Istenről csak azt tudjuk, amit róla a Szentírás mond. A Szentírás kijelentései Istenről nagyon különböznek azoktól a képzetektől, amelyeket az ember önmaga alkotott róla. A természeti embernek sem Isten szentségéről, sem igazságosságáról, sem szeretetéről nincsenek helyes képzetei, még kevésbé képes arra, hogy Isten tulajdonságait összhangba hozza egymással.

ISTEN  LÉNYEGE

A Szentírás megkülönbözteti Isten lényegét az Ő tulajdonságaitól. Isten hármas lényegű: Lélek (ruach, pneuma); szeretet (agapé) és világosság (phós). Isten tulajdonságai az Ő lényegének kisugárzásai, amelyek nyilvánvalóvá teszik viszonyulását hozzánk és a világhoz.

 1)           Isten Lélek (Jn. 4:24 vö. 2Kor. 3:17).

 Őt nem köti tér és az idő, elhatol a legnagyobb mélységbe is, tiszta erő és élet, Ő az aki „egyedül halhatatlan” (1Tim. 6:16). Isten tökéletes szabadsággal szerzi tanácsvégzéseit és terveit, és határozza meg azok végrehajtásának eszközét és útját. Ő uralkodik minden teremtetten isteni, tökéletes hatalmával. Isten lényegének e részéből következnek ezek a tulajdonságai: örökkévalóság, mindenhatóság, mindenütt jelenvalóság, mindentudás, tökéletes bölcsesség és mindenre elégségesség.

 2)            Isten szeretet (1Jn. 4:16).

 Isten önmagát közli, megáld, jót cselekszik, üdvözít. A szeretet az „én” vágyódása a „te” után. Isten „te” szava a Fiú (Jn. 5:20). Amint Isten szeretet, úgy a Fiú is örökké az. A szeretet éppen úgy teljes önátadás az Ő szeretete tárgyának, mint teljes igénybevétele is annak, azaz féltőn szeretés, amely szeretete tárgyának birtoklását nem osztja meg mással (2Móz. 20:5; 5Móz. 6:5; Péld. 23:26; Hós. 2:10; Jak. 4:5). Isten szeretetéből következő tulajdonságai: kegyelem, könyörületesség barátság, jóság és türelem.

 3)         Isten világosság (1Jn 1:5).

 Ő a „világosság Atyja” (Jak 1:17). „Isten olyan világosságban lakozik, ahová senki el nem juthat” (1Tim. 6:16). Szinte az evangélium egész prédikációját János így foglalja össze: „Isten világosság és benne nincs semmi sötétség”. Ide tartozik Mt. 5:48 is: ”Isten tökéletes”, és Mt. 19:17: ”Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” Hasonló Jakab gondolata: ”Istentől jön minden jó adomány és minden tökéletes ajándék.” A világ üdvösségének az alapja az, hogy Isten lénye a sötétséggel, a gonoszsággal, a bűnnel teljesen ellenkezik. Isten teremtéséből el kell oszlani minden sötétségnek (Jel. 21:25). Hogy Isten egész valója, minden tette és beszéde világosság, ez főként ezekben a tulajdonságokban nyilvánul meg: igazlelkűség, hűség, igazságosság és szentség.

ISTEN  TULAJDONSÁGAI

 a)         Isten örökkévalósága

A Szentírásban először 1Móz. 21:33 hangsúlyozza. „Ábrahám szólt az Úrnak az örökkévaló Istennek nevéről”. (Továbbá: Zsolt. 90:1k; 102:27; És. 40:28; 44:6; 48:12; Mal. 3:6; Rm. 1:23; 1Tim. 6:16; Zsid. 1:11k) „Istennek, az örökkévaló Királynak, a múlhatatlannak, az egyedüli bölcsnek legyen dicséret és magasztalás örökké” (1Tim. 1:17).

Az örökkévalóság, mint Isten tulajdonsága, ellentéte az idő fogalmának, a változandóságnak, átalakulásnak, lét és nemlétnek. De több ez, mint a korszakok végtelen összege. Idő és változás egyet jelent a nyugtalansággal és tökéletlenséggel. Isten a tökéletes nyugalom, fény, életteljesség, megmérhetetlenség, mindenre elégségesség. Isten örökkévalóságán alapul reménységünk az örök élet felől. „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid. 13:8).

Vitás, hogy az örökkévalóság végtelenbe nyúló idő, vagy pedig az idő tagadása, ellentétes az idővel. Nekünk elég tudnunk, hogy Isten – velünk ellentétben – feltétlen ura az időnek is, és ezzel egyedüli menedékünk a múló idő, a halál világában. Isten örökkévalósága, időfelettisége nem zárja ki, hogy üdvözítésünkre reálisan belépjen az időbe, és annak egy szakaszában különlegesen jelen legyen (az „idők teljessége”).

 b)         Isten mindenhatósága

„Megteremtheti, amit akar” (Zsolt. 115:3). „Mindent, amit az Úr akar, megcselekszik” (Zsolt. 135:6). Isten az Ő működésének más alapját, más határát nem ismeri, mint saját akaratát, jó tetszését, tanácsvégzését (Zsolt. 33:9; És. 40:26). Nála semmi sem lehetetlen (Lk. 1:37). Istennel minden lehetséges (Mt. 19:26, vö. 1Móz. 18:14; Zak. 8:6). Amit Isten megígér, azt megcselekszi (Rm. 4:21).

Isten mindenhatósága azt jelenti, hogy hatalma és ereje korlátlan. Nincs akadály, amit le ne győzhetne, mert akarata véghezviteléhez rendelkezik minden elképzelhető és elképzelhetetlen úttal és móddal. Ő munkál és cselekszik a természet és a történelem világában egyaránt, bár ez nem meríti ki mindenhatóságát. Isten nem tesz semmi olyant, - noha tehetne – ami nincs összhangban lényével és szándékával. Isten mindenhatósága főként a teremtésből tűnik elénk. („Hiszek az Istenben, az Atyában, a Mindenhatóban, ég és föld teremtőjében..”). De megnyilatkozik minden csodában, a természetes renddel ellenkezőkben éppen úgy, mint a gondviselés csodáiban, amikor események és körülmények csodálatosan találkoznak meghatározott célok eléréséért (2Móz. 34:10; Jóel 3:3; Jn. 15:24; Apcs. 5:19kk; 12:7-11; 8:26kk; 10:17kk). Gondoljunk Mózes, József vagy Dávid történetére, Eszter és Mardochai esetére, Jézus születésének körülményeire.

c)         Isten mindenütt jelenvalósága

Isten nincs korlátozva a világegyetem bármely részéhez vagy részletéhez, hanem jelen van hatalma teljességével minden helyen (Zsolt. 139:5-12; Apcs. 17:27kk; 7:48k). „Én nem töltöm be az eget és a földet?” (Jer. 23:23k) Isten jelenléte nélkül egyáltalán semmi sem állhat fenn (Jób 34:14k). Ennek a bibliai tannak torzított képe a panteizmus, amely szerint a világmindenség Isten megtestesülése. Isten természetesen jelen van a világban (Mt. 5:45). De az Ő népe között Isten szellemileg van jelen, ami hit által tapasztalható meg. Isten mindenütt jelenléte a bűnösnek rettenetes ítélet, a hívőknek Krisztusban felemelő vigasztalás és öröm (Zsolt. 4:9; 124:1k; És. 43:5; Mt. 18:20; Jn. 14:18k). Isten mindenütt jelenléte nem zárja ki, hogy emellett üdvözítésünkre különlegesen egy bizonyos helyen is jelen lehessen. Így Jézus Krisztusban, a testté lett Igében, vagy az Írásban.

d)         Isten mindentudása.

(Zsolt. 139:1-4; 1Kir. 8:39; Jer. 17:10; Zsid. 4:13; Mt. 6:8; 10:30; Rm. 8:27; Jel. 2:9kk; 20:12, stb)

Isten mindentudása határtalan, felöleli a tér és az idő teljességét, eget és földet, múltat, jelent és jövőt, a teremtettség legkisebb eseményét és az emberi szív legelrejtettebb gondolatát, gondját, kívánságát, elhatározását. Isten előtt a történés keresztmetszetében minden külső és belső esemény, legrejtettebb gondolat vagy érzés is egészen nyilvánvaló. Előtte már az örökkévalóságban a történés egész folyamata előre nézve is nyilvánvaló. Világosan tanúsítja a Szentírás Istennek előretudását (És. 41:22kk; 42:8k; 43:9; Apcs. 15:18; 23:11). Isten előretudásának annyi a tanúja, ahány próféta van. Minden jövendölés a Bibliában Isten mindentudásának bizonyítéka.

Két kérdés merül fel Isten előretudásával kapcsolatban:

1) Isten előretudása eldönt-e előre eseményeket, vagy azok következését befolyásolhatja-e? A szabad döntések benne foglaltatnak Isten tervében. Minden döntést előre ismer, de ez nem jelenti azt, hogy előre el is rendelte azokat.

2) Tudja-e Isten előre teremtménye szabad választását, ha nem állapítja azt meg előre? Isten előre tudja a választásokat is.

e)          Isten mindenek felett álló bölcsessége

Kitűnik már a világteremtés és a világ kormányzásában abból, hogy mindent a legnagyobb célszerűséggel rendez el (Péld. 3:19kk; 8-9 fejezetek; Jób 12:13kk; 38-42 fejezetek; Zsolt. 104:24kk). De Isten bölcsessége leginkább megmutatkozik az emberi nemzetség megmentésére irányuló üdvtervében, eszközeiben és útjaiban, amelyeket úgy választott ki, hogy terve ebben a világban és az ember szívében megvalósuljon. (Rm. 11:35k; Ef. 3:9kk; 1Kor. 1:20k; 2:6kk)

Egyetlen ember sincs abban a helyzetben, hogy Isten bölcsességét teljesen megismerje. Isten vezetése gyakran érthetetlen számunkra (És. 50:10; 55:8k). De belsőleg minél inkább megszentelődik a keresztyén, és az istenismeretben gyarapodik, annál inkább lehetővé válik számára Isten bölcsességének megismerése is (Mt. 5:8).

