként őrült passziói helyett Jézus megalkuvásmentes követését, egy teljesen más gondolkodásmód felvállalásának szükségességét tárják elé. A természeti embernek elég az a hamis „biztonságérzet”, hogy van egy vészkijárata lelkiismeretének: a vallás. A vallás kell, a hit nem. Hagyják őt békén. És a prédikátor békén hagyja. Egyházilag korrekt beszédével összhang látszatát teremti meg a gyülekezetben. Mert mindenki csodálja a keresztyén kultúra remekeit: Bach, Mendelssohn zenéjét, Munkácsi Trilógiáját, a templomépítészet ezer csodáját. Azon sincs vita, hogy az egyháztörténet nagy alakjai példaképek-e vagy sem. Az emberi produktumok felmagasztaltatnak. Csak ne kérdezze meg senki tőlem: "Mondd testvér, te hogy állsz Jézussal?”

Egy ilyen gyülekezetben, ahol a fő szemponttá a hallgatók érzékenysége válik, vajon mi történik akkor, ha véletlenül akad olyan igehirdető, aki mégiscsak arról beszél, hogy Jézus ma is él; lehet találkozni Vele lélekben, és Ő megváltoztatni, sőt kicserélni az életet; hogy a Szentlélek felszabadít a törvény uralma alól, és az Igén keresztül vezet, tanácsol az élet kisebb-nagyobb dolgaiban. Arra tanít, hogy jó imádkozni egyedül a belső szobában és közösségben is. Bátorítja a gyülekezetet arra, hogy az ember saját maga fogalmazza meg Isten magasztalását, maga fejezze ki az iránta érzett háláját és gyermeki bizalommal tárja elé a kéréseit is. A hit kívánatos útját ajánlja másoknak is.

Ekkor léphet be a stigmatizálás: „túlfűtött rajongó”, „ábrándos pietista”, „szektás térítő”, merev fundamentalista, stb. A döntés megszületik: „nem közénk való! Mi megmaradunk a "józanság" talaján!” És az egyházilag korrekt beszéd visszaveszi a szót, folytatja a megszokottat, a minden és mindenki felé toleránsat, a (látszat)kegyest, a mindenkitől elismerést várót.  Mintha mi sem történt volna. Sajnos!

Végezetül álljon itt két eset, amely talán érzékelteti a fentebb mondottak súlyát:

Gyülekezeti alkalom után egy vendég szólított meg. Beszélgetésbe elegyedtünk. 70 év körüli jól öltözött hölgyről van szó, aki egész életében egy illusztris gyülekezet templomos tagja. Magáról kezdett beszélni. A beszéd lényege ez volt: Ő sokáig karatézott, ma is sokat sportol. Senkitől nem fél. Akkor a retiküljéhez nyúlt, hogy elővegye azt a kést, ami mégiscsak jó, ha az embernél van este hazafelé menet. Én mondtam, nem szükséges elővennie. A pengeméretét azért megmutatta. Fegyvernek minősül! Íme az egyházilag korrekt beszéd "gyümölcse". Egy emberöltő kevés volt arra, hogy a szószékről megértessék: „Félelmeidet Isten más módon akarja feloldani. Jézus a korabeli általános szokás ellenére sem viselt kardot."

A folyosón átszaladt egy pók. Valaki megijedt és el akarta taposni. Egy 70 év körüli templomos hölgy rákiált: „rá ne taposs, mert elmegy a szerencséd!” Íme az egyházilag korrekt beszéd "gyümölcse". Egy emberöltő kevés volt arra, hogy a szószékről megértessék: A teremtettség felett egyetlen Úr van, és az Krisztus. A jövőd Tőle függ, nem Fortunától és nem a póktól!

Kortársaink, - hacsak nem az újpogányság képviselőivel van dolgunk - a „csoda” szó hallatán tágra nyitják szemüket és elmosolyodnak. Így tiltakoznak legszelídebb módon minden transzcendenssel szemben. Ezt az elutasító magatartást nem elégséges a mögöttünk hagyott több mint két évszázadszellemtörténeti, ideológiai vonulatának hagyatékaként magyarázni, a helyes értékeléshez a jelen generáló okait is szükséges szemügyre venni.

A természetes környezettől távolodó, beton és üveg rengetegbe záródó, talmi mintakövetésre késztetett rohanó életmódunk a bámulatos emberi produktumokra szűkíti figyelmünket. A technológiai forradalompedigmárazon szorgoskodik, hogy miképp tudna minket a valóságostól elrugaszkodó, emberi fantázia által kreált virtuális világ részeseivé tenni.

