„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt 51,12)
Dávidnak, a zsoltárosnak Istenhez intézett imádságos kérése talán a legfontosabb kérés, amit csak az az ember megfogalmazhat meg, aki Istennek tetsző módon szeretné életét megélni. Nem kegyes frázisról van itt szó, hiszen abból a mélyen hívő tudatból sarjad ez a mondat, amelyik tudja: Isten nélkül az ember képtelen belső világát megjobbítani. Egy ilyen imádság akkor tör magának utat, amikor az emberben tudatosodik: nem tiszta a szívem, nem erős a lelkem. A kérdés most már csak az, hogy miként ismerheti fel az ember ezt a szomorú valóságot.
Az érett keresztyén ember figyel szíve reakciójára. Arra az első reflexre, ahogyan belső világa reagál a körülötte levő világra, történésekre. Ebben a kezdeti fázisban lehetősége nyílik arra, hogy leleplezze önmagát: miért ébred irigység a szívemben, amikor nálam sikeresebb emberrel kerülök kapcsolatba? Miért van bennem rivalizálási szándék? Miért skatulyázok be embereket? Miért hallom belülről: „a kutyából nem lesz szalonna”? Miért stigmatizálok embereket? Miért ébred indulat bennem, ha másnak az enyémtől eltérő véleménye van egy számomra fontos kérdésben? Miért esik jól, ha egy szememben unszimpatikus emberről rossz híreket hallok? Miért esik jól az ilyen híreket továbbadni? Miért örülök a vélt ellenfelem romlásának? Miért van az, hogy elmémben olyan gondolatok támadnak és nyernek teret, amelyeket szégyellek megosztani másokkal. Miért van az, hogy külső megnyilvánulásaim eltérnek attól, mint amit belül gondolok? Miért akarok akkor is megfelelni valaki(k) elvárásainak, ha egyébként nem értek vele egyet? Miért vagyok ilyenkor gyáva? Miért élek álarcot viselve? Miért akarok többnek, jobbnak látszani, mint amilyen ténylegesen vagyok? Miből erednek ezek a képmutató (farizeusi) hajlamok? Ha ilyen és hasonló kérdéseket őszintén fel mer tenni az ember Isten jelenlétében, ha kész szembe szállni önmagával, akkor már elindult szíve tisztulása és a Szentlélek győztessé teszi a rossz felett.
Ebben az életben azt nem tudjuk elérni, hogy meg se jelenjenek a rossz reflexek. El kell ismernünk, hogy a még teljesen meg nem ölt „óemberi természet” jelenléte miatt van ez. A jó hír az, hogy létezik egy hely, ahol teljesen azok lehetünk, akik valójában vagyunk. Ahol nem kell és nem is lehet szerepet játszani: Ez az Isten jelenléte. Ez az a hely, ahol összetörhetnek álarcaink. Megtisztulhat a szívünk minden hamisságtól. Itt újulhat meg, sőt tovább is erősödhet lelkünk a magunk elleni nemes harcra. Lehetünk éberebbek, lehetünk gyorsabban reagálók, lehetünk kitartóbbak, mint korábban. És lehetünk szabadabbak, mert ahol Isten Lelke van, ott van a szabadság. Az igazi probléma tehát nem az, hogy megjelennek ezek a rossz reflexek, hanem az, hogy nem jól kezeljük, hogy személyiségünk természetes és megváltoztathatatlan részének definiálva jól megvagyunk vele. Az Isten ilyenkor szomorú.
Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus a külsőleg is láthatóan rikító bűnökben élő emberekhez szelíd hangon szólt, szavaiban vádló vagy kárhoztató akcentus nincs. Empatikus lelkülettel és segítőkész hozzáállással tudatta az illetővel, hogy változásra van szüksége. Ezzel szemben azokkal, akik külsőleg tökéleteseknek látszottak, ám szívük nem volt tiszta, azokkal erélyes hangnemet használ: „Jajj nektek …”. Vajon mi az oka e különbségtételnek? Az okot abban láthatjuk, hogy a képmutató életgyakorlat nem pusztán álszenteskedés, nem is csupán erkölcsi hiba, hanem lényege szerint sátáni. Az ilyen ember valójában a saját törvényei szerint él, de azt akarja elhitetni, hogy az Isten törvényeit követi. Az első emberpárral történt édeni tragédia lényege is ez: ők akarták deklarálni, hogy mi (legyen) a jó és mi a rossz, azaz saját törvényük szerint akartak élni, nem az Isten törvényei szerint. A meztelenségüket pedig eltakarták fügefalevéllel, ami voltaképpen egy álcázási kísérlet. Sátán is hasonló mentalitású: a maga törvényei szerint él és működik, nem pedig az Isten törvényei szerint, de a külvilág számára – megtévesztésül - úgy mutatkozik, mint „világosság angyala”.