Az igazság az, hogy egyedül Isten bölcs (1Tim. 1:17; Rm. 16:27). Isten bölcsességének kiváló bizonyságai: Izrael népének nevelése, az üdvösség előkészítése Krisztusban, Isten országának útja a földön egészében és részleteiben.

f)         Istennek mindenre elégségessége

Ez kettős vonatkozású: Isten önmagának elég, és az ember számára elég. Nem függ senkitől és semmitől, nincs szüksége az emberre, se szolgálatára, mert ég és föld övé, és rendelkezésére áll. (Apcs. 17:24; És. 1:14k; Zsolt. 50:10kk). Ezért mindenek tőle függenek. Az ember nem nélkülözheti Istent. Csak abból él, amit Isten ad neki (Jn. 3:27; Mt. 4:4). Isten nélkül semmit sem cselekedhet, semmire sem képes és alkalmas (2Kor. 3:5). Ez először is az Isten országában való szolgálatra áll, de érvényes a természeti életben is, mert Isten korlátlan Ura életnek és halálnak, egészségnek és betegségnek. És akié az Isten, az elégedett (Zsolt. 73:25kk), akié a Krisztus, annak mindene van (Rm. 8:23). „Elég néked az én kegyelmem” – mondja Isten Pálnak a súlyos próbában (2Kor. 12:9). Isten az élet tökéletes teljessége. Ő, aki önmagában az élet, tett élővé mindeneket, ő a „boldog” és a boldoggá tevő (1Tim. 6:15; Rm. 11:33). Ennek bizonyítékai: Izráel 40 évig a pusztában, József Egyiptomban, Illés a Kerith pataknál és a Hóreb hegyén, Dániel az oroszlánok vermében, és három barátja a tüzes kemencében. (vö. Jn. 4:14; Rm. 4:17kk; 2Kor. 12:9; Fil. 3:7).

g)         Isten kegyelme és könyörületessége

Isten kegyelme és könyörületessége az Ő szeretetének megnyilvánulásai két irányban:

A kegyelem: a semmik, a kicsik, a lenézettek, méltatlanul halálba és romlásba jutottak iránti szeretet (2Móz. 34:6; Jer. 33:11; Zsolt. 32:5,10; Lk. 15:2kk; Ef. 2:7kk). Isten kegyelmének bizonyítéka a paradicsom evangéliuma (1Móz. 3:15), amikor Isten az elbukott ember után kinyújtotta kezét, nehogy áldozatul essen az örök kárhozatnak. Továbbá az Ószövetségben az ígéretek egész sora, az áldozat, az istentisztelet, az ünnepek, a próféták szolgálata. Végül pedig az üdvösség megjelenése Jézus Krisztusban (Tit. 2:11kk). Isten kegyelme egyúttal önmagát megalázó szeretetnek bizonyul. Isten szent magasságból letekint és meglátja az alacsonyt égen és földön (Zsolt. 113:5kk). Lehajlik és megkeresi a lenézettet, és jótetszése szerint kivált azoknál lakozik, akik megtört szívűek és alázatos lelkek (Zsolt. 8; Lk. 1:48; 1Kor. 1:26kk; És. 57:15). Tehát a kegyelem: meg nem érdemelt szeretet (5Móz. 9:6; Mt. 20:14k).

A könyörületesség: a nyomorultak, magukra hagyottak, elveszettek szeretete. Isten könyörületességéről beszél a 2Móz. 34:6k. Mózes így imádkozik Jahvéhoz: „Engedd látnom a te dicsőségedet!” Majd az Úr válasza után: „Jahve, Jahve , könyörületes és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra és gazdag kegyelemben és hűségben!” Ezek a szavak gyakran fordulnak elő a szentek imádságaiban (Zsolt. 103:8,13; 145:8; Dán. 9:9; Jn. 4:2; 2Krón. 5:13; Sir. 5:22k; Jak. 5:11. stb.). Isten könyörületességének bizonysága az özvegyekről, árvákról és idegenekről való gondoskodás a törvényben (2Móz. 22:20kk; 5Móz. 10:18k; 14:29; 27:19, stb.), de kiváltképpen Jézus beteggyógyításai és jóltartó csodái.

h)        Isten jósága és barátságossága

Ez az a szeretet, amely minden embernek, sőt minden teremtménynek kész nyújtani áldását, szolgálja az életfenntartás és az életöröm céljait, és a legkülönbözőbb módon barátságosan, szívesen érintkezik az emberekkel (Zsolt. 33:5; 34:9;36:6,9; 118:1; Tit. 3:4).

Semmi különbséget sem ismer Isten e téren az istentelenek és az igazak között (Mt. 5:45). A kegyesek nehezen értik meg ezt, készek olykor az istentelenek boldogságán megbotránkozni (Zsolt. 73). Hogy Isten jóságának valódi célját megtudjuk, így foglalja össze Rm. 2:4:”Hát nem tudod, hogy téged Isten jósága bűnbánatra indít?! (vö. Jak. 1:17)

Isten barátságosságának és jóságának bizonyságai: szövetség Noéval (1Móz. 8:22; 9:9kk), a „jó föld”, amelyet Isten Izrael népének adott örökségül, Jézus barátságossága Kánában, Názáretben stb. (Jn. 2:1kk; 4:3kk; 6:5kk; Lk. 4:18kk).

i)          Isten türelme és elnézése

Isten teret és időt enged a bűnösnek a bűnbánatra és megtérésre (Neh. 9:17; Zsolt. 103:8) Istennek türelme tart meg minket az üdvösségre. Ha nem akarná komolyan a mi üdvösségünket, már régen leszámolt volna velünk, és elvetett volna minket. A föld népével, az egész emberiséggel szemben ugyanezen okból türelmes. Hogy időt engedjen az embernek, a világtörténelem és Isten országának története lassan halad előre. Mindennek meg kell érnie, és az ítélet napján teljesen beérik minden (Rm. 3:25; 9:22k; 1Pét. 3:20; 2Pét. 3:9,15; Lk. 13:6kk).

Isten türelmének példái: várakozás a kanaáni emoreusok feletti ítélettel (1Móz. 15:16); Ninive megkímélése Jónás fellépése után; az a negyven év, amelyet Isten még engedett népének Krisztus megfeszítése után, mielőtt Jeruzsálem felett megtörtént az ítélet; Isten útja Pállal (1Tim. 1:16)

j)          Isten igazlelkűsége és hűsége

Isten töretlenül állja szavát és ígéreteit. Az embernek minden tévelygése, elidegenedése, istentelensége ellenére is az Ő szeretete változatlanul megmarad (Mik. 7:20; 1Kor. 10:13; 1Thess. 5:24; 1Jn. 1:9; 2Tim. 2:13). Istennél nem képzelhető el az „első szeretet elhagyása”.

Amikor az emberek hálátlansággal és engedetlenséggel vétkeznek ellene, haragja és féltékenysége akkor is csak hűségéből ered. Isten a tőle elpártoló embert sem engedi át egykönnyen idegen befolyásnak és hatalmasságoknak. Isten haragja csak szeretetének megnyilatkozása a bekövetkező szerencsétlenség előidézőivel és okozóival szemben.

Isten hűségének példái: Izsák születése 25 évi várakozás után; Izráel népének elvezetése az ígéret földjére 450 évvel az Ábrahámnak tett ígéret után; a zsidók visszatérése a babilóniai fogságból; az üdvösség megjelenése Krisztusban sok évvel az első ígéret után; Izráel népének megtartása a többi nép között.

k)         Isten igazságossága

Megnyilvánul a személyes élet és a világkormányzás minden területén (Zsolt. 145:17; Jel. 16:5). Isten igaz minden ítéletében (1Móz. 18:25; 2Móz.9:27;34:7; Ezsd. 9:15; Dán. 9:14; Zsid. 10:30k). Igaz az Ő pártatlanságában (5Móz. 10:17; Apcs. 10:34; Rm. 2:6-11; 1Pét. 1:17). Igazságos abban, ahogyan az egyes embereket kezeli. „Megszabadítja a nyomorultakat”. „Igazságos Isten, hogy titeket, akik szomorúságot szenvedtek, nyugalommal jutalmaz” (2Thess. 1:6k). Innen van az, hogy Isten népe előtt Isten igazságossága gyakran azonos jelentésű az üdvösséggel, a megszabadítással, a váltsággal (És. 46:13; 51:5kk; 59:17; Jer. 33:16; Hós. 2:21; Zsolt. 103:17; 36:11) „Igaz Isten, hogy megbocsátja a bűnöket” (1Jn. 1:9).

A hit Isten igazságosságát legvilágosabban abban a két eseményben látja, amelyben az emberiség története és ezzel Isten kinyilatkoztatásának története csúcspontjára érkezett, nevezetesen Krisztus kereszthalálában és az egyetemes utolsó világítéletben. Mindkettő arról szól, hogyan viszonyul Isten a bűnhöz. Nincs bűnbocsánat jogerős engesztelés nélkül. Ezt az engesztelést pedig Krisztus teljesítette. Ő bizonyította be az isteni igazságosságot a kereszten (Rm. 3:25k; 4:5,7). Minden bűnre, amely nem ezen az úton, azaz nem Krisztus vérébe vetett hit által nyer megoldást, nem vár egyéb, mint a kárhozat ítélete. „Aki hisz, nem ítéltetik meg, aki nem hisz, már megítéltetett” (1Jn. 1:9). Üdvösség és kárhozat egyaránt Isten igazságosságát dicséri. Isten igazságosságában két összetevő van: 1) Nem nézi tétlenül a bűnös nyomorát, lehajol hozzá kegyelmével Jézus Krisztusban. 2) De kinyilvánítja haragját a bűnnel szemben.

l)          Isten szentsége

A Szentírásban Isten szentsége a sötétség, a beszennyezettség, a halál ellentéte, tehát azonos a tökéletes tisztaság, világosság, élet fogalmával (3Móz. 19:2; Zsolt. 104:2). Ezért van Isten világosságban és tűzben, (sőt emésztő tűzben) lakozónak ábrázolva (2Móz. 3:2; 5Móz. 33:2; És. 33:14; 1Tim. 6:16; Jak. 1:17; Zsid. 12:29; 1Jn 1:5), vö. a pusztában tűzoszlopban (2Móz. 33:5). Isten a sötétséggel és gonoszsággal semmi érintkezésben nincs (Jak. 1:13; 1Jn. 1:5). Egész működése az emberen és az emberek között oda hat ki, hogy megszabadítsa őket a sötétségből és a bűnből (Mal. 3:3; És. 6:7; 3Móz. 11:44k; Ez. 28:22k; 1Pét. 1:15; 2:9). Az Ő akarata a mi megszenteltetésünk (1Thess. 4:3kk; Jn. 17:17). Ezt a megszenteltetést maga Isten végzi (2Móz. 31:13; 1Thess. 5:23; Zsid. 13:12). A gyökeres megtisztítás az óembernek fájdalmas, de a hívő egyetért ezzel a munkával és minél inkább hajlik Isten szentségéhez, annál inkább tapasztalja meg az Ő szeretetét.

