Kortársaink, - hacsak nem az újpogányság képviselőivel van dolgunk - a „csoda” szó hallatán tágra nyitják szemüket és elmosolyodnak. Így tiltakoznak legszelídebb módon minden transzcendenssel szemben. Ezt az elutasító magatartást nem elégséges a mögöttünk hagyott több mint két évszázadszellemtörténeti, ideológiai vonulatának hagyatékaként magyarázni, a helyes értékeléshez a jelen generáló okait is szükséges szemügyre venni.
A természetes környezettől távolodó, beton és üveg rengetegbe záródó, talmi mintakövetésre késztetett rohanó életmódunk a bámulatos emberi produktumokra szűkíti figyelmünket. A technológiai forradalompedigmárazon szorgoskodik, hogy miképp tudna minket a valóságostól elrugaszkodó, emberi fantázia által kreált virtuális világ részeseivé tenni.
A pszichológusok társadalmi presztízse megnőtt. Nem ok nélkül. Ez a szakma lelkiismeret furdalás nélkül a profit szolgálatába állt. Elég csak a reklám-ipar trükkjeire és az állásinterjúk tesztjeire gondolni. Trénerek, mediátorok, szupervízorok, terapeuták, mentálhigiénések a társadalmi élet egyre több szegmensébe nyomulnak be. Különös metamorfózisnak vagyunk tanúi: a „homo sapiens” átalakul és lesz belőle „homo psychologicus”, a pszichologizált társadalom és a pszichológia által befolyásolt és irányított ember.
Nem nehéz ügy tömeget hangolni, ha valami vagy valaki ellen irányul a manipuláció. Megtette ezt hazánk egykori nagy befolyású pszichológusa is, aki keresztyéneknek szánt fricskával így tanította csodálóit: „nem az isten teremtette meg az embert, hanem az ember teremtette meg az istent!” A pszichologizált ember pedig gondolkodás nélkül magáévá teszi a szentenciát: „csodák pedig nincsenek!”
Legyünk önkritikusak is! Mi keresztyének azt az erőt, amivel hivatottak lennénk hatni a világra, elveszítettük, mert magunk is a világ szellemi befolyása alá kerültünk. A racionalizmus zöld utat kapott a protestáns teológiában is. Ezáltal az Isten kinyilatkoztatását, a Lélek által ihletett Igét a szajha ész kontrollja alá helyeztük, legendává degradálva Isten csodás beavatkozásait a mindenségtörténet idővonalán. Az Ige igazságára és a Lélek erejére alapozó pasztorációt pedig éppen napjainkban kezdi leváltani a pszichológia alapú mentálhigiénés „lelkészi szolgáltatás”. Ez – a kegyesség látszatát keltve - valójában kioltja az Isten iránti bizalmat azokban, akiket pedig az ő isteni ereje megajándékozhatna mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismerik őt. Az igehirdetés elveszítette prófétikus karakterét és erejét, s a prédikátor retorikai képességét minősítő esszévé, jobb esetben moralizálássá laposodott. De még ez utóbbi jövője sem garantált, hiszen már kitapintható a neoliberalizmus eszmeileg legalizált szabadosságának nyílt benyomulása a keresztyén teológiába, etikába. Szomorú szívvel ugyan, de ki kell mondanunk: a mai egyházra ráillenek Jézus szavai:„Ha a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek”.
A kérdés komoly: Léteznek-e csodák? Bevallom, én csak a bibliai kinyilatkoztatás alapján álló 40 évnyi hívő keresztyén tapasztalatom alapján tudok véleményt alkotni.
Az ember csodálattal szemléli a kozmoszban érvényesülő egyensúlyt és harmóniát, földünk szépségét, valamint az élet, különösen az emberi élet misztériumát. Mindezek értelmes vizsgálata elvezet a Teremtő felismerésére. Az értelmes lények a teremtés csodája okán leborulnak a „trónon ülő” előtt, és himnuszt énekelnek bölcsességéről, hatalmáról.
