A keresztyénség egy része, s főleg a római egyház azt tanítja, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása között elment az alvilágba és ott prédikált. Tanításukat főképpen az 1Pt 3:18-22 szövegére alapozzák.

Ezzel szemben határozottan állítom, hogy a fenti hittételnek nincs bibliai alapja, s ezt a hittételt az ősegyház nem vallotta! Azonban az óegyház teológiájában már a görög vallásfilozófia és kultúra hatására megjelenik, mégpedig apokrif tradíció közvetítésével. A hittétellel szembeni cáfolatomat 4 ellentmondás keretében fogalmazom meg:

1)  Ellentmond - maga a hivatkozott textus (1Pt 3:18-22):

18. versben nem Jézusnak a testéről és lelkéről /pneuma/ van szó a platóni dualista szemlélet értelemben, hanem Péter apostol Jézus Krisztus kétféle létformáját artikulálja: 1) test szerinti”- a testetöltéstől a feltámadásig érvényes létforma, amely illeszkedik a földi egzisztenciához, azaz a „test világához”. 2) pneuma szerinti” - a testetöltést megelőző, és a feltámadást követő létforma, amely illeszkedik a mennyei egzisztenciához, azaz a „pneuma világához”.

 19. versben olvasható terminológia: „tömlőcben levő lelkek” (en fülaké pneumasin) idegen a Biblia nyelvezetétől, mert az Írás a holtak helyét, - akár kárhozottakról, akár üdvözültekről legyen is szó, - nem jelöli „fülaké”-val. A „fülaké” fogalma mindig az élőkhöz kapcsolódik, mégpedig az alábbi jelentésekkel: 1) Börtön – ahol például Keresztelő János vagy az apostolok raboskodtak; 2) Körülzárt, védett terület a mezőn; a pásztorok éjszakai pihenőhelye (Lk 2:8). (Megjegyzés:  a nyáj éjszakai védett pihenőhelye: „aulé” /karám/); 3) Rejtekhely – ahol pld az élő istenellenes, tisztátalan erők birtoklói gyűlnek össze (Jel 18:2).

20. vers szerint a „fülaké” kifejezetten a Noé korabeli engedetlen emberek számára, a vízözön által megítélt halott generáció számára fenntartott hely. Ez a spekulatív gondolat az apokrif „Énok-tradíció” irataiban található meg. E mitikus irányzat álláspontja szerint Isten megváltó szándéka és műve Noé generációjára – annak mérhetetlen gonoszsága miatt - nem terjedt ki.

19-20. versekben Péter harcba száll az apokrif tradícióval, mivel az valójában Jézus Krisztus megváltó művének egyetemes érvényét tagadja. Az apostol állítja: Krisztus „pneuma szerinti” létformájában (testetöltése előtt) Noé napjaiban is hirdette az Igét a kortársak számára, de szavának csupán 8 ember hitt, csak Noé és családja engedelmeskedett. Péter apologetikusan ragaszkodik ahhoz az igazsághoz, hogy Isten - Krisztus által megvalósított - megváltási művének érvényességi hatósugara kivétel nélkül az egész emberi nemre kiterjed.

21-22. versek arról szólnak, hogy Noé példája (szabadulása) előkép, mégpedig a Lélek-keresztséggel megpecsételt krisztusi szabadítás előképe.

2)  Ellentmondanak -  a Jézus Krisztus egzisztenciális „útvonaláról” szóló úsz-i predikátumok és hitvallási formulák:

Ezek Jézus „alászállásának” legmélyebb pontjaként az ő halálát (eltemetését) jelölik meg. Innen indul el az ő „felemelkedése” és megdicsőülése. Ezt igazolják az Újszövetség legkorábbi írott és forráskritikai értelemben legmegbízhatóbb  anyagai: a Péter-formulák: (Csel 2:23k,32;  3:15;  4:10;  5:30) és Pál bizonyságtételei: (Rm 8:33k;  1Kor 15:3-5;  Fil 2:6-11).

3)  Ellentmond - Jézus halálának „páskakronológiája”

Az Úsz. tanúsága szerint Izrael páskája és a Jézus szenvedéstörténete között kronológiai párhuzam van: (1) Jézus egy olyan páska-ünnepre „ütemezte” engesztelő halálát, amelyen a páska-vacsora egybeesett a sabbat-kezdettel; (2) A kereszten imádkozza a sabbat-kiddust („elvégeztetett”); (3) A páskavágás órájában halt meg, lábszárcsontját nem törték el; (4) A sabbat beállta (péntek naplemente) előtt levették a keresztről és sírba helyezték. (5) A sabbat elmúltával – a halálától számított harmadik napon, azaz a zsenge kéve bemutatása napján (vasárnapra esett) tapasztalták a tanítványok az „üres sírt”, s majd kezdődtek a krisztofániák.

A paralellizmus értelmében Jézus az „aktivitását” a kereszten történt halálával befejezte. A sírban „passzivitásban” volt; megnyugodott minden munkájától, (amint egykor a teremtés 7. napján). „Aktivitását” a halálból való feltámadásával nyerte vissza.

4)  Ellentmondást mutatnak az egyetemes keresztyén hitvallások is:

Az egyetemes keresztyén hitvallások ingadozó szövege arról győz meg minket, hogy Jézus „pokolra való alászállásának” hittétele a tanfejlődés, pontosabban tantorzulás eredménye. Nézzük meg ezt az +ingadozást" konkrétan:

Római Hitvallásból - amely az un. Apostoli Hitvallás ma ismert legkorábbi formája (görög) – még hiányzik: „keresztre feszíttetett Poncius Pilátus alatt és eltemettetett, harmadnapon feltámadt a halálból”

Apostoli Hitvallásban már szerepel: „szenvedett Poncius Pilátus alatt, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett; leszállt a pokolba, harmadnapon feltámadt a halálból”

Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásból (381) újra hiányzik: „keresztre is feszíttetett Poncius Pilátus alatt, szenvedett és eltemettetett, harmadnapon feltámadt az írások szerint”

Athanásius Hitvallásában - amely a Kalcedoni zsinat (451) és jóval Athanásius után keletkezett - ismét szerepel: "üdvösségünkért szenvedett, leszállt a pokolba, feltámadt a halálból"