Annak számára, aki nem akar megszentelődni, a világosság megemésztő tűz (5Móz. 4:24; És. 33:14; Zsid. 12:29). A bűnös ember Isten szentségét erőteljes ellenhatásnak tapasztalja meg a bűnnel szemben, tehát szent haragnak és szent felindulásnak (5Móz. 29:19; 22:26k; Zsolt. 79:5; 90:7; És. 59:17kk; 2Móz. 20:5; 4Móz. 25:11; 2Kir. 19:31; Sof. 1:18; 3:8). Akit Isten szeret, az megtapasztalja, hogy az Ő szeretete szent féltékenység is, amely szeretete tárgyának birtoklását nem osztja meg mással (Jak. 4:5).

A megváltott gyülekezet is, mihelyt Istent meglátja, az lesz az első túláradó benyomása, mint amely betölti a menny lakóit: „Szent, szent, szent a seregek Ura, a Mindenható” (És. 6:3; Jel. 4:8). Isten szentségének másik oldala az Ő dicsősége és felsége. Ez Istennek hasonlíthatatlan szépsége és imádásra méltó volta, ami oly sokféle alakban jelenik meg előttünk (2Móz. 24:10; 33:18kk; Zsolt. 104:1kk; 17:15; Ez. 1; És. 6; Jn. 17:5, 24; Jel. 4:3; 21:23).

Csak egy Isten van (5Móz. 6:4). Az emberek istenei „nem istenek” (Jer. 2:11). „Semmik”, minden reális lét nélküliek (1Kor. 8:4). Istent illet minden imádat (2Móz. 20:3). Ez az Isten az emberi istenektől abban különbözik, hogy személyes Isten. Ez alatt azt értjük, beszélő, halló, magát kinyilatkoztató, élő Isten (Józs. 3:10; 1Thess. 1:9). Mindezeket Isten neveiben nyilatkoztatja ki, amelyekben bemutatja és megismerteti magát:

Elochim - Teremtő Isten /többesszámú alak/ (1Móz. 1:1, 1Kor. 8:5-6);  Él - Egy és igaz Isten -   (1Móz. 46:3);  El-Roj - Mindenható Isten (1Móz. 16:13);  El-Schaddáj - Rettenetes (félelmetes) Isten (lMóz. 17:1); Él-Eljon - Magasságos (fenséges) Isten (Zsolt. 91:1);  ÉL-Ólám - Örökkévaló Isten (1Móz. 21:33);  JAHVE (JHVH) - a Létező (a régi és mindig ugyanaz) Isten (2Móz. 3:14);  JAHVE-Cöbaót - mennyei Seregek Ura, aki a harcban győz (1Sám. 1:3);  Adon (Adonáj) - az Úr (1Móz. 18:30);  Atya - ez Isten legfenségesebb neve (Mal. 2:10, Mt. 6:9; Jn. 17:6).

Magától értendő, hogy Isten tulajdonságai nem választhatók el egymástól. Csak teljes összhangjukban és egyensúlyukban adnak Istenről képet. Igazságosság és barátság között ellentét Istenben nem lehet. Isten nem könyörületes szentsége árán. Ezért nem fordulhatunk Isten valamelyik tulajdonsága felé úgy, hogy a másikat figyelmen kívül hagyjuk. Például egyetlen bűnös sem nyerhet kegyelmet más úton, mint a Krisztusban lett kiengesztelődés Istentől rendelt szent és jogszerű útján. Csak egy Isten van, és aki Hozzá akar tartozni, az Ő összes tulajdonságaihoz alkalmazkodnia kell.

Isten szentsége és szeretete is összhangot képez. Mivel Ő szeret, ezért nem veheti könnyen vesztünkbe-rohanásunkat. Korlátokat állít elénk a büntetés formájában. Ezzel is maga felé akar terelni (Zsid. 12:6). Értelmünk nem tudja felfogni, de mégis igaz, hogy a bűnbocsánatot ugyanaz a szent Isten adja, aki a bűnökért megbüntet. Az én magatartásom dönti el, hogy bűnbocsánattal vagy büntetéssel fordul felém.

10. A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban?”

11. Ő így válaszolt: „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg.

12. Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.

13. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.

14. Beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! [Ézs 6,9-10]

15. Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.

16. A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall.

17. Bizony, mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amit láttok, de nem látták, és hallani, amit hallotok, de nem hallották.

18. Ti tehát halljátok meg a magvető példázatát!

Ezt az epizódot sokszor olvastam már. Megvallom, hogy soha nem tudtam könnyedén átmenni rajta. Újra és újra meggondolásra késztetett és késztet a mai napig is. Nyilván azért, mert valamilyen rejtett és nagyon mély üzenetet hordoz. Nem csak Máté, de Márk és Lukács is feljegyezte. Így hát méltán gondolhatjuk, hogy itt egy olyan súlyos jézusi gondolattal és önvallomással találkozunk, amelynek feldolgozása nélkül aligha érthetjük meg az Ő személyét, történetét, tanítását, végső soron egész művét. Próbálkozzunk hát megbirkózni ezzel az Igével!

Epizódot mondtam, mert ez a felolvasott szakasz olyan eseményt tár elénk, amely szervesen kapcsolódik mind az előzményekhez, mind pedig a folytatáshoz. Az eseménysorban való történeti beágyazottsága fontos tényező az üzenet megértéséhez

Az előzmények: Jézus azokban a napokban a Genezéreti tónál tanít. Ezen a napon is tömeg verődik össze a parton. Ő hajóba száll, és onnan jól látható és hallható módon folytatja tanítását. Tanításának középpontjában az Isten-uralom, vagy ahogyan akkor a zsidók mondták: a Mennyek országa áll. A szünetben (talám ebédszünet)- Jézus a partra száll. Ekkor köréje gyűlnek a tanítványok -valószínűleg nemcsak a 12, de mindenesetre egy viszonylag szűk kör- abból a célból, hogy egy bennük felmerülő dilemmát tisztázhassanak.

A kérdés Jézus felé így hangzik: „Miért beszélsz nekik példázatokban?” Három szempontból vizsgáljuk meg ezt a kérdést.

Először azt nézzük meg, hogy vajon milyen indítékból teszik fel ezt a kérdést a tanítványok? Ők ott voltak a parton és közelről érzékelték a tömeg reakcióját Jézus tanítására. Ezzel nem voltak elégedettek. A Mestertől közérthetőbb prédikációt, és egyben jobb hatást vártak. Kérdésükkel igyekeznének segíteni Jézusnak a kommunikációs nehézségek leküzdésében, hogy a Mester megtalálja a helyes retorikai formát, hogy az egész tömeg a megértés nyugalmával, az igazság belátásával, Jézus elismerésével örömujjongásba törjön ki. Egy szép „szentbeszédet” várnak tőle. Javaslatuk tehát kimondatlanul is az, hogy Jézus hagyjon fel a nagyon is profán és nagyon is bizonytalanul értelmezhető példázatokkal és képes beszéddel.

A tanítványok a kérdést úgy teszik fel, mintha kizárólag csak a többiek érdekeire lennének tekintettel, és személyesen nekik semmilyen problémájuk nem lenne. Jézus azonban beléjük lát és tudja, hagy a tanítványok éppen úgy nem értik üzeneteit, mint a tömeg. Ez abból tudható, hogy a textusunkat követően Jézus a tanítványoknak -és csak nekik- magyarázatot fűz az utolsó példázathoz („magvető”) (ha Márk tudósítását figyelembe vesszük, akkor több példázathoz is -„konkoly a búza között”).

Másodszor azt nézzük meg, hogy voltaképpen mi lehet a baj a példázatokkal? Mert annyiban igazuk van a tanítványoknak -és ezt Jézus is elismeri-, hogy a példázatokkal probléma van. De nem úgy, ahogyan azt a tanítványok gondolják. A megértést nem a hallgatók irodalmi műveltségének, vagy asszociációs képességének hiánya akadályozza, hiszen az ókori Palesztinában a képes beszédek és példázatok széleskörű alkalmazásával találkozunk, mind az Ószövetségben, mint a rabbinusi irodalomban, mind pedig a köznyelvben. Mondhatni: a hallgatók füle és értelme „ráállt” már erre a műfajra. De úgy, hogy azt mindig csak emberi viszonylatokban alkalmazták, jellemábrázolásra, erkölcsi kérdések, helyzetek érzékeltetésére.

De mi a botránkozás oka? Jézus hallatlan merész lépést tett azzal, hogy ezt a műfajt Istenre, Isten uralmára szélesíti ki, szabadítja fel. Ez a skandalum! Hiszen az Isten-uralom a hallgatók számára teológiailag már tisztázott és lezárt kérdés. A Tóra Isten kinyilatkoztatásának végső, lezárt kodifikációja. Isten uralma a Tórával, a törvényekkel determinált jogi fogalom. Ott, akkor, és annyiban van jelen Isten uralma, ahol, amikor, és amennyiben a törvény érvényre jut. Előbb a rend, s majd uralkodik az Isten. Az embernek, a népnek előbb meg kell teremtenie a harmóniát, s majd Isten ebbe a készen kapott rendbe beül és uralkodni fog, és természetesen sok-sok ajándékot és áldást oszt.

Jézus ezt a rögzült teológiát tudatosan verte szét példázataival akkor, amikor hasonlítási elemként nem a Törvénnyel kapcsolatos terminológiát, hanem a mindennapi élet tapasztalatait és legtermészetesebb jelenségeit használja. Ez önmagában olyan erős üzenet, amely mellett a hallgatók közül senki sem mehetett el közönyösen. Dönteni kellett. Nemcsak arról, hogy igaz-e vagy sem mindaz, amit Jézus mond, hanem magáról Jézus személyéről is. Igaz lehet-e az az ember, aki a zsidó dogmatikából csúfot űz, aki törvényt tekintélyét degradálja, aki az ősi vallást semmibe veszi?

Harmadszor azt nézzük meg, hogy miként hatnak Jézus példázatai a hallgatóságra.

