A keresztyénség nemcsak hátrafelé, hanem előre is tekint. A várt jövendő éppúgy meghatározza a jelent, akárcsak a múlt. Pláne, ha maga Krisztus a várt jövendő.
- Krisztus eljövetele (paruzia)
Mikor jön el? Mivel nem történeti erők vagy fejlemények eredménye a vég: Krisztus jövetelének ideje kiszámíthatatlan, annak óráját meg nem mondhatjuk. Csak annyit tudunk: „hirtelen” jön (Mk 13,36), ezért ébren kell várni, teljes készenlétben, imádkozással és vigyázással. Mindenféle számítgatás éppoly tévedés, mint a reménység feladása. (A feladás többnyire a számítási tévedések következménye szokott lenni.)
Még a „jelekkel” se spekuláljunk. Háborúk, ínség, nyomorúság, az egyház üldözése stb.: mindezek általában jellemzik az életet. Jellemzik nagyrészt még az egyház életét is a feltámadás és a paruzia közötti időben. Szinte törvényszerű a bűnös világ ellenállása a felkínált élettel szemben. Mondhatjuk tehát: a végidő mindenkor egyformán közel van. „itt az utolsó óra” (1Jn 2,18), már most aktuális. (Ezért balga dolog a paruziára nézve „késést” emlegetni.)
Krisztus eljövetele előjeleként említi néhol a Biblia az Antikrisztust. A Bibliának azonban nincs egységes képe róla. Az Antikrisztust hol egyénnek, hol kollektív jelenségnek tünteti fel; hol a tévtanító, hol tobzódó politikai hatalom képében jeleníti meg. Ennek tudatában óvakodjunk az Antikrisztus nevet akár egyes történeti személyekre, akár történeti jelenségekre alkalmazni, noha tudhatjuk, az Antikrisztus már most tevékeny. Antikrisztus lehet egyszerűen a Krisztus-ellenes erők történelmi tömörülése, summázódása, mely igen különböző módon és igen különböző helyeken mutatkozhat. A politikai, gazdasági élet démonizálódásában éppúgy, mint a vallásos életben. Tehát az Antikrisztussal kapcsolatban is józanság kívántatik meg.
A Bibliában található történelmi vázlatpróféciák az apokaliptika sajátos műfaji nyelvén közölnek olyan információkat, amelyek a történelem tendenciáját segítik megérteni és felismerni. Ezekkel azonban óvatosan és szakszerűen kell bánni, sokan félremagyarázták már. A szűkös keretek miatt erre itt nem térhetek ki.
- Az ítélet
Krisztus visszajövetelével megy végbe az ítélet. A Biblia az ítéletet véglegessé váló szétválasztásként értelmezi, amelyre sok képet használ. (Pld.: Konkoly és búza; Kecskék és juhok, okos szüzek és balga szüzek) Előképül maga Jézus a vízözönt jelöli meg (Mt. 24).
Isten az ember számára a választás lehetőségét kínálta és kínálja fel. A választás tárgya a Bibliában következetesen: élet vagy halál (helytelen az a közfelfogás, amely a választás lehetőségét az „örök boldogság” ill. „örök szenvedés” között határozza meg). Végső sorsunkról így végül is mi emberek döntünk. Senki sem megy megkérdezetlenül örök sorsába, ami tehát: vagy az élet teljessége (örök élet) vagy az élet hiánya, (örök /második/ halál).
A Krisztusban hitre jutottak - a holtak feltámadva, az éppen élők pedig elváltozva - elragadtatnak és Krisztus vezetése alatt a számukra elkészített mennyei világba távoznak, mint az örök élet részesei. Jézus úgy beszél az övéi feltámasztásáról, mint olyan eseményről, amely az utolsó napon történik. Ez azt jelenti, hogy az eklézsia elragadtatása az emberi történelem lezáródása is egyben. Jézus eljövetelével a kegyelmi idő tehát véget ér.
A felkínált örök életet tudatosan visszautasítóknak kárhozatos haláluk előtt szembesülniük kell azzal, hogy milyen lehetőséget (az üdvösséget) utasítottak el. Ez a szembesülés szenvedéssel jár. A szenvedésre a Biblia képeket használ: tűz, jajgatás, fogcsikorgatás, sötétség, a „szemétté” nyilvánítás fájdalma. Az Írás féltő szeretettel óv az Isten elleni lázadástól és az Ő Krisztusban felkínált ajándékának visszautasításától. A szembesülés kínjai után jön el számukra az ítélet bevégzése: a végleges (örök) /második/ halál.
Isten nemcsak a megátalkodottan ellene harcoló embervilággal szemben végzi be ítéletét, hanem megsemmisíti a szellemvilág istenellenes erőit, Sátánt és démonjait is. Így végzi el Isten a bűn által megromlott teremtett világ megtisztítását (újjáteremtését).
- A mérték
A Bibliában az Isten ítéletének lényege nem egyszerűen a cselekedetek morális mérlegelése, amint a köztudat tartja, hanem a Krisztushoz való viszony. Ő a „rejtett emberünk”, a szív törekvései szerint ítél (Rm 2,16; 1Kor 4,5) – ítélete ezért másképp végződik, mint ahogy azt pusztán a cselekedetek morális mérlegelése alapján gondolnánk. (Jn 6,28; Mt 7,21-27; Mt 25,31-46)
- A feltámasztás (feltámadás)
A Biblia a holtak feltámadásáról beszél. Ez azt jelenti, hogy a halott embert Isten - teremtő hatalma által - életre hívja úgy, hogy az újra személyiséggé lesz és önazonosságát visszakapja. A halál teljes (testi-lelki-szellemi) passzivitásából az élet teljes (testi-lelki-szellemi) aktivitásával „ébred”. Az Újszövetség a halál jelölésére, mint szimbólumot az „alvás” fogalmát használja. Amikor a Biblia a test feltámadásáról beszél, akkor ezzel azt hangsúlyozza, hogy a feltámadott ugyanúgy emberi kategóriákkal (pszicho-szomatikus egység) rendelkezik, mint halála előtt. Tehát a feltámadás testi-képpen történik. A Biblia feltámadásról szóló kijelentései tagadják a „lélek halhatatlanságának” platonikus elképzelését, amely mindmáig köztudatban élő hamis gondolat. Ebből következik, hogy az Írás ugyancsak tagadja, hogy a feltámadás inkarnációs és reinkarnációs értelmezését.
Az üdvözülő feltámasztottak természete és képességei felülmúlják minden tapasztalatunkat. Tapasztalati világunkban csak a bűn által legyengített és megromlott emberi természetet ismerjük; ismeretlen előttünk a bűneset előtti ádámi természet.
- A mennyország
A Biblia egyrészt színes képekkel illusztrálja, másfelől tapasztalati világunkból ismert fogalmak negációjával (hiányával) vagy éppen ellentétével fejezi ki a mennyei világ tökéletességét, gazdagságát, dicsőségét. Minden, ami jelenleg a bűn következménye, ott nem lesz. (Jel 21,4)
A megtisztított föld az új emberiség lakóhelyévé lesz. Jelenések könyve a mennyei Jeruzsálem alászállásáról szól, és arról, hogy Isten sátra az emberek közt van, Ő velük lakozik (Jel 21,2-3). A menny és a megújított föld valamiképpen „összekapcsolódik”.
* Néhány gondolat megfogalmazását Dr. Török István Dogmatika c. művéből (kiadó: Free Universiti Press, Amsterdam 1985) vettem át.