A pszichológusok társadalmi presztízse megnőtt. Nem ok nélkül. Ez a szakma lelkiismeret furdalás nélkül a profit szolgálatába állt. Elég csak a reklám-ipar trükkjeire és az állásinterjúk tesztjeire gondolni. Trénerek, mediátorok, szupervízorok, terapeuták, mentálhigiénések a társadalmi élet egyre több szegmensébe nyomulnak be. Különös metamorfózisnak vagyunk tanúi: a „homo sapiens” átalakul és lesz belőle „homo psychologicus”, a pszichologizált társadalom és a pszichológia által befolyásolt és irányított ember.

Nem nehéz ügy tömeget hangolni, ha valami vagy valaki ellen irányul a manipuláció. Megtette ezt hazánk egykori nagy befolyású pszichológusa is, aki keresztyéneknek szánt fricskával így tanította csodálóit: „nem az isten teremtette meg az embert, hanem az ember teremtette meg az istent!” A pszichologizált ember pedig gondolkodás nélkül magáévá teszi a szentenciát: „csodák pedig nincsenek!”

Legyünk önkritikusak is! Mi keresztyének azt az erőt, amivel hivatottak lennénk hatni a világra, elveszítettük, mert magunk is a világ szellemi befolyása alá kerültünk. A racionalizmus zöld utat kapott a protestáns teológiában is. Ezáltal az Isten kinyilatkoztatását, a Lélek által ihletett Igét a szajha ész kontrollja alá helyeztük, legendává degradálva Isten csodás beavatkozásait a mindenségtörténet idővonalán. Az Ige igazságára és a Lélek erejére alapozó pasztorációt pedig éppen napjainkban kezdi leváltani a pszichológia alapú mentálhigiénés „lelkészi szolgáltatás”. Ez – a kegyesség látszatát keltve - valójában kioltja az Isten iránti bizalmat azokban, akiket pedig az ő isteni ereje megajándékozhatna mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismerik őt. Az igehirdetés elveszítette prófétikus karakterét és erejét, s a prédikátor retorikai képességét minősítő esszévé, jobb esetben moralizálássá laposodott. De még ez utóbbi jövője sem garantált, hiszen már kitapintható a neoliberalizmus eszmeileg legalizált szabadosságának nyílt benyomulása a keresztyén teológiába, etikába. Szomorú szívvel ugyan, de ki kell mondanunk: a mai egyházra ráillenek Jézus szavai:„Ha a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek”.

A kérdés komoly: Léteznek-e csodák? Bevallom, én csak a bibliai kinyilatkoztatás alapján álló 40 évnyi hívő keresztyén tapasztalatom alapján tudok véleményt alkotni.

Az ember csodálattal szemléli a kozmoszban érvényesülő egyensúlyt és harmóniát, földünk szépségét, valamint az élet, különösen az emberi élet misztériumát. Mindezek értelmes vizsgálata elvezet a Teremtő felismerésére. Az értelmes lények a teremtés csodája okán leborulnak a „trónon ülő” előtt, és himnuszt énekelnek bölcsességéről, hatalmáról.

A csodák másik csoportja az újjáteremtés alapjával, a megváltással kapcsolatos. Már Izrael népének történeti útja is, mint a megváltás előképe, csodaszámba megy. Az igazán nagy csoda azonban, amely az egész teremtettség sorsára kihat, Jézus Krisztus műve, amely a testetöltéstől kezdve a csodákkal és jelekkel kísért földi működésén, kereszthalálán, feltámadásán, megjelenésein, mennybemenetelén, s a Szentlélek kitöltésén át az eszkaton záró akkordján túl is tart.

Ki ne hallotta volna már a következő mondatot akár tekintélyes egyházvezető szájából is: „a csodák ideje az apostoli kor elmúltával lejárt”. Az önfelmentés hangja ez, amely el akarja hitetni, hogy keresztyénségünk megüresedéséért, elerőtlenedéséért nem vagyunk felelősek, mert az Isten predestinálja számunkra a „kiköpni valóan langyos” utat. A fenti állítás romboló visszaélés azzal az üggyel, amelynek képviseletére a keresztyénség kezdettől halálos komolysággal vállalkozott.

Az Újszövetség kijelenti, hogy a megdicsőült Krisztus pünkösdtől kezdődően a Szentlélek által folytatja üdvözítő művét a földön, főképpen Lélekkel telt emberek szolgálatain keresztül. Emberi eszközeinek köre tágabb az apostoli körnél. Olvasunk István és Fülöp diakónusok szolgálata során történt csodákról is. Az Írás semmi alapot nem ad ahhoz, hogy Krisztusnak a Lélek által, a Lélekkel telt emberek szolgálatain keresztül végzett tevékenységét időkorlátosnak gondoljuk.