Vannak olyanok a tömegben, akiket a jeruzsálemi vallási vezetők küldtek: provokátorok, besúgók, csapdába ejtő tanúk. Ők eddig is tudták, hogy Jézus eretnek. Most újabb bejegyzéseket tehetnek noteszükbe, amit majd Jézus elleni vád során terhelő adatként fognak idézni. Ők Jézust elvetik, és személyével szemben a legkeményebb ellenállást tanúsítják. Mindezt vallási kötelességből teszik, hiszen vallástörvényi előírások értelmében kötelesek mindent megtenni egy eretnek félreállítása érdekében, s ez istentiszteletnek minősül. Ők most abban érdekeltek, hogy a helyszínen zavart keltsenek és Jézus ellen hangolják a tömeget.

Vannak a tömegben olyanok, akik bizonytalanok Jézus személyét illetően. Ide tartozhatnak a nyitottabb farizeusok, valamint Keresztelő János tanítványai közül azok, akik mesterük halála után, most Jézus mozgalmában próbálnának szerencsét. Mind a két csoport tud arról, hogy másfél évvel korábban Jézus a jeruzsálemi templomban keményen lépett fel a törvénysértés ellen. Mind a két csoport ezt nagyra is értékelte. De arról is tudnak, hogy Jézus részt vett Kánában egy parasztlakodalmon és azonosult a "kicsapongókkal". Ezt pedig mind a két csoport elítélte. Melyik hát az igazi Jézus, a törvényféltő vagy a kicsapongó? Ráadásul itt van a bethesdai eset is. Meggyógyítja a legreménytelenebb bénát szombaton, ez -tekintettel a betegség súlyosságára- még rendben is lenne, a benne működő isteni erőt sem lehet kétségbe vonni. De azután demonstratív parancsot ad a gyógyultnak, hogy a szent napon vigye haza az ágyát. Ez pedig törvénysértés. Melyik hát az igazi Jézus? Van még két további probléma is. Az egyik: Jézus tanításaiból hiányzik a „fejsze, amely már a fák gyökerén van” gondolat, az Isten büntető ítéletének radikális meghirdetése. A másik: a bűnbánathoz kapcsolódó keresztelési gyakorlat. Másfél évvel ezelőtt még gyakorolta ezeket az akkori tanítványaival. Miért hagyott fel ezzel? A mostani tanítás itt a Genezáret tónál abban erősíti meg őket, hogy Jézus inkább eretnek.

Vannak a tömegben olyanok, akik Jézusnak hazája iránti elkötelezettségét és vezetői képességét figyelik. Ők az Isten Országát Izrael országával azonosítják. Beköszönt majd egy társadalmi-politikai aranykor. Hallottak arról, hogy Jézus tömegeket vonz. Vajon van-e elég karizmája ahhoz, hogy egy Róma ellenes szabadságharc élére álljon? Ez a kérdés az ellenállási harcairól és vakmerő gerillaharcosairól híres Galileában minden olyan személlyel kapcsolatban felmerült, aki gyorsan ismertté vált. Jézus esetében is. Ámde tanításából ítélve nincs olyan lángoló hazaszeretet benne, hogy reá számítani lehetne. A kezdeti lelkesedés után rá kellet jönniük, hogy Jézus mégsem úgy érti az Isten országát, ahogyan ők. Előbb Is rájöhettek volna, hiszen Jézus -a szokástól eltérően- nem viselt kardot. Ők csalódtak.

Vannak a tömegben olyanok, akik csak egyszerűen kíváncsiak. Vajon lesz-e csoda? Itt most nem volt. Lehet, hogy a Jézus csodáiról, gyógyításairól szóló hírek alaptalanok, vagy legalábbis túlzóak? Ők is csalódtak.

Végül vannak a tömegben olyanok, akik csüngnek szavain. Ők azok a lenézettek, akik eddig roskadoztak a törvény súlya alatt, és állandóan szembesültek környezetük ítéletével: „Nem vagy elég vallásos, mindig csak a munkáddal, a halászattal foglalkozol, nem zarándokolsz az ünnepek idején Jeruzsálembe, nem tiszteled sem a törvényt sem a hagyományokat! Mit vársz akkor Istentől? Ne várj semmit! Úgyse tekint rád. Pontosan ezért ilyen nyavalyás az életed, nem jutsz ötről a hatra. Nos ezeket az embereket Jézus felszabadítja. Mert Jézus szerint az Isten országa független a vallástól, hagyományoktól, törvénytől, a zsinagógáktól, még a templomtól is. Jézus szerint az Isten országa előttük is nyitva áll. Ezeknek a perifériára szorult embereknek a bizalma egyre nő Jézus példázatait hallva. Ugyan ők sem értik még pontosan, de tapasztalják, hogy azok az falak, amelyek beépültek lelkükbe, példázatról-példázatra bomlanak le. Soha eddig ilyent nem éltek át. Számukra Jézus egyre hitelesebb. Ők Jézus választják és elindulnak mögötte egy olyan úton, amelyhez a korabeli viszonyok között bátorság kell. A hit bátorsága. Ők alkotják a tanítványok szűkebb és tágabb körét.

Nekik adatik az Isten Országa titkának ismerete. Miért? Hiszen ők sem értették meg a példázatokat. Nekik is meg kellett magyarázni. Nem egyszer és nem kétszer. Azért adatik nekik a titok megértése, mert ők -ha kicsit szégyenlősen is- de kérdéseikkel, kételyeikkel Jézushoz mennek. Jézust nem skatulyázzák be. S ezekben a találkozásokban megépül a bizalom felé. Egészen odáig, hogy megtudják és megvallják: Isten Uralmának, a Mennyek Országának titka (misztériuma): maga JÉZUS. Isten uralma bennük mindentől függetlenül már megszületett abban a pillanatban, amikor szívükben a titokra fény derült: Az Isten-uralom nem törvényhez, hanem Jézushoz kötött.

Nekik már csak két dologra kell vigyázni: egyrészről megtisztítani a szívet, másrészről pedig nem engedni, hogy az élet gondjai elfojtsák a bizalmat. A textusunkat körülölelő példázat formanyelvén fogalmazva: a talajt a mag növekedésének útjában álló kövektől megtisztítani, és a tövist rendszeresen visszanyírni. Jézusnak pedig semmi sem kedvesebb annál, mint hogy ebben a programban tanítványai segítségére legyen.

Erre a kis maradékra mondja Ésaiás, hogy a „kivágott fa élő gyökeréből kihajtott szent új hajtás”, és mondja most Jézus: „látó szemű és halló fülű boldogok”. Ha a tömegre igaz is Ésaiásnál olvasott keserű isteni megállapítás: „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én utaim nem a ti utaitok” a maradékra nézve Isten keserűsége örömre fordul, és megállapíthatja: „a ti gondolataitok az én gondolataim is, a ti utaitok az én utaim is!” Hát nem ez a legfőbb imakérésünk a zsoltárossal együtt: „Uram! Taníts meg engem a Te utaidra. Nekik tehát van, ezért adatik hozzá.

Egyetlen kérdést szeretnék még felvetni: ha csak egy kis maradékról beszélhetünk, miért teszi ki magát Jézus a tömeg értetlenségének és indulatának. Miért pazarolja energiáját. Miért nem csak a keveseknek szervez extra hitmélyítő programot, miért nem szervez valamilyen exkluzív közösséget, gyülekezetet, esetleg valamiféle „föld alatti” mozgalmat?

A válasz erre: Jézus Istent képviseli, Ő az Isten képmása. Isten jósága szinte már pazarlóan bőkezű: „esőt ad igaznak és gonosznak a földjére, felhozza napját igazra és gonoszra egyaránt". Jézus sem tesz másként. Szinte már pazarló bőkezűséggel szórja az életadó Igét. A magból még az útfélre is jut. Pedig tudja, hogy ott soha nem nő ki. A madarak felszedik. Ilyen bőkezű és ilyen tág keblű Jézus.

Az Isten Országa nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Jézus ezt világosan látja. Isten uralma mindig is az Igén keresztül fejti ki ki hatását az emberben. Krízist idéz elő. Válaszolni, dönteni kell. A döntéssel megvalósul a szétválasztás az ember döntési szabadságának korlátozása nélkül: vak, süket keményszívű gyógyíthatatlan meg nem tértekre, és látó, halló, meggyógyult boldog megtértekre. Így uralkodott az Isten Ésaiás idején, Jézus idején is, és mindenkor a történelemben, ma is, most is. Ilyen az Isten Országa: önkéntes!

Kérdések:

1) Akarod-e megtalálni helyedet a tömegben? Tudod-e már, hogy melyik csoportba tartozol?

2) Nem helyezed-e előnybe Jézussal szemben a törvényt, a szokást, a hagyományt, az egyházat, a teológiát, a kultúrát, a hazát és nemzetet. Jézus és az egyház esetleges konfliktusában hogyan döntesz?

3) Nincs-e benned Istennel szemben csalódottság amiatt, hogy az életed, a karriered nem úgy alakult, ahogyan azt régen álmodtad?

4) Nem vársz te is valamilyen igazoló csodajelre?

5) Van-e annyi hit és bizalom benned Jézus felé, hogy értetlenségeddel, kételyeiddel Őt keressed meg?

6) Boldog vagy-e? Keresed-e Isten gondolatát és útját?

7) Jézus személye ma is megoszt. Tisztában vagy-e ezzel, amikor hallgatod az Igét, és akkor is amikor szolgálsz vele?

Megjegyzés: A Targumban (az Ószövetség arám nyelvű fordításában, amely korábbi, mint a rendelkezésünkre álló héber szöveg a 15. versben foglalt És. 6,10 idézet így hangzik (az eltérés kiemelve):

"Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hacsak meg nem térnek és meg nem gyógyítom őket."

Ha összegyűjtenénk a Bibliának az örömmel kapcsolatos üzenetét, akkor bizony elcsodálkoznánk az igék sokaságán és gondolati gazdagságán. Sokszor felszólító módban hangzik a késztetés, szinte már parancsban kapja Isten népe, hogy örüljön. Ám a bibliai írók is tudják, hogy vannak olyan dolgok, amit parancsszóra tenni nem lehet. Nemcsak a szeretet ilyen, de az öröm is. Arról van itt szó, hogy a biblia tudatosítani akarja az Isten népével: van ok az örömre, és az okokról ne felejtkezzék el soha.

A Szentírás örömről szóló üzenetének másik sajátossága, hogy a hangsúly a szabadulásból, az újjászületésből származó örömre helyeződik. Vagyis az új élet örömére. Mert az ember igazán, felszabadultan és közösségileg csak annak tud örülni, amit az Úrtól kapott. Másképp kifejezve: csak az Úrban tud így örülni.

