Új fogalom követel helyet magának a magyar értelmező szótárban. A PC ma már nemcsak személyi számítógépet jelent, hanem ez a két betű a „politikailag korrekt beszéd” panelszava. Ez az a beszéd, amely úgymond senkit sem bánt meg, mindenki érzékenységét maximálisan respektálja. De vajon betemeti-e ez a beszéd az árkokat, munkálja-e a társadalmi megbékélést, sőt az egyetemes emberi kultúra felvirágzását?
Ha az ember a dolgok mélyére ás, megláthatja e fogalom mögött levő csalafintaságot. Felismerheti egy napjainkban már tántorgó eszmerendszer végső elkeseredett módszertani fegyverét a stigmatizálásra, kirekesztésre. Mert aki nem ezen eszmerendszer szószólóinak szájíze szerint beszél, megtudja a másnapi sajtóból, hogy piros lapot kapott és a társadalmi lét partvonalán kívülre helyeztetett. Aki pedig végig szeretné játszani a 90 percet, aki biztos egzisztenciát szeretne, az inkább magára veszi a szellemi - lelkiismereti kényszerzubbonyt, amely megakadályozza abban, hogy őszintén elmondhassa mindazt, amit a közvetlen környezetében, vagy a nagyvilágban, mint tényt tapasztal.
Ezt a bevezetőt azért írtam, hogy érthetőbbé váljon mondanivalóm. Létezik egyházilag korrekt beszéd (EC) is. Azonban különbség van az egyházilag korrekt beszéd és az igehirdetés között. Ha a különbséget tisztán látnánk és képesek lennénk jó irányban változtatni, akkor az európai keresztyénség felett kongatott lélekharangnak nem kellene szólnia.
Isten maga a szeretet. Mégis a Bibliában hangzó prófétai szó nincs mindig tekintettel a hallgató „érzékenységére”. A kemény szavak és gondolatok is az Isten szeretetének hordozói, amellyel fel akar rázni, meg akarja menteni a tévelygő embert. Jézus, aki életét adta értünk, maga sem volt mindig tekintettel hallgatóinak „érzékenységére”. Különösen a farizeusok, az írástudók, a zelóták, a korrumpálódott és szellemi értelemben prostituálódott papsággal kapcsolatos kommunikációjában. Még Péterrel szemben sem, amikor annak szavait az ördögtől inspiráltnak ítéli meg. Később az apostolok szolgálatában is megtaláljuk ezt a hanghordozást. Éppen Péter az, aki azon a pünkösdön kemény szavakba ágyazott igehirdetéssel talált az összesereglett nép tagjainak szívébe. Így lett azon a napon 3000 megtérés.
Elgondolkodtató az, hogy a szószékre álló egyházi szolgáink közül sokan képtelenek az Igét arra „használni”, amire adatott: a megtérés, az újjászületés, a megújulás, a tiszta életben való előrejuttatás szolgálatába. Az Ige most is el akarja találni a szíveket, hogy más emberként menjünk haza, mint ahogyan jöttünk. Ám a szószékről egyházilag korrekt beszéd hangzik csupán, amely maximálisan figyelembe veszi a hallgatóság érzékenységét. Ezzel tud ugyanis egy viszonylagos látogatottságot biztosítani, ami hát – lássuk be - egzisztenciájának alapja.
A természeti ember nem szívesen hallgatja a prófétai karakterű beszédet, és nagyon érzékeny akkor, amikor néven nevezik bűnét, amikor a gyógyulás kulcsaként őrült passziói helyett Jézus megalkuvásmentes követését, egy teljesen más gondolkodásmód felvállalásának szükségességét tárják elé. A természeti embernek elég az a hamis „biztonságérzet”, hogy van egy vészkijárata lelkiismeretének: a vallás. A vallás kell, a hit nem. Hagyják őt békén. És a prédikátor békén hagyja. Egyházilag korrekt beszédével összhang látszatát teremti meg a gyülekezetben. Mert mindenki csodálja a keresztyén kultúra remekeit: Bach, Mendelssohn zenéjét, Munkácsi Trilógiáját, a templomépítészet ezer csodáját. Azon sincs vita, hogy az egyháztörténet nagy alakjai példaképek-e vagy sem. Az emberi produktumok felmagasztaltatnak. Csak ne kérdezze meg senki tőlem: "Mondd testvér, te hogy állsz Jézussal?”
Egy ilyen gyülekezetben, ahol a fő szemponttá a hallgatók érzékenysége válik, vajon mi történik akkor, ha véletlenül akad olyan igehirdető, aki mégiscsak arról beszél, hogy Jézus ma is él; lehet találkozni Vele lélekben, és Ő megváltoztatni, sőt kicserélni az életet; hogy a Szentlélek felszabadít a törvény uralma alól, és az Igén keresztül vezet, tanácsol az élet kisebb-nagyobb dolgaiban. Arra tanít, hogy jó imádkozni egyedül a belső szobában és közösségben is. Bátorítja a gyülekezetet arra, hogy az ember saját maga fogalmazza meg Isten magasztalását, maga fejezze ki az iránta érzett háláját és gyermeki bizalommal tárja elé a kéréseit is. A hit kívánatos útját ajánlja másoknak is.
Ekkor léphet be a stigmatizálás: „túlfűtött rajongó”, „ábrándos pietista”, „szektás térítő”, merev fundamentalista, stb. A döntés megszületik: „nem közénk való! Mi megmaradunk a "józanság" talaján!” És az egyházilag korrekt beszéd visszaveszi a szót, folytatja a megszokottat, a minden és mindenki felé toleránsat, a (látszat)kegyest, a mindenkitől elismerést várót. Mintha mi sem történt volna. Sajnos!
Végezetül álljon itt két eset, amely talán érzékelteti a fentebb mondottak súlyát:
Gyülekezeti alkalom után egy vendég szólított meg. Beszélgetésbe elegyedtünk. 70 év körüli jól öltözött hölgyről van szó, aki egész életében egy illusztris gyülekezet templomos tagja. Magáról kezdett beszélni. A beszéd lényege ez volt: Ő sokáig karatézott, ma is sokat sportol. Senkitől nem fél. Akkor a retiküljéhez nyúlt, hogy elővegye azt a kést, ami mégiscsak jó, ha az embernél van este hazafelé menet. Én mondtam, nem szükséges elővennie. A pengeméretét azért megmutatta. Fegyvernek minősül! Íme az egyházilag korrekt beszéd "gyümölcse". Egy emberöltő kevés volt arra, hogy a szószékről megértessék: „Félelmeidet Isten más módon akarja feloldani. Jézus a korabeli általános szokás ellenére sem viselt kardot."
A folyosón átszaladt egy pók. Valaki megijedt és el akarta taposni. Egy 70 év körüli templomos hölgy rákiált: „rá ne taposs, mert elmegy a szerencséd!” Íme az egyházilag korrekt beszéd "gyümölcse". Egy emberöltő kevés volt arra, hogy a szószékről megértessék: A teremtettség felett egyetlen Úr van, és az Krisztus. A jövőd Tőle függ, nem Fortunától és nem a póktól!