A Lélek ma is betölt embereket. Krisztussal való találkozások, „damaszkuszi utak” ma is vannak. A „vályúnak hátat fordító” életút - irányváltások ma sem ritkák. Kicserélt életű, sugárzó arcú tiszta szívű emberek ma is ülnek a templomokban és járnak az utcán. Aki átéli az újjászületést, annak többé nem kérdés, hogy vannak-e csodák. Az ilyen emberek részesei lettek a csodának. Ezek füle meghallja Jézus hangját, ezek szeme felnyílik, és ott is meglátják kéznyomát, ahol más nem. Ők Isten kezébe teszik életüket és átadják magukat az evangélium szolgálatára. Ezeket kigúnyolhatják, üldözhetik, megölhetik ugyan, de Isten csodatevő hatalmának tapasztalatát, s az erről való tanúskodás igényét senki nem veheti el tőlük. A dilemma számukra eldőlt: „csodák pedig vannak!” Az értelmes lények leborulnak a Bárány előtt, és himnusszal fejezik ki hálájukat a megváltás és az új élet csodájáért.

Ki ne hallotta volna már ezt az igazságot elhomályosító extrakegyes mondatot akár tekintélyes egyházvezető szájából is: „naponta meg kell térni!” Olyan ember mondja ezt, aki nem tért meg az Írás fogalma szerint. Tanítása nem más, mint Isten Lelke munkájának degradálása. Lássuk be: elég abszurd kísérlet Jézus példázatát gondolatilag kiegészíteni: „a lakoma utáni napon a fiatalabbik fiú újra visszament a disznókhoz, mert újra vágyott a moslékra, azután pedig megint hazament”. Álljanak itt még Jézusnak döntő mondatai: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, ().” (Jn 13,10) „Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek.” (Jn. 15,3)

Kedves Olvasó! Ha korunk spirituális folyamatait látva Illés prófétáéhoz hasonló életérzések fognak el, én megértem. De szeretnélek bátorítani: kopogás hangzik egy ajtón kívülről. Jézus szeretne visszamenni oda, ahonnan paradox módon kiszorították, legyen az egyház, gyülekezet vagy akár egyetlen emberi szív. Az ő szándéka és ígérete a mi „pogácsánk és korsó vizünk”, amely erőt ad egy kegyelemből ajándékozott csodálatos szolgáló út folytatásához.

.

Amikor már a szomszédban dörögnek a fegyverek, amikor lefejeznek embereket, amikor keresztyéneket gyilkolnak, megaláznak, és tízezrével földönfutóvá tesznek, akkor kimerészkedünk énünk elefántcsonttornyából. Rájövünk, hogy földünk, ez az emberélettel feldíszített planéta a permanens békétlenség bolygója. Akkor ingerküszöbünket megütik a hírek, s érezzük, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Mondani és tenni kellene valamit, mégpedig meggyőzően. Valamit, ami a pokoli valóság ellenére kibékít a jövővel, s a felnövő generációnak kedvet ad az élethez, alkotáshoz, szeretethez, társ és család vállalásához.

Nem segít a teológia. Tudhatok a bűn geneziséről, az új világban való nem létéről, s a két pont közötti megjelenési formáiról: a nehezteléstől a gyűlöleten át az ölni akarás démoni szenvedélyéig. Ez a tudás nem visz előre. Moralizálással sem jutok tovább, mint az a tanár, aki a verekedő nebulók meghallgatása után kezeit széttárva nyugtázza a történteket: „úgy kezdődött, hogy visszaütöttek”. A politikai tájékozódás is zsákutca, hiszen ama meggyőződésemet erősíti, hogy a XXI. századi, értelmes közösséget alkotni egyre kevésbé képes ember annyira kiszolgáltatott, hogy már az érdekeit is idegenek sugallják.

Már-már feladom, amikor valami történik. Valaki szólt. Ismerős ez a hang. Ez hívott egykor új életre. Csupán egyetlen mondat hangzik: „Jöjj közelebb!” Áttöri és lebontja értelmem - értelmetlenségem falát, és új irányba fordít. Okfejtés nincs. Azt veszem észre, hogy már nem Szíriában és Ukrajnában járok.

Ahol vagyok az is véres hely. Vízzel telítődő tüdőből ziháló hanggal egy végsőkig meggyötört test, ellenségei jelenlétében istentiszteletet celebrál. A történelem leghitelesebb istenimádatát szemlélem: Közbenjáró imádsággal kezdi, - ellenségeiért. Felhangzik az ártatlanul szenvedők zsoltára. Azután egy megtérő haldoklót ajándékoz meg üdvbizonyossággal. Majd egy szociális krízist old meg végrendeletileg. Azután hálát ad Istennek a teremtés művéért, s a sabbat-kiddus kulcsszava („elvégeztetett”) az Ő ajkán új teremtés szereztetési igéjévé lesz. Végül elmondja az esti imát egyszerűbb (gyermeki) formájában. Utolsó lehelete kettészakítja a híres templom kárpitját. Mint utolsó evangélizáció, ilyen módon kiáltja az ünneplő sokaságnak: „Ti nagyon vallásos emberek, nem jó úton jártok! Az Istennek nincs maradása köztetek!”