Azért van ez így, mert Isten népe megszabadult a bűntől. Fontos azonban tudni, hogy „a bűn” a Bibliában alapvetően olyan eltorzult természetet jelöl, amely által az ember ellentmondásban él önmagával, egész életét egy sajátos önellentmondás jellemzi. Olyan identitászavar ez, amely természetes eszközökkel feloldhatatlan. Ez a belső rendezetlenség lehetetlenné teszi a valódi örömteli életet. Ha mégis beszélnek örömről, akkor az inkább öröm-pótlékokról szól, mert az önellentmondást így véli feloldani. (Az eltorzult természetből –mint gyökérből- nőnek ki a morálisan, vagy jogilag értelmezett eseti bűnök.)

Az ember önellentmondását fogalmazza meg János apostol. Evangéliumának prológusában ezt olvassuk: „Benne (ti. az örök Igében, aki a Krisztus) élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn. 1,4-5) A rovarvilágból vett példával szeretném bemutatni ennek a kissé „filozofikusnak” tűnő igének az üzenetét. A szentjánosbogár és a csótány ellentétes természetű rovarok. Az első élvezi a fényt és örömmel „raktároz” belőle nappal, hogy majd az éjszakai sötétben abból visszasugározva valamit, maga is világítson. A második viszont megriad a fénytől és ha fény éri, azonnal keres magának egy sötét zugot, ahová elbújhat a világosság elől. Nos, az ember önellentmondása abban áll, hogy noha világosságra hangolt természettel teremtetett, mégis csótány-természetűvé lett.

Jézus Krisztus azért jött közénk, azért halt meg és azért támadt fel, hogy az ember visszanyerhesse „édeni” természetét. Ezt a természetet az jellemzi, hogy az Istenből áradó szeretetet és világosságot felfogja magába és tovább sugározza. A depresszív állapottól való szabadulás a megtérés és újjászületés spirituális eseményében történik meg. Ekkor Jézus Krisztus, a világ világossága beköltözik az ember szívébe. Ő a keresztyén öröm alapja és letéteményese. Maga Jézus mondja: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn. 16,24)

A Krisztustól kapott örömöt egy jelző is nyomatékosítja: „teljes”. Arra utal ez, hogy az öröm nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Nem kicsi vagy nagy örömről kell gondolkoznunk, hanem hiányos vagy teljes örömről. A Bibliában az öröm hasonlít ahhoz a fizikai jelenséghez, ahogy a fehér fény a szivárványban összetevőire bomlik. Nézzük meg a továbbiakban a teljes öröm hét „színét”.

(1) A „látás” öröme (Jn. 9,35-38). A születésétől fogva vak ember teljes gyógyulása két fázisban történik. Jézussal való találkozás első öröm-élménye az, hogy a vak ember látóvá lesz. Második öröm-élmény az, hogy az immár látó ember felismeri Jézusban az Isten dicsőséges Fiát. Aki felismeri, hogy valójában kicsoda Jézus és leborul előtte, spirituális síkon olyan élményen megy át, mint amit egy vak él át akkor, amikor látóvá lesz.  Megtudja, hogy mi a fény és árnyék, hogy milyenek a színek, hogy milyen a forma és kontúr, hogy mi az axonometria, és milyen a mozgás és egyáltalán milyen gyönyörű a teremtés. Igen a Krisztus előtt leboruló ember megismeri azt, ami mindenki más előtt rejtve van. Lehatol a mély rétegekbe és felismeri az élet és a történelem valódi mozgató rugóit,  a szemben álló erőket és mindazt a szeretetet, amely Istenből éppen felé árad: a megváltás gyönyörű művét. Megtanulja, hogy az életben semmi sincs csak úgy véletlenül, hogy minden valamiért van, és ezek az összefüggések egy nagy rendszert képeznek. Megtanulja „látni a láthatatlant”.

(2) A „hazaérkezés” öröme (Lk. 15,11-32). Azok az emberek, akik háborús frontról, szinte csodával határos módon képesek hazatérni, általában fizikailag nem a legerősebb emberek. Beszámolójukban viszont van egy közös motívum: Szinte mindenkinek a szájából elhangzik egy effajta mondat: „tudtam, hogy várnak otthon”. Az a tudat, hogy az embert „várják”, hatalmas testi-lelki erőt ad, és az élni akarást megsokszorozza. Ez akkor is így van, ha az ember nem mások akaratából, kényszerítéséből kerül távolra az otthontól, hanem saját elhamarkodott, hibás, sőt bűnös döntése okán. Így volt ez a „tékozló fiú” esetében is. A példázatbeli atya magatartása Isten jellemére utal. Ő is vár ránk! Aki ezt elhiszi, aki erről meg van győződve, az hazatalál. Az különös és páratlan otthonra lel már itt, földi élete során is. Örömének ez egy fontos összetevője.

(3) A vallási terhektől mentes élet öröme (Lk. 5,33-34). Jézus ellenfelei gyakran vetik a Mester szemére, hogy tanítványaival nem tartatja be a vallási előírásokat és szokásokat. Egyszer ezt mondták neki: „János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid pedig esznek és isznak.” Nemcsak a provokáció hangja hallható ki ebből a kérdésből, de az is, hogy a Jézus korabeli Izrael vallási elitjét kifejezetten zavarja az a szabadság és öröm, amely Jézus körét jellemzi. A kérdezők szerették volna visszatéríteni ezt az „eltévelyedett” társaságot a szerintük egyedül üdvös útra, az örömöt kizáró komoly lelkigyakorlatok világába. Megpróbálják azt, amit azóta is oly sokan az egyház történetében. Mázsás vallásos terheket akasztanak az emberek nyakába. Jézus megvédte a tanítványait ettől, amikor így válaszolt: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? Jézus ma is ezt teszi az övéi érdekében. Istennel való kapcsolat „alaphangja” a kegyelemből, az új életből, a szabadságból fakadó „menyegzői öröm”!

(4) A reménység öröme (Mt 13,44). A példázatbeli napszámos olyan ember, akinek élete beszűkült keretben zajlik. Reggel felkel, nappal dolgozik, este lefekszik. Tekintete lefelé, a földre irányul, Élete „földhözragadt”. Ebbe már beleszokott, másként el sem tudja már képzelni, s a jövőtől nem vár semmit. Gyakorlatilag reménytelen. A kincs csodával határos véletlenszerű megtalálása határtalan örömöt vált ki benne. Ez az öröm nem a vagyonnak szól, hanem annak a lehetőségnek, hogy élete kiszabadulhat korábbi zártságából, kiléphet a „mókuskerékből”. Lehetnek tervei, felemelheti tekintetét a földről. Egyszóval nyitottá válik a jövő felé, megépül a reménysége és ez bizakodóvá, változatossá és örömtelivé teszi életét. Krisztusban a keresztyén ember ilyen változást él át.

(5) A meghívottság öröme (Mt. 22.1-10). Mindnyájunk tapasztalata, hogy jólesik meghívást kapni olyan alkalomra, amelyen általunk nagyra becsült személyek vannak jelen. Jézus példázata a nagy vacsoráról megérteti velünk azt, hogy meghívottak vagyunk, mégpedig a legillusztrisabb társaságba. Azok között vagyunk számon tartva, akik hitben győztek, de a világ nem volt méltó hozzájuk: Ábrahám, Mózes, Pál és a többi híresség mellett ott lesznek a „névtelen” szentek is. A terem pedig elég nagy a vendégsereg befogadására. A megvívottságnak ez az öröme hatalmas energiát ad.

(6) Az emberi méltóság öröme (Mt. 20,1-16). Világunk mentalitásában szilárdan él egy igazságosnak látszó, ám mégis ördögi értékrend, miszerint „az ember annyit ér, amennyit teljesít”. Ez a szemlélet azonban mind a jól teljesítők, mind a nem jól teljesítők személyiségére nézve torzító hatású. Az elsőknél ez a világszellem először az önimádat majd pedig az aggódás magvait hinti el. „Mi lesz majd velem akkor, ha már nem tudok teljesíteni, ha majd nem tudok első lenni?” Nagy karrierek így fulladnak tragédiába.  A második esetben pedig a végső lemondás és beletörődés jelentkezik. „Én mindig csak utolsó vagyok és már egészen biztos, hogy az is maradok!”. Jézus példázata szembeszáll a világ szemléletmódjával. A szőlőben dolgozó munkások különleges bérezésével Jézus azt mutatja be, hogy Istennél az ember nem annyit ér amennyit teljesít, hanem önmagában, ember mivoltában, a teremtésben kapott emberi méltóságában rejlik az értéke. Aki ezt megérti és hittel elfogadja, azt az Isten megszabadítja élete ezer terhétől, az szabaddá lesz, önértékelési zavara megszűnik és szorongás helyett az öröm jellemzi életét.

(7) Egymás „visszakapásának” öröme (Jn. 11). Mária és Márta Jézus beavatkozása nyomán visszakapják testvérüket Lázárt. A vigasztalhatatlan szomorúság négy nap után kirobbanó örömre változott. Az ember és ember közti legerősebb elválasztó „fal”, a halál sem tudott ellenállni Jézus hatalmának. Ez a történet arról győz meg bennünket, hogy az életben minden olyan elválasztó tényező, amely felett az ember tehetetlen, Jézus által és Jézusban lebontást nyerhet. Házastársak, szülők-gyermekek, testvérek, generációk, egymással szembeni érzelmi elhidegülése megszűnhet. Eltűnik az a nagy teher, amely szinte elviselhetetlenné teszi az életet, s amitől valamelyik, de többnyire mindkét fél szenved. Visszakaphatjuk egymást! Mal. 3,24-ben ezt az ígéretet olvassuk a Messiás munkájára vonatkozóan: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz” (Mal. 3,24).

Végezetül tegyünk fel még egy kérdést: miért fontos Istennek, hogy népe örüljön? Van-e Istennek az eddig tárgyaltakon túl más oka is erre? Igen van! Istennek nem mindegy, hogy mit lát meg a világ a keresztyéneken. Csak egy olyan társaságot, amelyik az autójára halacskát ragaszt? Vagy amelyik szenvtelen önuralommal rendelkezik és tud minden helyzetben illedelmesen viselkedni? Vagy amelyik magasabbrendűsége tudatában erkölcs-csőszként kioktatja a világot? Isten azt szeretné, ha a világ legelőször is azt az örömöt látná meg bennünk, amely a nehézségek között, sőt a szenvedésekben sem hal el. Mert a keresztyén öröm maga is missziói erő. Erről tanúskodik az első keresztyén pünkösd, mikor is a tanítványok hallatlan öröme volt a legfeltűnőbb jelenség a kívülállók szemében. Némelyek félremagyarázták ugyan, mondván: „édes bortól részegedtek meg”. De ez a félreértés is csak azt támasztja alá, hogy a Szentlélek az örömnek Lelke! A 3000 ember megtérésében ez a páratlan öröm is szerepet játszott. Legyen tanulságul számunkra: ha bizonyságtevő életet szeretnénk élni, akkor mélyen át kell élnünk azt az örömöt, amit Jézus kínál: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.”

