Azt tapasztalom, hogy sok bibliaolvasónak nehézséget jelent Lk. 16,1-9 szakaszban található jézusi példázat megértése. Az alábbiakban néhány megjegyzéssel szeretném ennek a valóban könnyen félreérthető példázatnak a megértését elősegíteni. A megértéshez ismerni kell a sáfárság szakmai jellemzőit, a sáfárság intézményének társadalmi hatásait, valamint a „világosság fiai” kifejezés pontos tartalmát. Nézzük meg ezeket sorjában.
A sáfárság szakmai jellemzői
A sáfárság bizalmi állás. A magyar nyelvben a „jószágigazgató” fejezi ki leginkább ennek a keleti fogalomnak tartalmát. Egy tehetős birtok tulajdonos a sáfárra bízza – nemegyszer évtizedekig tartó – távolléte idejére a gazdaság vezetését egyetlen kikötéssel: úgy kell gazdálkodnia, hogy az összvagyon gyarapodjon. A sáfárnak saját érdeke is a hosszútávú ügyes gazdálkodás, mert a vagyon növekedése arányában nő a saját jövedelme is. A bizalom abban is megmutatkozik, hogy a tulajdonos szabad kezet ad a sáfárának abban, hogy milyen üzleti stratégiát folytat célja elérése érdekében. A sáfár határozza meg a termékek eladási árait, az üzleti fogásokat, mint például a manapság is szokásos un. „akciók”; kiárusítások; „bónuszok” alkalmazása a forgalom növelése érdekében. Szabadon létesíthet új üzletágak vagy szüntethet meg kisebb kereslettel bíró régit.
A példázat sáfára a végelszámolás pillanatáig, ill. a szerződéses jogviszony megszüntetéséig jogszerűen rendelkezik ezzel a szabadsággal, jogában áll megváltoztatni egyes termékek eladási árait. Mai fogalommal élve ezt mondhatjuk: a példázat sáfára nem szegte meg a munkaköri leírását!
A sáfárság intézményének társadalmi hatása
Mivel a sáfárság jól jövedelmező és nagy szabadságfokkal rendelkező állás volt, természetesen sokan szerettek volna sáfárként szerencsét próbálni. A munkaerőpiaci viszonyokra jellemző Palesztinában, hogy nagyobb volt a kínálat, mint a kereslet. Ezért sáfársághoz jutni akkor volt nagyobb esély, ha a hitelét rontják a már szolgálatban levőknek. A példázat sáfára is hasonló okból kerül vád alá, amikor a birtokos hosszú idő elteltével hazaérkezik. Ez a vád azonban alaptalan és erkölcstelen. Arra, hogy a hitelrontás mennyire eredményes, két dolog utal: egyrészt az, hogy a tulajdonos már akkor hitelt ad a vádnak, amikor még nem győződött meg annak indokoltságáról! Előre kimondja: „nem lehetsz sáfár”, pedig az elszámolás és a bizonyítási eljárás még nem történt meg. Másrészt pedig az, hogy a sáfár a példázat tanúsága szerint kénytelen tűrni és hordozni a megbélyegzést: „hamis sáfár” Ezek az elemek a koncepciós perek gyakorlatából jól ismertek. A példázatban tehát a tulajdonos nem Istent jelképezi.
A példázat lényegében a sáfár gyors és határozott döntését állítja elénk példaként, s ezt az ügyességét még a tulajdonos is kénytelen elismerni. A sáfár a rendelkezésére álló rövid idő alatt (talán csak néhány óra) képes volt a legjobb döntést meghozni, és az elhatározását végre is hajtani, s ezzel a jövőre nézve biztosíthatta az egzisztenciáját, családja eltartását. Vajon a hallgató (olvasó) képes-e ilyen gyorsan és határozottan dönteni? Fontos-e a „második egzisztencia” az ő számára annyira, mint a sáfár számára, aki kihasználta az rendelkezésére álló kevés időt? Ez tehát a példázat által feltett nagy kérdés. Az idő számunkra is rövid. „Első egzisztenciánk”, földi életünk hamar elvétetik! Most kell dönteni és cselekedni!
Talán érdemes azt is meglátnunk, hogy a sáfár feltárulkozó tulajdonságai kifejezetten kereskedői (sáfári) tulajdonságok. Aki krízis helyzetekben így képes kivágni magát, az a normál üzleti életben sem lehet felelőtlen tékozló, megbízhatatlan „Pató Pál úr” stílusú herdáló -szemben a vád állításaival.
A „világosság fiai”
Jézus idejében már régóta létezett egy zárt hívő zsidó közösség, a Holt tenger partjánál, az Engedi pusztán. Ez a Qumran-közösség, termelői és elosztói vagyonközösségben élt. A galileai ünnepi zarándokok, a Jordán völgyből letérve Jerikó felé tiszta időben szabad szemmel ráláthattak telepükre. Jézus is tudott róluk. A qumrániak azonban semmilyen más kegyességet nem fogadtak el. A legszigorúbb tóra-rigoristák voltak. Szektás bezártságukkal és elzárkózásukkal nem tudtak hatni a világra; csak maguknak éltek, s mint extrakegyesek önmagukat „világosság fiai” - nak tudták, és ezt a kifejezést önmaguk jelölésére használták. Úgy gondolták, hogy ők majd a nagy eschatológiai háborúban le fogják győzni a „sötétség fiait”, és az Isten eljövendő Országa csak számukra van fenntartva. Az 1947-ben megtalált un. Holttengeri tekercsek, melyek részben saját műveiket tartalmazzák, mindezt fényesen dokumentálják. Az önmagának élő, bezárkózott, elbizakodott törvénykező vallásos élet megtestesítői ők. Ők, akik tisztasági rögeszméik miatt kerülték a kapcsolatot a külvilággal (e világgal=hamis mammon), gyakorlatilag értelmes szolgálat nélkül éltek. A példázat még a „világ fiait” is értelmesebbnek mondja, hiszen ők a munkájukkal, áldozathozatalukkal, empatikus érzékenységükkel, stb. világias gondolkodásuk ellenére is többet használnak a világnak, mint amazok az extrahitükkel.
A példázat mondanivalója
Ezzel a példázattal a világért érzett féltő szeretetből táplálkozó szolgáló életre buzdította Jézus a tanítványait és kortársait. De felénk, mai keresztyének felé is hangzik a kérdés: igazán fontos-e számunkra a „2. egzisztencia”? Ha igen, akkor tegyünk úgy, mint a bevádolt sáfár: keressünk új kapcsolatokat, erősítsük a meglévőket, adjuk tovább a jó hírt, vállaljunk szolgálatot, készítsük az evangélium útját a ma még kívülállók számára is! Használjuk fel erre okosan a még rendelkezésünkre álló rövid időt! Krisztus népe ezzel bízatott meg, az egyház ezért él a földön.
*a nemzetközi teológiai irodalomban és a külföldi bibliafordításokban a példázat címe: „A bevádolt sáfár”