Engem lenyűgöz ez az önátadásban megnyilvánuló erő. Most nem a Kiengesztelőben gyönyörködöm, most az Önátadóban. Még átsuhan előttem egy mennyeire nemesedett halálba menő arc is. Istváné.

Messziről toborzó hangja szól. Besoroznak. Felszerelnek. Felfegyvereznek. Évezredek antagonizmusához kapcsolódva örömmel adom magam egy nagy küzdelemhez, amely nem test ellen folyik, célpontjait sem lokátorok mérik, de tapasztalatából érthetővé lesz a világ drámája. Az én frontvonalam magamban van. Foglyul kell ejtenem minden, Isten szent lényétől idegen gondolatot. Többet tenni nem tudok. Talán nem is kell. Kevesebbet tenni nem érdemes.

Isten egy nagyon sokszínű világot adott birtokba nekünk, embereknek. Mi pedig magunk is hordozzuk a sokszínűséget, mint az isteni gazdagság, szabadság és jókedv ősi lenyomatát. Magától értetődik, hogy mindez a változatosság jellemzi azokat a közösségeket is, amelyekben megéljük egymásra utaltságunkat. Így hát a keresztyénség is külső és belső, látható és szemmel nem látható sokszínűséget hordoz. Különböző módon éljük meg keresztyén identitásunkat, különböző kegyességi irányzatokat képviselünk. Így szokták mondani: Istennek egyetlen egyháza van, de az pluriform. Hogy már a kezdetektől ilyen „színes” volt, arról maga az Újszövetség tesz bizonyságot. A rendnek a legmagasabb fokáról van itt szó, amit harmóniaként élhetünk meg. Zenei kifejezéssel: több a szólam, de minden szólam a tonalitás szabálya szerint szól.

Ha a keresztyénség sokszínűségének tényével nem nézünk szembe, könnyen helytelen útra tévedünk. Egyik ilyen tévút, hogy a magunk kegyességi irányzatát abszolutizáljuk. Az emberi természetünk Éden óta nehezen viseli el, ha mások bizonyos kérdésekben eltérően látnak. Szeretnénk a másikat a „magunk képére” formálni, uniformizálni. Az ilyen késztetések, ha szabad teret kapnának, elszürkítenék a keresztyénséget, s az a világ, amely tudat alatt „sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” valamiféle egyenruhába bujtatott, egy szólamra menetelő harcos képződménybe ütközne.

A másik tévedés, ha engedünk annak a manapság divatos szellemi irányzatnak, amely a világ problémáinak megoldását az abszolút nyitottság és tolerancia megvalósításában véli. Stratégiája tudatosan keresztyénellenes. Ennek a megtévesztő „eszménynek” célja egy tonalitás nélküli hangzavar (kakofónia) előidézése, melyben a keresztyénséget szent ügyének feladására késztetheti. Hogy hagyjon fel azzal az üggyel, amelynek markáns képviseletéért jelent meg a történelem színpadán Jézus Krisztus feltámadása utáni ötvenedik napon – nem önszerveződve, hanem a Megváltó akaratából. Az ügy pedig mindennél drágább: az egyedül Krisztusban megjelent üdvösségről szóló bizonyságtétel.

Mi hívő keresztyének a tonalitást, mint a „kegyesség titkát” Jézus Krisztustól, a „szerzőtől”, és a Lélektől, a „karmestertől” megkaptuk. Erről tanúskodik egy őskeresztyén hitvallási formula, amelyet Pál apostol idéz Timóteushoz írt első levelében, s általa az én szívembe is beíratott: „Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” Isten igazi népe tehát mindenkor tisztán, himnikus méltósággal és missziói elkötelezettséggel „énekli” a művet, amelynek homlokterében Krisztus áll. Tételek: - 1) Emberré lett /testetöltött; szenvedett és kereszthalált halt/; - 2) Feltámadott /igaznak bizonyult/; - 3) Megdicsőült /mennybement; trónra ült az Atya jobbján/. Isten igazi népe, nem esztétikai élmény adására hivatott elsősorban, hanem ennél sokkal többre: megnyerni mindenkit, akit csak lehet még, hogy minden „biztosítékát” hátrahagyva bátran lépjen rá egy olyan útra, amelyen semmi sem garantált, csak egy: hogy megtapasztalja Isten újjáteremtő hatalmát.