Azt tapasztalom, hogy sok bibliaolvasónak problémát jelent a Lk. 5,39 vers megértése. Az alábbi gondolatokkal szeretném a megértést elősegíteni. 

Vizsgáljuk meg a 39. vers szövegi beágyazódását

A borról és tömlőről szóló képes beszéd mindhárom szinoptikus evangéliumban szerepel, a szövegük alig különbözik (Mt. 9,16-17; Mk. 2,21-22; Lk.5,36-38). Mindhárom szinoptikus evangéliumban példázatpárt alkot a ruháról és a foltról szóló képes beszéddel. Mindhárom evangéliumban azonos történeti helyzetben hangzik el: A farizeusok számon kérik Jézust, hogy az ő tanítványai nem böjtölnek. Jézus válasza: most itt a vőlegény, most a menyegző ideje van, nem pedig a böjté. Mindhárom szinoptikus evangéliumban Jézus a válaszát a szóban forgó példázatpárral erősíti meg, de úgy, hogy azzal kritikusait is szeretné megnyerni. A három evangélium egybehangzó tanúskodása arról győz meg minket, hogy ez a példázatpár, igen hamar rögzült az evangéliumi hagyományban, és minden bizonnyal tartalmazta már a Logia-forrás is.

A példázat Jézus ajkán ezt üzeni: személyében a történelem új korszaka kezdődött el, mégpedig az örömteli üdvidő korszaka. Az üdvidő ajándékainak megragadásához új, megújult, gondolkodásmód, új tömlő szükséges.

Nehézséget jelent, hogy Lukácsnál kapcsolódik egy olyan mondat (39. vers), amely Máténál és Márknál nincs meg, nem csak a példázat keretében, de az egész evangélium keretében sem található, sőt még gondolatpárhuzamokat sem találunk náluk. Különös az is, hogy még Lukács evangéliumának jó néhány kéziratából is hiányzik ez a vers.

 Vizsgáljuk meg a 39. verset

„Aki pedig óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.”

A megértés kulcsa, hogy meglássuk: a magyar „ivott” szó helyén a görög szövegben a „pión” szerepel. Ez a szó görögben nem ige, hanem igéből képzett melléknév. Olyan embert kell elképzelnünk, akinek a múltban induló, de a jelenben sem lezárt életfolytatása következtében tulajdonságává, személyisége ismertető jegyévé lett az óbor-ivás. Ő az „óbor-ivó”. Így is mondhatjuk: szenvedélyes függőség a poshadt bortól. (A mai korra átültetve: a teljesen leépült alkoholfüggő ember, az un. „kannásborivó”)

Le kell szögezni: az ókori keleten nem volt még olyan borászati kultúra, mint napjainkban, amikor a bort hosszú időre tartósítani tudják. Ott és akkor az újbor = jó bor, a régi bor = poshadt bor.

Fontos látni, hogy az értékítélet, ami a mondatban elhangzik, nem Jézusé, nem is Lukácsé, hanem a függő emberé!

Ez a vers eltereli a példázat „csúcsáról” a hangsúlyt. A példázat feszültsége ugyanis abban áll, hogy a hallgatók tudnak-e új módon gondolni Istenre, meglátják-e a kegyelem Istenét abban, hogy Jézusban az Ő Fiát küldte el? Hogy tudnak-e „új tömlők” lenni? A 39. vers viszont más dilemmát vet fel: melyik kor a jobb? A régi vagy az új? Jó okunk van azt gondolni, hogy Lk. 5,39 nem a példázat része, hanem Lukács saját megjegyzése, amelyben természetesen korának, a 60-70-es évek egyházának reflexiója is mutatkozik.

A vers tehát egy felborult értékrendet, egy természetellenes és beszűkült gondolkodást fogalmaz meg. Ilyen visszás jelenség szellemi síkon az, ha valaki a kegyelem korszakában továbbra is a Törvény vonalán való gondolkodáshoz ragaszkodik. Hiszen Jézusban itt van már az új, a jobb, de az ember mégis a régihez a „poshadthoz” ragaszkodik. Miért? Mert rabja lett annak! Meg se kívánja kóstolni az újat, neki a régi is jó, azt már megszokta, azt már ismeri és tudja, mit várhat tőle. Abban a gondolatrendszerben ő biztonságosan mozog. Ez a gondolkodás jellemző Jézus kortársai közül a vallási elitre és ez a mentalítás juttatta Jézust a keresztfára.

Mi késztette Lukácsot arra, hogy a 39. verset a példázathoz kapcsolja?

Az ősegyházat is kísértette az, hogy az „újat” a „poshadttal” vegyítse. Pál éppen ez ellen az evangéliumot legyengítő veszélyes szellemiség, az un. júdaista hatások (körülmetélés, zsidó étkezési és ünnepi szokások becsempészése a gyülekezetbe) ellen harcol, mégpedig nagyon keményen. E harcot igazolja a Galatákhoz írt levél, amely legkésőbb 52 őszén keletkezett. (Lukács evangéliuma pedig 60-75 között!).

Tudjuk, hogy Lukács Pállal szoros kapcsolatban állt. Az apostol 2. missziós útjának jelentős szakaszain kísérőként van jelen; első római fogságnál is közelében van. Pál küzdelme a judaizmussal szemben Lukácsot sem hagyta érintetlenül. Ennek a harcnak a rezüméje fogalmazódik meg a Lk. 5,39-ben. A vers hozzákapcsolása a jézusi példázathoz teljesen logikus, hiszen arra mutat rá, hogy mi az oka annak, hogy valakinek a gondolkodásmódja nem tud megújulni, hogy nem tud új "tömlővé" lenni az evangéliumban felhangzó isteni hívás ellenére sem.

Mi magyarázza azt, hogy Lukács evangéliumának kéziratai között vannak olyanok, amelyekből hiányzik a 39. vers.

E tényben a 2. századi nagy hatású keresztyén gnosztikus tévtanító és szektaalapító, Marcion (+170 körül) és körének teológiai érdekeire következtethetünk. Marcion gyűlölte a zsidóságot, az Ószövetséget pedig egészében elvetette. Mivel a Lk. 5,39 látszólag és formálisan az Ószövetségnek ad autoritást, ez a vers Marcion és köre számára maga a botrány, ezért kihagyta.

Konkluzió:

Lk. 5,39 vers mögött apostoli tekintély áll, a Szentlélektől ihletett, és az egyház belső küzdelméből sarjad. De minden valószínűség szerint nem a példázat része, hanem Lukács saját megjegyzése. Hogy melyik a jobb bor, azon nem sokat kell gondolkodnunk, ha ide idézzük a kánai menyegző történetét. Jézus által teremtett „új” bor - a násznagy vallomása szerint is - jobb volt a réginél!

Magyarország új alaptörvénye és az új egyházi törvény a magyar társadalom nézőpontjából tette mérlegre a többi között a mi egyházunkat is. A külső megmérettetés, bár sok vitát generált, végső soron az egész keresztyénségre nézve haszonnal jár. Ez év tavaszára le fog tisztulni, mely közösségek tekinthetők hitéleti jellemzőik alapján egyháznak (beleértve a finanszírozás aspektusából „egyesületnek” definiált közösségeket is), és melyek azok, amelyek anyagi előnyökért megtévesztő módon csak bitorolják az „egyház” megnevezést.

Ez a jogalkotási folyamat impulzusokat adhat, sőt kell is hogy adjon arra, hogy egyházunk maga is elvégezzen egyfajta belső mérlegelést, hogy ti. mennyire felelünk meg azoknak a kritériumoknak, amelyeket az élő Isten támaszt kinyilatkoztatásában az egyház felé. Fel kell tenni a kérdést: milyen az az ekklészia, amelyet Jézus Krisztus a magáénak vall? A belső mérlegelésnél annak kell eldőlnie, hogy egyházunk méltó-e az „ekklészia” elnevezésre, vagy inkább csak az „okhlos” (sokaság) (Csel. 1,15; 2,6) fogalmát testesíti meg. Még markánsabb késztetést ad az ekléziológiai elmélyülésre a reformáció 500 éves évfordulójának közeledte. Ha a reformációt, ezt a nagyszerű szellemtörténeti eseményt méltón szeretnénk megünnepelni, a címben megfogalmazott kérdés megkerülhetetlen. Isten ugyanis ezt mondja: „Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!” (És. 1,13)

Az ekklészia és az okhlos közötti leglényegesebb különbség az, hogy az elsőt Isten Lelke hatja át, a másodikat (még) nem, bár kegyes megnyilvánulások itt is lehetnek. Az első már rendelkezik azzal az erővel, hogy Krisztusról tanúskodjon a világ előtt, a második még nem, ez inkább magába fordul. Az első méltónak találtatik arra, hogy Krisztus Teste (ill. annak tagja) legyen, a második még nem. Az első Jézus Krisztus személyével és művével egzisztenciálisan azonosul, vagyis létét mindenestől alárendeli Krisztusnak és a szent „ügynek”, a második még csak intellektuális és érzelmi síkon ragadja meg a Krisztusban megtörtént üdv eseményt. Az első hitbeli közösség spirituális alapra épülve, a másik még csak vallási közösség, amely tradicionális és kulturális alapon áll.

Ezen a helyen nem vállalkozom biblikateológiai és dogmatikai fejtegetésre. Csupán hivatkozom arra a négy attribútumra, amelyet eleink a Niceai-konstantinápolyi Hitvallásban úgy rögzítettek, mint a bibliai egyház-jellemzők fogalmakba sűrített eszenciája. Így valljuk: „Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat”. A címben felvetett kérdés tehát így konkretizálódik: megvalósul-e egyházunkban az egység, a szentség, az egyetemesség és az apostoliság, vagy legalább van-e igény erre?

