Amikor már a szomszédban dörögnek a fegyverek, amikor lefejeznek embereket, amikor keresztyéneket gyilkolnak, megaláznak, és tízezrével földönfutóvá tesznek, akkor kimerészkedünk énünk elefántcsonttornyából. Rájövünk, hogy földünk, ez az emberélettel feldíszített planéta a permanens békétlenség bolygója. Akkor ingerküszöbünket megütik a hírek, s érezzük, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Mondani és tenni kellene valamit, mégpedig meggyőzően. Valamit, ami a pokoli valóság ellenére kibékít a jövővel, s a felnövő generációnak kedvet ad az élethez, alkotáshoz, szeretethez, társ és család vállalásához.
Nem segít a teológia. Tudhatok a bűn geneziséről, az új világban való nem létéről, s a két pont közötti megjelenési formáiról: a nehezteléstől a gyűlöleten át az ölni akarás démoni szenvedélyéig. Ez a tudás nem visz előre. Moralizálással sem jutok tovább, mint az a tanár, aki a verekedő nebulók meghallgatása után kezeit széttárva nyugtázza a történteket: „úgy kezdődött, hogy visszaütöttek”. A politikai tájékozódás is zsákutca, hiszen ama meggyőződésemet erősíti, hogy a XXI. századi, értelmes közösséget alkotni egyre kevésbé képes ember annyira kiszolgáltatott, hogy már az érdekeit is idegenek sugallják.
Már-már feladom, amikor valami történik. Valaki szólt. Ismerős ez a hang. Ez hívott egykor új életre. Csupán egyetlen mondat hangzik: „Jöjj közelebb!” Áttöri és lebontja értelmem - értelmetlenségem falát, és új irányba fordít. Okfejtés nincs. Azt veszem észre, hogy már nem Szíriában és Ukrajnában járok.
Ahol vagyok az is véres hely. Vízzel telítődő tüdőből ziháló hanggal egy végsőkig meggyötört test, ellenségei jelenlétében istentiszteletet celebrál. A történelem leghitelesebb istenimádatát szemlélem: Közbenjáró imádsággal kezdi, - ellenségeiért. Felhangzik az ártatlanul szenvedők zsoltára. Azután egy megtérő haldoklót ajándékoz meg üdvbizonyossággal. Majd egy szociális krízist old meg végrendeletileg. Azután hálát ad Istennek a teremtés művéért, s a sabbat-kiddus kulcsszava („elvégeztetett”) az Ő ajkán új teremtés szereztetési igéjévé lesz. Végül elmondja az esti imát egyszerűbb (gyermeki) formájában. Utolsó lehelete kettészakítja a híres templom kárpitját. Mint utolsó evangélizáció, ilyen módon kiáltja az ünneplő sokaságnak: „Ti nagyon vallásos emberek, nem jó úton jártok! Az Istennek nincs maradása köztetek!”
Engem lenyűgöz ez az önátadásban megnyilvánuló erő. Most nem a Kiengesztelőben gyönyörködöm, most az Önátadóban. Még átsuhan előttem egy mennyeire nemesedett halálba menő arc is. Istváné.
Messziről toborzó hangja szól. Besoroznak. Felszerelnek. Felfegyvereznek. Évezredek antagonizmusához kapcsolódva örömmel adom magam egy nagy küzdelemhez, amely nem test ellen folyik, célpontjait sem lokátorok mérik, de tapasztalatából érthetővé lesz a világ drámája. Az én frontvonalam magamban van. Foglyul kell ejtenem minden, Isten szent lényétől idegen gondolatot. Többet tenni nem tudok. Talán nem is kell. Kevesebbet tenni nem érdemes.