Hogy hány szólamban hangzik ma a világon ez hívás, ki tudná megmondani? Tulajdonképpen minél több, annál szebben szólhat. És ebben a képzeletbeli kórusban minden énekes örömmel fogadja a többi szólamnak gazdagító hozzájárulását. De a tonalitástól idegen hangokat a Karmester kiszűri. Ezért legyünk hát éberek!

A keresztyénség egy része, s főleg a római egyház azt tanítja, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása között elment az alvilágba és ott prédikált. Tanításukat főképpen az 1Pt 3:18-22 szövegére alapozzák.

Ezzel szemben határozottan állítom, hogy a fenti hittételnek nincs bibliai alapja, s ezt a hittételt az ősegyház nem vallotta! Azonban az óegyház teológiájában már a görög vallásfilozófia és kultúra hatására megjelenik, mégpedig apokrif tradíció közvetítésével. A hittétellel szembeni cáfolatomat 4 ellentmondás keretében fogalmazom meg:

1)  Ellentmond - maga a hivatkozott textus (1Pt 3:18-22):

18. versben nem Jézusnak a testéről és lelkéről /pneuma/ van szó a platóni dualista szemlélet értelemben, hanem Péter apostol Jézus Krisztus kétféle létformáját artikulálja: 1) test szerinti”- a testetöltéstől a feltámadásig érvényes létforma, amely illeszkedik a földi egzisztenciához, azaz a „test világához”. 2) pneuma szerinti” - a testetöltést megelőző, és a feltámadást követő létforma, amely illeszkedik a mennyei egzisztenciához, azaz a „pneuma világához”.

 19. versben olvasható terminológia: „tömlőcben levő lelkek” (en fülaké pneumasin) idegen a Biblia nyelvezetétől, mert az Írás a holtak helyét, - akár kárhozottakról, akár üdvözültekről legyen is szó, - nem jelöli „fülaké”-val. A „fülaké” fogalma mindig az élőkhöz kapcsolódik, mégpedig az alábbi jelentésekkel: 1) Börtön – ahol például Keresztelő János vagy az apostolok raboskodtak; 2) Körülzárt, védett terület a mezőn; a pásztorok éjszakai pihenőhelye (Lk 2:8). (Megjegyzés:  a nyáj éjszakai védett pihenőhelye: „aulé” /karám/); 3) Rejtekhely – ahol pld az élő istenellenes, tisztátalan erők birtoklói gyűlnek össze (Jel 18:2).

20. vers szerint a „fülaké” kifejezetten a Noé korabeli engedetlen emberek számára, a vízözön által megítélt halott generáció számára fenntartott hely. Ez a spekulatív gondolat az apokrif „Énok-tradíció” irataiban található meg. E mitikus irányzat álláspontja szerint Isten megváltó szándéka és műve Noé generációjára – annak mérhetetlen gonoszsága miatt - nem terjedt ki.

19-20. versekben Péter harcba száll az apokrif tradícióval, mivel az valójában Jézus Krisztus megváltó művének egyetemes érvényét tagadja. Az apostol állítja: Krisztus „pneuma szerinti” létformájában (testetöltése előtt) Noé napjaiban is hirdette az Igét a kortársak számára, de szavának csupán 8 ember hitt, csak Noé és családja engedelmeskedett. Péter apologetikusan ragaszkodik ahhoz az igazsághoz, hogy Isten - Krisztus által megvalósított - megváltási művének érvényességi hatósugara kivétel nélkül az egész emberi nemre kiterjed.

21-22. versek arról szólnak, hogy Noé példája (szabadulása) előkép, mégpedig a Lélek-keresztséggel megpecsételt krisztusi szabadítás előképe.

2)  Ellentmondanak -  a Jézus Krisztus egzisztenciális „útvonaláról” szóló úsz-i predikátumok és hitvallási formulák:

Ezek Jézus „alászállásának” legmélyebb pontjaként az ő halálát (eltemetését) jelölik meg. Innen indul el az ő „felemelkedése” és megdicsőülése. Ezt igazolják az Újszövetség legkorábbi írott és forráskritikai értelemben legmegbízhatóbb  anyagai: a Péter-formulák: (Csel 2:23k,32;  3:15;  4:10;  5:30) és Pál bizonyságtételei: (Rm 8:33k;  1Kor 15:3-5;  Fil 2:6-11).