Az egység kérdésénél arra kell választ adnunk, hogy a „harmónia” magasabb rendű eszményét képviseljük-e a keresztyénség nagy táborában, munkálva annak sokszínűségét, vagy inkább megelégszünk, megalkuszunk az „uniformizáltsággal”, az „egyszólamúsággal”, feladva Istentől kapott sajátos küldetésünket? Néhány jel arra mutat, hogy sajnos az utóbbi szemlélet kerekedik felül, mégpedig egy irányban, s ez az irány Róma.

A szentség kérdésénél is komoly meggondolást kell tennünk: kívánatos-e, hogy az egyház tagjai valóban meg tudják ragadni az üdvösséget a megtérés (gondolkodásmód radikális megváltozása), az életrendezés (a régi élettel való spirituális szakítás, bűnbánat), és az újjászületés egyszeri megtapasztalásával, vagy pedig fontosabb az, hogy a padok meg legyenek töltve üdvösségük felől bizonytalankodó, hitben és ismeretben csecsemő szinten maradó, a világ szellemével nem szakító, Krisztusnak önmagát át nem adó, tanúságtételre nem alkalmas, szolgálatba be nem vonható, hamis bizodalommal élő tömeggel?

Az egyetemesség igénye azt a kérdést veti fel, hogy gyülekezeteink szíve és kapuja egyenlő módon nyitva áll-e bárki számára, vagy pedig maradunk továbbra is az értelmiségiek, a magas műveltséggel és kultúrával rendelkezők réteg-egyháza?

Az apostoliság igénye is felvet számos kérdést. Gyülekezeteink, egyházunk jövőjét a demográfiai mutatókra, szociológiai kutatások által feltárt mozgásokra alapozva prognosztizáljuk-e, vagy pedig eltökélten meg akarunk szólítani tradicionálisan nem vallásos háttérből jövő embereket is? A prédikációk vonatkozásában megelégszünk-e az „esszé – szinttel”, vagy fontosnak tartjuk, hogy az igehirdetés prófétai, tanítói, evangelizációs, és pásztoroló karakterével maradandóan megszólító erővel hasson a hallgatóra?

Végezetül szeretném kifejezni azt, és egyúttal minden kedves olvasó testvéremet biztosítani arról, hogy a fenti gondolatokat nem a „kritikai szellem” motiválta bennem, hanem az Isten Igéjéből sugárzó féltő szeretet: „Mert ha mi magunk ítéljük meg önmagunkat, nem esünk ítélet alá.” (lásd. 1Kor. 11,31)
 

Amikor Mucus nénit megismertem, már hajlott hátú, ősz hajú néni volt. Szemei azonban fiatalosan és tisztán ragyogtak. Mucus néni karizmatikus vasárnapiskolai tanító volt, mégpedig a fogalom bibliai értelme szerint. Ő úgy tudta a megnyílt gyermekszívekbe szórni a „magot”, hogy azok a maguk idejében kikeltek, szárba szökkentek és kalászt hoztak. Keze alatt életre keltek a bibliai eseményeket megjelenítő flanel-képek, és az ott láthatók mindig összhangban voltak a verbális üzenettel, mintha csak egy belső titkos karmester vezényelné kezét és nyelvét. A konkrét bibliai események mellett megtanította azt is a gyermekeknek, hogy miként lehet azokat saját életükre, helyzetükre „aktualizálni”. Dávid és Góliát történeténél sem volt ez másképpen.

Mucus néni megtanította azt, hogy az emberi élet legdöntőbb erőtere az az antagonisztikus küzdelem, amely az Isten melletti erők és az istenellenes erők között zajlik egészen az emberi történelem végéig. Többről van szó, mint egy óriássá nőtt, harcedzett, erős bajnok és egy kicsi civil ember küzdelmének szenzációsan váratlan kimeneteléről. Dávid nem csak bátor, nemcsak ügyes ember, nemcsak jó stratéga, aki megtalálja a győzelmet biztosító „nem ortodox” fegyvert és harcmodort. Nemcsak határozott ember, aki véghez is viszi akaratát, még akkor is, ha mindenki más –még a barátai is- Saul kardjával és Saul páncéljába öltöztetve az „ortodox” taktikát javasolná. Dávidnál a szív a döntő. Őt elsősorban az zavarja, hogy az az öntelt alak ott túloldalon az élő Istent káromolja, és az Isten népét becsméreli. Dávid a hit, az Isten iránti rendíthetetlen bizalom embere, aki az antagonisztikus erőtérben tisztán lát.

A gyermekórák ideje elmúlt. Az akkori gyerekek ma már az unokáikkal játszanak. Mucus néni sincs már köztünk. De emléke feltesz egy komoly kérdést: vajon nem homályosodtak-e el  így idős korra  azok a tiszta szemek és tanítások? Kirajzolódik-e még az erőtér, amelyben erős szívvel kellene megélnünk az Isten melletti hűséget? Mert ha valaki támadja azt a dokumentumot, amely hitet tesz amellett, hogy a házasság egy férfi és egy nő teljes életközössége - az Isten teremtési rendje szerint - akkor voltaképpen  dezertőrré vált. És ha azok mellé sorakozik fel, akik az emberi élet kezdetét nem a fogamzásban deklarálják, akkor - a Teremtő Istennek az élet feletti hatalmát tagadva – valójában életellenes erők szövetségesévé lett.  Testvérem! Isten ehhez mit szól?

Dávid egy népet mentett meg. A maga módján az Alaptörvényünknek sincs más célja, mint egy kicsiny népnek jövőt biztosítani. Mert új Góliát is káromolja az Urat, gúnyolja és provokálja Istennek Jézus vérén megváltott népét. Jobban, mint a 3000 évvel ezelőtti. Hallod-e?

Az elhomályosult felnőtteknek (is) szól Jézus figyelmeztetése: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt. 18,3) Én még hozzá bátorkodom tenni: ha olyanok nem lesztek, mint Mucus néni óráin ….. 
 

Magyarország új Alaptörvénye nagy visszhangot váltott ki a protestáns, főleg a neoprotestáns egyházak körében. Vannak, akik csapdát vélnek benne, és valóságos összeesküvés-elméletet kreálnak maguknak. Sőt másokban is félelmet, bizalmatlanságot keltenek. Szükséges tehát néhány szót ejteni arról a problémáról, amely a Szent Korona kapcsán vetődött fel. Hadd idézzem hát ide a Nemzeti Hitvallásnak azt az egyetlen egy olyan mondatát, amely a Szent Koronát említi:

„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”

Világosan kitűnik, hogy itt nem a „szent korona tanról” van szó, hanem kifejezetten a „Szent Koronáról”, vagyis egy tárgyról, amely szimbolikusan emlékeztet bennünket a Magyar államtörténet egy szakaszára. Ennyi, és nem több! A magyar államforma deklaráltan: köztársaság! Éppen ezért az Alaptörvény jogi törzsszövegében egyetlen egyszer sem említtetik a Korona. A Koronának eszmei „kisugárzása” csak azok között beszédtéma, akik kifejezetten hisznek a hozzá kapcsolt misztikus tanban, akik erre a tanra felesküsznek, méghozzá ceremoniális körülmények között. A kormányzó erők ezzel a jelenséggel határozottan szemben álltak, és állnak.

Sajnos azonban beszédtéma lett most közöttünk protestáns keresztyének között is, s némileg meg is oszt minket, hiszen a vita teológiai divergencián alapul.

A biblikus keresztyén ember vallja, hogy Krisztus minden hatalom felett áll. Aki keresztyén létére tart és fél tárgyak „kisugárzásától”, az a páli terminológia szerint: „hitben erőtlen testvér”. Az apostol saját szavaival tökéletesen összhangban mutatja be a felnőtt hit szabadságát: Athénban végigjárja az Akropoliszt, s a  pogány szentélyeket. Nem „rezelt be”, nem volt lelkiismereti problémája, nem is esett neki vésővel és kalapáccsal Zeusznak, Jupiternek és a többi görög pogány istenszobornak. Sőt prédikációjából még az is kiderül, hogy kifejezetten tanulmányozta a görög hitvilágot, kultúrát, irodalmat. Neki Krisztus mindenek felett való Kürios, ezért ő semmitől sem fél, tökéletesen szabad. Belőle a teljes szeretet kiűzte a félelmet. Azt is tudja, hogy Jézus nevére az istenellenes erők is térdet fognak hajtani.

Ha már Pál személyénél tartunk, érdemes megemlíteni: Ő soha nem hallgatja el inkvizítori múltját, sokszor hivatkozik is arra, mert az is ő volt. Elhallgatás helyett inkább kritikailag értékeli életének korábbi szakaszát, de nem negligálja. És ez egy nagy tanulság. Egy népnek sem szabad elhallgatnia múltját, és a népnek is megvan a lehetősége és felelőssége abban, hogy kritikailag értékelje azt.

A kritikák azonban szubjektívek. Van aki történelmünket átkozottnak látja. Mások pedig éppen azon ámulnak el, hogy egy kicsiny nép, ilyen geopolitikailag fontos helyen, a maga különös, semmi máshoz nem hasonlítható nyelvével germán és szláv tömegektől övezve, még mindig önállóan él, felállva minden történelmi katasztrófa után. Nem olvadt be más népekbe, nem szóratott szét, mint Izrael. És ha igaz, - márpedig igaz - hogy Isten a történelemnek is Ura, akkor ebben az Ő gondviselését is meg lehet látni. Az én véleményem az, hogy a történeti múltunk értékelése arról is árulkodik, hogy ki-ki hogyan viszonyul a nemzethez: utálja vagy pedig szereti azt.

Testvéreim! Én inkább arra szeretnélek kérni benneteket, hogy imádkozzunk azért, hogy tehessen Isten minket alkalmassá arra, hogy eszközei lehessünk az evangélium hirdetésében népünk javára. Ha csak fele annyira lennénk ebben állhatatosak, mint amennyire a kormány elkötelezett az ország jövőjéért a maga „területén”, itt megváltozhatna minden. Az evangélium hiteles hirdetéséhez szeretni is kell azt, akihez szólni szeretnénk. Itt most a nemzetet. Az Újszövetség nem ad arra példát, hogy a keresztyén ember tüntetne, tiltakozna, sztrájkolna a világi felsőbbség ellen, de arra igen, hogy tiszteletben tartja azt és imádkozik vezetőiért, s a nép jólétéért.
 

