(keration: görög szó; szentjánoskenyérfa makkos termése; a tékozló fiú ezt kívánta meg)
„Aki kerationra kényszerül, az biztosan megtér!” - hangzik egy ősi zsidó szólás. Jézus pedig megalkotja és elmondja a világirodalom legszebb példázatát egy atyáról és két fiáról (Lk. 15,11-32). Ebben a példázatban a fiatalabb fiú a mélypontig jutott: kerationra kényszerült. És valóban megtért. Válságból válságba került saját hibájából, és amikor már a kerationt is elfogyasztotta volna sertésekkel „asztalközösségben”, akkor magába szállt, gondolkodásmódja megváltozott, döntött és elindult vissza az atyai házba. Tehát megtért. Visszament oda, ahol ismeretlen az a fogalom, hogy „válság”.
Igen. Amikor már semmilyen jó tanács nem kell, amikor már a szív megkövült, amikor már a (szülői) szeretet is terhessé, sőt érdeksértővé lett, amikor már minden pedagógia csődöt mondott, amikor a „vallásos dumák” a gúny céltáblájává váltak, amikor a pszichológia tehetetlenségében megadásra emelte kezeit, - akkor még maradt egy esély! De csak esély, de csak egyetlen: az „élet-tanárúr”markáns beavatkozása.
Ismétlődő, permanens, elhúzódó válságban élünk itt Európában. A lejtőn lefelé egyszer csak elkezdtük szégyelleni Jézust. Írott hitvallásaink, liturgiánk, teológiánk még van, de az élő Isten közelségét már nem igényeljük, nem viseljük; nyűg az Európa számára. Kikértük a jussunkat, s abból mára már nem maradt egyéb, mint egy gyorsan amortizálódó kultúra. Süllyedünk lefelé. Értékeink elherdálása után, már az idegen úrnak való szolgaságot is érezzük. Úton a keration felé!
Mit tegyen ebben a helyzetben az Istennek embere? Imádkozzon azért, hogy ne jussunk el a kerationig? De akkor lesz-e megtérés? Vagy inkább azért, hogy eljussunk? A feszültség szétfeszítene, ha Jézus nem mutatott volna példát: Atyám! Ha lehetséges, ne jussunk el a kerationig. Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!