3)  Ellentmond - Jézus halálának „páskakronológiája”

Az Úsz. tanúsága szerint Izrael páskája és a Jézus szenvedéstörténete között kronológiai párhuzam van: (1) Jézus egy olyan páska-ünnepre „ütemezte” engesztelő halálát, amelyen a páska-vacsora egybeesett a sabbat-kezdettel; (2) A kereszten imádkozza a sabbat-kiddust („elvégeztetett”); (3) A páskavágás órájában halt meg, lábszárcsontját nem törték el; (4) A sabbat beállta (péntek naplemente) előtt levették a keresztről és sírba helyezték. (5) A sabbat elmúltával – a halálától számított harmadik napon, azaz a zsenge kéve bemutatása napján (vasárnapra esett) tapasztalták a tanítványok az „üres sírt”, s majd kezdődtek a krisztofániák.

A paralellizmus értelmében Jézus az „aktivitását” a kereszten történt halálával befejezte. A sírban „passzivitásban” volt; megnyugodott minden munkájától, (amint egykor a teremtés 7. napján). „Aktivitását” a halálból való feltámadásával nyerte vissza.

4)  Ellentmondást mutatnak az egyetemes keresztyén hitvallások is:

Az egyetemes keresztyén hitvallások ingadozó szövege arról győz meg minket, hogy Jézus „pokolra való alászállásának” hittétele a tanfejlődés, pontosabban tantorzulás eredménye. Nézzük meg ezt az +ingadozást" konkrétan:

Római Hitvallásból - amely az un. Apostoli Hitvallás ma ismert legkorábbi formája (görög) – még hiányzik: „keresztre feszíttetett Poncius Pilátus alatt és eltemettetett, harmadnapon feltámadt a halálból”

Apostoli Hitvallásban már szerepel: „szenvedett Poncius Pilátus alatt, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett; leszállt a pokolba, harmadnapon feltámadt a halálból”

Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásból (381) újra hiányzik: „keresztre is feszíttetett Poncius Pilátus alatt, szenvedett és eltemettetett, harmadnapon feltámadt az írások szerint”

Athanásius Hitvallásában - amely a Kalcedoni zsinat (451) és jóval Athanásius után keletkezett - ismét szerepel: "üdvösségünkért szenvedett, leszállt a pokolba, feltámadt a halálból"

A közbeszédben egyre gyakrabban hallunk „toleranciáról”, mint valamiféle szükségletről, s talán még gyakrabban ennek ellentétéről, az „intoleranciáról”, mint ami olyan negatív magatartás, beállítódás, mentalitás, lelkület, amely megrontja az ember mikró és makro közösségeit. A jelenséget látva három fontos megjegyzést szeretnék tenni.

Először is - mint társadalmi lény - azt hiányolom, hogy csak ritkán hangzik el e fogalompár jelzős szerkezetben. Pedig minden esetben egyértelműsíteni kellene, hogy konkrétan milyen értelemben toleráns vagy éppen intoleráns valaki? Politikailag, erkölcsileg, jogilag, pedagógiailag, vallásilag, esztétikailag, ideológiailag, társadalmilag? Márpedig, ha ez nem kerül tisztázásra, akkor a fogalompár stigmatizál. Vele embereket alaptalanul meg lehet bélyegezni, illetve indokolatlanul felmagasztalni. Önmagában használva arra késztet, hogy az emberiséget két csoportra osszuk: nagyszerű toleránsokra és begyepesedett agyú intoleránsokra. Ez a megosztás pedig azért nagy balgaság, mert minden egészséges ember valamilyen területen intoleráns, más területeken pedig toleráns.

Számos intézmény éppen azért jön létre, hogy kifejezze intoleranciáját bizonyos dolgokkal szemben. Például a rendőrség kifejezi a társadalom intoleranciáját a bűn és a rendetlenség ellen; a házasság intézménye kifejezi az emberi közösség intoleranciáját a felelőtlen társas léttel szemben; a tankötelezettség kifejezi a társadalom intoleranciáját a tanulatlansággal szemben; a bíróságok kifejezik a társadalom intoleranciáját az önbíráskodással szemben. Könnyen belátható: intolarencia nélkül éppúgy nincs élet, mint tolarencia nélkül!

Nem mehetek el szótlanul amellett sem, hogy a „tolerancia” mai nyelvhasználata erőteljes sugalmazás arra, hogy az emberek így gondolkodjanak: „Nincs norma, tehát normát keresni értelmetlen dolog. Minden viszonylagos.” Vagyis a relativizált világból – tudatosan vagy tudatlanul - igyekszik kiszorítani a rendet, az ideát, az Istent.

