Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár királynak, mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. () Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek! (1Pét.2,13.17)

A zelótákkal Jézus korában nem az volt a baj, hogy nem hittek Istenben. Ez a mozgalom kezdetben Jézushoz sem volt előítéletes, hiszen a zelóták szerették volna, hogy Jézus a mozgalmuk élére álljon. Ő azonban elhatárolódott tőlük. Így kellett tennie, mert az államhatalomhoz való hozzáállásuk erőszakos és gyűlölködő volt. A zelóták táplálták a zsidó nép körében a politikai-messiás reménységet, amelynek – Jézus által jelzett  hamisságát és tragikumát mi sem példázza jobban, mint az, hogy a zsidó nép 70-ben elveszítette nemzeti önállóságát és Templomát. Jézus azonban ettől a mozgalomtól nemcsak elhatárolódott, hanem ellene demonstratívan tiltakozott is.

Az utóbbi években szomorúan tapasztalom, hogy keresztyénség körében is gyökeret vert a "zelóta-szellem" és egyre hangosabban próbálja manipulálni Isten népét. Ők azok, akik el akarják hitetni a jámbor lelkekkel, hogy az államhatalom ill. a politikai vezetést lejáratni, az ellen lázadni, tüntetni, fröcsögni voltaképpen istentisztelet.

Mivel féltem Istennek amúgy is széttöredezett népét attól, hogy egy új típusú törésvonal mentén tovább szakadozzon, ezért - két megfontolandó ószövetségi tanulság levonása után - megpróbálok tömör áttekintést adni arról, hogy mit tanít az Újszövetség az államhatalomhoz való helyes viszonyulásról.

Az ószövetséges nép pusztai vándorlása során történt események ékes bizonyítékai annak, hogy még a teokratikus berendezkedésre készülő istennép is eljuthat oda, hogy a legkarizmatikusabb és legszelídebb vezetőjét, Mózest despotának érzi, s lépten-nyomon lázad ellene. Ezek az érzések hamisak, a megnyilvánulások pedig indokolatlanok voltak, és Istennek fájdalmat okoztak.

Saul és Dávid kapcsolatát leíró történetek arról tanúskodnak, hogy Dávid, az Isten által kijelölt új király mindvégig tiszteletben tartotta Sault. Még akkor is, amikor tudta, hogy Saul uralkodói ideje vége felé jár, nem használta ki a lehetőségeit arra, hogy félre tegye az útból elődjét, hanem csak azután vette át a nép vezetését, miután Saul a kardjába dőlt. Ez a tisztességes magatartás alapozta meg Dávid tekintélyét, s tette őt Izrael ideális (ám nem hibátlan) királyává.

Az evangéliumok tudósítása szerint Jézus kemény hangon szólt a farizeusi és az írástudói kegyesség ellen, valamint Annás fiainak templomi üzleti üzelmei láttán. A különös az, hogy ugyanakkor mennyire tartózkodó a politikai vezetők megítélését illetően. Azt is érzékeltetik az evangéliumok, hogy Jézus milyen határozottan elhatárolódik a politikai hatalom ellen lázadó zelóta-mozgalomtól. Ennek heve még Pétert is elragadta Jézus elfogása közben.

 Az Apostolok Cselekedeteinek szerint az ősegyház életében ismeretlen a politikai hatalommal szembeni vád hangja. csupán egy értékelést olvasunk Herósdes Agrippa halálának okáról: az uralkodó rettenetes halála Isten büntetése volt azért, amiért magának adott isteni dicsőséget. De vádló hangot nem olvasunk itt sem. Pál -  kihallgatásai során - a legnagyobb udvariassággal és tisztelettel beszél a politikai vezetőkkel.

A teljes levélirodalomról is ugyanez mondható el. Sem Pál sem Péter, sem a többi levélíró nem írnak egyetlen mondatot sem, amely a politikai vezetőket vádolná. Rm. 13,1-7 és 1Pét. 2,13-17 kifejezetten lojalitásra kötelez a politikai hatalom iránt. Sőt 1Tim. 2,1-4 versek szerint a politikai hatalmakat imádságban kell hordozni.

Jelenések könyve - műfajából adódóan - beszél ugyan a politikai hatalomról és a hitehagyott (bukott) egyházról, valamint ezek kapcsolatáról, de csak képekben és általánosságban, a történeti idők végére kivetítve. Jel. 6,9-11 versekben a mártírok az Úrra bízzák a gyilkosaik feletti ítéletet. Nem veszik szájukra az ítélkezést.

A különös tartózkodás folytatódik a 2. és 3. századi patrisztikus irodalomban is. Ismerjük ezen idők ádáz keresztyénüldözéseit, de a korabeli keresztyén irodalomban nem találunk vádló vagy kárhoztató hangot Róma politikai hatalmi arroganciájával kapcsolatban. A misszió sikerének egyik oka ebben a nehéz korszakban a megbocsátó lelkület és békességet sugárzó magatartás. (Irodalom: Vanyó László: Ókeresztény egyház és irodalma  sorozat 3. 4. 7. kötete (Apostoli atyák, Euszebiosz egyháztörténete, Vértanú akták és szenvedéstörténetek)

Végezetül hadd hivatkozzak még a kortárs keresztyén felekezetek hivatalos etikai tanításának példásan egybehangzó tételére: A politikai hatalomnak engedelmeskedni kell, kivéve azt az esetet, ha az Krisztusba (Istenbe) vetett hitünk feladására (megtagadására) akar kötelezni, vagy ha keresztyén lelkiismeretünknek ellentmondó elvekre, cselekedetekre akar kényszeríteni.

Miből táplálkozik ez az egybehangzó tanúskodás? Abból, hogy Jézus az életünk középpontja. Abból, hogy tudjuk: „arra hívattunk el, hogy Jézus nyomdokait kövessük. Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (1Pét. 2,21-23). Száját nem nyitotta meg, mint bárány, ha vágóhídra viszik (És. 53,7), és imádkozott azokért, akik nem tudták, mit cselekszenek (Lk. 23,34).

Nem hiszem, hogy a „kivont-kardos” hősködésben a "felülről való bölcsesség" , vagy a Szentlélek inspirációja nyilatkozna meg. Jézus szerint, aki ezt a szellemiséget - tanácsa ellenére - felvállalja, annak a bukást is vállalnia kell. Az ilyen ember először magának árt, hiszen előbb utóbb „leamortizálja” őt mind az egyház, mind a társadalom. Azután árt a keresztyénségnek is, mert abban egy új természetű hasadást kezdeményez.