A csodák másik csoportja az újjáteremtés alapjával, a megváltással kapcsolatos. Már Izrael népének történeti útja is, mint a megváltás előképe, csodaszámba megy. Az igazán nagy csoda azonban, amely az egész teremtettség sorsára kihat, Jézus Krisztus műve, amely a testetöltéstől kezdve a csodákkal és jelekkel kísért földi működésén, kereszthalálán, feltámadásán, megjelenésein, mennybemenetelén, s a Szentlélek kitöltésén át az eszkaton záró akkordján túl is tart.
Ki ne hallotta volna már a következő mondatot akár tekintélyes egyházvezető szájából is: „a csodák ideje az apostoli kor elmúltával lejárt”. Az önfelmentés hangja ez, amely el akarja hitetni, hogy keresztyénségünk megüresedéséért, elerőtlenedéséért nem vagyunk felelősek, mert az Isten predestinálja számunkra a „kiköpni valóan langyos” utat. A fenti állítás romboló visszaélés azzal az üggyel, amelynek képviseletére a keresztyénség kezdettől halálos komolysággal vállalkozott.
Az Újszövetség kijelenti, hogy a megdicsőült Krisztus pünkösdtől kezdődően a Szentlélek által folytatja üdvözítő művét a földön, főképpen Lélekkel telt emberek szolgálatain keresztül. Emberi eszközeinek köre tágabb az apostoli körnél. Olvasunk István és Fülöp diakónusok szolgálata során történt csodákról is. Az Írás semmi alapot nem ad ahhoz, hogy Krisztusnak a Lélek által, a Lélekkel telt emberek szolgálatain keresztül végzett tevékenységét időkorlátosnak gondoljuk.
A Lélek ma is betölt embereket. Krisztussal való találkozások, „damaszkuszi utak” ma is vannak. A „vályúnak hátat fordító” életút - irányváltások ma sem ritkák. Kicserélt életű, sugárzó arcú tiszta szívű emberek ma is ülnek a templomokban és járnak az utcán. Aki átéli az újjászületést, annak többé nem kérdés, hogy vannak-e csodák. Az ilyen emberek részesei lettek a csodának. Ezek füle meghallja Jézus hangját, ezek szeme felnyílik, és ott is meglátják kéznyomát, ahol más nem. Ők Isten kezébe teszik életüket és átadják magukat az evangélium szolgálatára. Ezeket kigúnyolhatják, üldözhetik, megölhetik ugyan, de Isten csodatevő hatalmának tapasztalatát, s az erről való tanúskodás igényét senki nem veheti el tőlük. A dilemma számukra eldőlt: „csodák pedig vannak!” Az értelmes lények leborulnak a Bárány előtt, és himnusszal fejezik ki hálájukat a megváltás és az új élet csodájáért.
Ki ne hallotta volna már ezt az igazságot elhomályosító extrakegyes mondatot akár tekintélyes egyházvezető szájából is: „naponta meg kell térni!” Olyan ember mondja ezt, aki nem tért meg az Írás fogalma szerint. Tanítása nem más, mint Isten Lelke munkájának degradálása. Lássuk be: elég abszurd kísérlet Jézus példázatát gondolatilag kiegészíteni: „a lakoma utáni napon a fiatalabbik fiú újra visszament a disznókhoz, mert újra vágyott a moslékra, azután pedig megint hazament”. Álljanak itt még Jézusnak döntő mondatai: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, ().” (Jn 13,10) „Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek.” (Jn. 15,3)
Kedves Olvasó! Ha korunk spirituális folyamatait látva Illés prófétáéhoz hasonló életérzések fognak el, én megértem. De szeretnélek bátorítani: kopogás hangzik egy ajtón kívülről. Jézus szeretne visszamenni oda, ahonnan paradox módon kiszorították, legyen az egyház, gyülekezet vagy akár egyetlen emberi szív. Az ő szándéka és ígérete a mi „pogácsánk és korsó vizünk”, amely erőt ad egy kegyelemből ajándékozott csodálatos szolgáló út folytatásához.
.