Második megjegyzésként – most már, mint keresztyén ember - arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy ez az egyre közkedveltebb, ámde a közbeszédben eredeti tartalmától megfosztott latin szópár kezdettől fogva kívül esett a zsidó-keresztyén vallásos terminológia körén. Hieronymus latin fordításában (Vulgáta) csupán egyetlen helyen, a 2Kor. 1,6-ban szerepel a „tolerantia” szó, a görög hypomoné ideogramjaként, azaz a mai általános szóhasználattal ellentétes értelemben: a szorongatott helyzetben élő keresztyéneket bátorítja Pál apostol a szenvedések tűrésére, elhordozására. Itt tehát a „tolerancia” a szilárd elvhűség jelölője.

Meglepő azonban, hogy a „tolerancia” szó műszaki jelentése, mennyire megőrizte, és mennyire szemléletesen illusztrálja az igazságot. A műszaki szóhasználatban a tolerancia ugyanis tűréshatárt jelent. Egymáshoz illeszkedő alkatrészek csak úgy alkothatnak működő - akár mozgó, akár statikus - szerkezetet, ha az ideális (névleges) mérettől nem térnek el túlzottan. Ha ezt a megengedett vékony sávot túllépik, akkor vagy nem szerelhetők össze, vagy használatkor alkatrészeire esik szét a szerkezet. Tehát nem a kapcsolódó alkatrészek egymáshoz való méretviszonyáról van szó, hanem az alkatrészeknek egy ugyanazon „normához” való viszonyáról! Norma nélkül nincs értelme a toleranciának!

Ez az összefüggés mutatkozik meg spirituális értelemben például akkor, amikor az Újszövetség a judaistákról, a nikolaitákról, a libertinusokról, vagy a gnosztikusokról szól kritikus hangon. Ezek az irányzatok ugyanis a normától olyan távol esnek, hogy az már az egyház egységét és működőképességét veszélyeztetik. Mire utal ez az éberség? Vajon arra, hogy az Újszövetség népe intoleráns lenne? Egyáltalán nem! Sőt inkább arra, hogy a keresztyénség – ha Jézus Krisztus útján jár - nagyon is toleráns (lásd: 1Kor 13,7-10), de csak egy – a szétesést még nem veszélyeztető - határig.

Harmadik megjegyzésem voltaképpen egy óvás. Az előadottak hátterén különösen feltűnő az a fordulat, hogy a mai egyházi gyakorlat egyre nagyobb teret enged e fonák tartalmúvá lett fogalomnak. A tolerancia a „tanuljunk egymástól” elv kifejeződésévé torzult, s ennek jegyében ülnek le akár homlokegyenest eltérő elveket és normákat képviselő emberek egy kirakat-asztalhoz, hogy egymáshoz igazodva megoldják a világ nagy problémáit. Meggyőződésem, hogy ez a jelenség nem más, mint a spiritualitás feláldozása a humanitás oltárán, az evangélium elerőtlenítése, s mint ilyen, egészen ördögi játszma.

Ha az Igét az élet zsinórmértékének valljuk, akkor komolyan kell venni azt, hogy a világ nagy problémáira a megoldást nem a fejüket összedugó okos emberek fogják kitalálni. Számtalan ilyen próbálkozás gyászos kudarcba fulladt már. Ám Isten átadta a megoldás kulcsát Krisztusban. És a keresztyénséggel nem az a probléma, hogy nem akar tanulni mástól, hanem az, hogy nem eléggé akar Krisztustól tanulni. Pedig nincs semmi „életrevaló”, amit nem Krisztustól tanulhatnánk meg. Az apostoli buzdítás egyértelmű: „() ismerjétek meg Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig” (Ef. 3,19). Ám ennek megkerülhetetlen feltétele van: megtérés és újjászületés!

2012-10-24        Lázár Attila

 (keration: görög szó; szentjánoskenyérfa makkos termése; a tékozló fiú ezt kívánta meg)

„Aki kerationra kényszerül, az biztosan megtér!” - hangzik egy ősi zsidó szólás. Jézus pedig megalkotja és elmondja a világirodalom legszebb példázatát egy atyáról és két fiáról (Lk. 15,11-32). Ebben a példázatban a fiatalabb fiú a mélypontig jutott: kerationra kényszerült. És valóban megtért. Válságból válságba került saját hibájából, és amikor már a kerationt is elfogyasztotta volna sertésekkel „asztalközösségben”, akkor magába szállt, gondolkodásmódja megváltozott, döntött és elindult vissza az atyai házba. Tehát megtért. Visszament oda, ahol ismeretlen az a fogalom, hogy „válság”.

Igen. Amikor már semmilyen jó tanács nem kell, amikor már a szív megkövült, amikor már a (szülői) szeretet is terhessé, sőt érdeksértővé lett, amikor már minden pedagógia csődöt mondott, amikor a „vallásos dumák” a gúny céltáblájává váltak, amikor a pszichológia tehetetlenségében megadásra emelte kezeit, - akkor még maradt egy esély! De csak esély, de csak egyetlen: az „élet-tanárúr”markáns beavatkozása.

Ismétlődő, permanens, elhúzódó válságban élünk itt Európában. A lejtőn lefelé egyszer csak elkezdtük szégyelleni Jézust. Írott hitvallásaink, liturgiánk, teológiánk még van, de az élő Isten közelségét már nem igényeljük, nem viseljük; nyűg az Európa számára. Kikértük a jussunkat, s abból mára már nem maradt egyéb, mint egy gyorsan amortizálódó kultúra. Süllyedünk lefelé. Értékeink elherdálása után, már az idegen úrnak való szolgaságot is érezzük. Úton a keration felé!

Mit tegyen ebben a helyzetben az Istennek embere? Imádkozzon azért, hogy ne jussunk el a kerationig? De akkor lesz-e megtérés? Vagy inkább azért, hogy eljussunk? A feszültség szétfeszítene, ha Jézus nem mutatott volna példát: Atyám! Ha lehetséges, ne jussunk el a kerationig. Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!

A Magyar Kurír 2012. 10. 31-i web-es számában „Hogyan lesz a szeméttelepből virágzó falu, munkahely, iskola?” címen (tzs tollából) ajánlást tesz a Net for God TV honlapján megtekinthető Father Pedro "To the least of my brothers" Mt 25,40 című filmhez.

A film és az ajánlás pozitív összhatása ellenére sem tudok szótlanul elmenni egy teológiai észrevétel megtétele nélkül. Az ajánlásban ezt olvassuk:

Pedro atya „hívott magával madagaszkári fiatalokat, jelenleg 412 segítője van. Közülük sokan egész életüket odaadják: nem házasodnak, nincsenek saját gyerekeik, hogy ezekkel a gyerekekkel törődhessenek. „Nem adhatjuk magunkat félig” – mondja a filmben Pedro atya.

Ezekben a mondatokban kifejezetten római katolikus értékrend tükröződik, mivel - a XI. században kikristályosodott szentségtan alapján - a cölibátus magasabb erkölcsi eszményét hirdeti a házassággal szemben.

Ha ezt a szemléletet helyesnek fogadnánk el, Jézus missziói elképzelését dilettánsnak kellene tekintenünk. Ő ugyanis nem tesz különbséget. Tanítványai közé házas embereket is elhívott. Sőt a tanítványi sorban első helyre Pétert teszi (utalva ezzel Péternek az egyházban betöltött meghatározó szerepére). Márpedig Péter házas ember volt!*

Péter követi Jézus szemléletét, hiszen később saját missziós utjaira (más apostolokhoz hasonlóan) feleségét is magával vitte.* Nem osztja tehát azt a véleményt, hogy a keresztyén házastárs jelenléte „leértékeli” a szolgálatot.

De mi a helyzet Pállal? Pál apostol a házasságot a paráznaság elleni „orvosságként” értelmezi, és azoknak ajánlja, akik a jobbat, a szüzességet képtelenek vállalni. Ez a nézet azonban elhomályosítja azt a tényt, hogy a házasságnak méltósága van, mert „teremtési rend”- ként adta az Isten. A házasság nem a gyengék „vészkijárata”! A páli „degradálás” két forrásból táplálkozik: egyrészt az apostol sajátos helyzetéből /ti. a korai leírások szerint Pál külső megjelenése - finoman kifejezve - egyáltalán nem vonzotta a nőket/, másrészt az ősegyház lelkesült Krisztus-visszavárásából.

A 60-as években írt levelei alapján tudjuk, hogy Pál a korábbi, (50-es évekbeli) teológiáját már nem erőlteti. Az egyházszervezéssel megbízott tanítványainak, Timótheusnak és Titusznak nem hagyományozza tovább. Ezek a késői írások arról tesznek bizonyságot, hogy még a legnagyobb felelősséget igénylő tisztségeknél - presbiter, püspök, diakónus - sem követel cölibátust. A követelmény: legyenek „egyfeleségűek”, azaz nem újra-nősültek. A gyülekezeti tisztségre való alkalmasságot pedig az jelzi, hogyha valaki jól igazgatja a maga háznépét. A két követelmény összefügg, hiszen mostoha anyával nehéz jól igazgatni a családot.

Tehát a házasság helyes újszövetségi értékeléséhez az összes szerző és valamennyi irat elemzésével juthatunk, egyensúlyt képezve a páli dominanciával. (az Újszövetség 27 iratából 13 Pál apostoltól származik).

*”Nincs-e szabadságunk arra, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol, meg az Úr testvérei és Kéfás?” (1Kor. 9,5)