Az új egyházi törvény hatalmas turbulenciát kavart a neoprotestáns felekezetek (a továbbiakban: kisegyházak) körében. A törvénnyel kapcsolatos egyházi reflexek sokszínűek. Tisztelet a józan reakcióknak. Hadd nevesítsek itt néhányat a teljesség igénye nélkül: Szeverényi János, Phil Metzger, Dr. Győri Gábor, Kerekes Ernő. Azt viszont látni kell, hogy az összeesküvés elmélet szintjéig menő radikálisan kormánykritikus reakciók mögött egy sor belső ellentmondás van. Ezen a helyen nem a törvény kritikájára vállalkozom, hanem inkább arra a „gerendára” utalok, amelyet mi kisegyházi keresztyének nem akarunk észrevenni a saját szemünkben, mert úgy gondoljuk az a dolgunk, hogy a kormány „szálkájával” foglalkozzunk.

Első ellentmondásként azt a különös jelenséget említem, hogy a magukat öntudatosan  biblikusnak tartó közösségek, akik büszkék a hitükre, pontosan akkor, amikor az élet teret adna a hit valódi megélésére, csak tiltakozásuknak, vénasszonyos jajgatásuknak tudnak hangot adni.

De kérdem én, megígéri-e Jézus, vagy bármely apostol, hogy a világi felsőbbségnek méltatásban kell részesítenie a keresztyéneket? Van-e ilyen ígéret? Nem inkább az ellenkezőjére történik utalás? Ha az egyház a maga méltóságát nem 100%-ig Krisztustól eredezteti, akkor már nincs is méltósága. Jézus szerint az egyház méltósága az, hogy egy van belőle, azt az egyet Ő építi fel, azt az egyet magáénak vallja, azt az egyet megvédi a pokol erőivel szemben is. Ahhoz az egyhez pedig azok tartoznak, akik felismerik Jézus személyében a messiást, az Isten Fiát, a valóságos embert és ugyanakkor valóságos Istent, és erről minden körülmények között vallást is képesek tenni (Mt.16,18).

Megrázhatja az élet a gyülekezet hajóját? Igen.  Jézus a pánikba esett tanítványoknak feltesz egy kérdést: „hol van a ti hitetek?”. Mert nem veszik komolyan, hogy Jézus a viharban is ott van velük, és Jézust egyáltalán nem zavarja a vihar. Attól a „széltől”, amit ez a törvénytervezet jelent, micsoda elképesztő pánik tört ki! Ez a pánik maga a merő hitetlenség!

Nem török pálcát azokon, akik állami elismerésre vágynak, (bár mint írtam, ez semmit nem változtat az egyház méltóságán) de ehhez elsősorban maguknak kell megváltozni. Hadd említsek két hasonlatot. Van a világban egy rend, s ez is Istentől származik. Hiába mondja valaki, hogy ő házas, ha nem írja alá ezt az anyakönyvvezetőnél, a külvilágnak nem kötelessége elhinni. Ha valaki magyarnak mondja magát, de a Himnusz alatt köpköd, és a nemzeti zászlót tapossa, ne csodálkozzon azon, ha a külvilág megkérdőjelezi a magyarságát. Mert az anyakönyv is, az Alkotmány is, a Himnusz is, a zászló is, a címer is olyan szimbólumok, amelyek összetartozásunk kifejeződései.

Az egyháznak is vannak szimbólumai, amelyeket ha nem részesít valaki tiszteletben, akkor ne csodálkozzék, hogy nem veszik komolyan egyház voltát, és egyesületté degradálják. Ilyen szimbólum: az egyetemes keresztyén hitvallások. Sőt az Úr által tanított ima is szimbólummá lett. Miért „irtózunk” ezektől? Ezek félretétele, vagy nem kellő artikulálása azt fejezi ki, hogy egy közösség számára nem fontos ügy az idői-téri összetartozás más keresztyénekkel. A kívülálló szemében az ilyen közösség csak egyesület vagy klub. És én ezt meg is értem. Nem akar bekapcsolódni az Egyház történeti kontinuitásába, nem vállalja fel az egyház múltját, és nem vállal felelősséget az egyház jövőjéért sem. Voltaképpen magával van eltelve. Ez a szekta. És még itt is van egy akár morálisan is aggályos ellentmondás: a múlt egyházától (4. század) elfogadja a Bibliát, de ugyanattól az egyháztól (4. század) nem fogadja el az egyház ősi és hiteles öndefinícióját, az egyetemes hitvallásokat.

Drága Testvéreim! Itt van hát a „gerenda” a szemünkben. Kérlek benneteket, ne a kormány szálkájával foglalkozzatok, mert felemésztitek magatokat. És ne felejtsétek el: Jézus a hajóban van. Nincs ok pánikra.

Az érettségi vizsgára már éjszakai láncdohányosként készültem. Anyám minden reggel elképedt, amikor meglátta az éjszakai „termést” a hamutartóban. Így ment ez a főiskola éveiben is. Első munkahelyemen - egy négyszemélyes tervezőirodában - mindenki dohányzott. „Agyban” eljutottam odáig, hogy le kellene szokni. Látványosan fogadalmakat és fogadásokat tettem. A csúcs mindössze 2 nap volt. És akkor röhögtek rajtam. 

Amikor Isten megszólított és én behívtam az életembe, már 10 év dohányzás állt mögöttem. Csodálatos volt az új élet, amelyet Fiának, Jézus Krisztusnak érdeméből felkínált számomra is. Az evangélium igazságát szivacsként kezdtem magamba szívni. Átrendeződött a gondolkodásmódom, az életfelfogásom, és az isteni szeretet, amely átölelt, valósággal lenyűgözött. A dohányzás azonban még néhány hétig maradt.

Egy keresztyén ifjúsági közösségbe kezdtem járni. A heti alkalmakon olyanok vettek részt, akik hozzám hasonlóan Krisztuséi lettek, no meg olyanok, akik erre vágytak. Itt vallásoskodásról szó sem lehetett. Azon a csütörtökön is, amikor megszabadultam a dohányzás függőségéből, a szokásos módon szólt az Ige. Nem képzett teológus vagy lelkész hirdette. Csak közülünk egy olyan fiú, akit Isten új élettel ajándékozott meg. Egyetlen szó sem hangzott el a dohányzással kapcsolatban. Csak Jézusnak a kereszten véghezvitt művéről volt szó. Azután sokan imádkoztak hangosan egymás után. Örömmel. És sokat énekeltünk. Szívünkből és felszabadultan, egy ócska gitár kíséretével. És közben Isten Lelke rám terhelt egy érzést: „tisztátalan vagyok”. Megundorodtam magamtól. Hazafelé menet benyúltam a zsebembe. Benne volt egy fél doboz „fecske”. És akkor vettem magamon észre, hogy már egyáltalán nem kívánom, sőt undort éreztem iránta. Eldobtam hát egy szemetes kosárba. 

Pár héttel később, egy ünnepi ebéd után, valaki megkínált cigarettával. Ez a Gonosz utolsó és elkeseredett kísérlete volt. Megálltam. És többé már nem volt gondom a cigarettával. 35 év távlatából mondom ezt. Mert „akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad”!

Karácsonykor megszületett Jézus, Mária fia egy betlehemi barlangistállóban. Nem emberhez méltó helyen. A be nem fogadottság, voltaképpen a kitaszítottság körülményei között. Hajléktalan helyzet ez a javából, és nemcsak egyetlen éjszakára. Hiszen egy korabeli „első adóösszeírás” a dáviditák törzsi birtokcentrumában, a római adminisztráció adópolitikáját figyelembe véve bizony lassú és erőszakos folyamat volt. Aztán Egyiptomban idegenek adtak neki és családjának évekig védettséget. Lázár feltámasztása nyomán kiadott üldözési rendelet következtében élete utolsó 40 napját is körözött hajléktalanként, bujdosásban élte át, kiszolgáltatottabban a rókáknál, madaraknál. Neki nincs hol lehajtani a fejét addig, amíg „nem jött el az Ő órája”. Hajléktalan kezdet és hajléktalan vég. Különös „alfa” és különös „ómega”. Az Isten Fiának méltán lehet üzenete a hajléktalanságról. Kérdezed: vajon micsoda?

Mindenek előtt tudatja velünk: mindannyian spirituális értelemben hajléktalanok vagyunk. Utolsó napjaiban tanítványait azzal vigasztalja, hogy ő azért megy el, hogy számukra hajlékot építsen, lakóhelyet biztosítson. Mert a bűneset óta az ember az Éden biztonságát elveszítette, s voltaképpen földönfutóvá lett. Ezt a tényt nem könnyen ismerjük el. Pedig milyen világosan fejezi ki Pál: „nincs itt maradandó lakhelyünk”. Takargatjuk magunkat fügefa levelekkel, falat betöltő plazma tv-vel és házi mozi rendszerekkel. Jó lenne ezt a szívünkbe vésni: Jézus szerint nekünk, jól fésült keresztyéneknek és az utcákon, tereken, erdőkben kuporgó hajléktalanoknak sokkal több a közös vonásunk, mint gondolnánk. Több az összekötő elem, mint a szétválasztó. Valamilyen formában közös nevezőben vagyunk. 2011. karácsonyán Isten azt szeretné, ha új módon tekintenénk magunkra.

Jézus Isten országáról elmondott egy példázatot, melyben megrajzolt egy képet egy nagy lakodalmas teremről, amelyet csupa-csupa sikátorokban és sövények tövében élő hajléktalanok töltöttek meg, ott csupa kétes egzisztenciájú ember sürög-forog. Az elit kimaradt. Mert valamilyen rejtélyes módon, szellemi értelemben meg kell élnünk és fel kell vállalnunk, el kell fogadnunk a koldus és hajléktalan státuszt, hogy a mennyei hajlék tulajdonosai és a mennyei lakoma élvezői lehessünk.

Ezen a karácsonyon Isten azt szeretné, ha megértenénk Őt, és új módon tekintenénk a hajléktalanokra is. Miért? Mert ők emlékeztető jelül lehetnek számunkra! Sőt, ők tanítani tudnak minket! Íme néhány tétel: Az utca emberei el tudják mondani szégyenérzet nélkül, egészen természetesen, hogy mire van szükségük és valóban csak azt kérik, amire tényleg szükségük van. Ezt teszik hétről – hétre, keddről - keddre rendszeresen. Ők csak a legritkább esetben tagadják, hogy helyzetükért saját maguk döntően felelősek. Nem kellene nekünk is így állnunk Isten előtt, elismerve, hogy rászorultak vagyunk? Nekik egyetlen szatyorban jobb esetben egyetlen hátizsákban van mindenük és emiatt nem zúgolódnak. Mi pedig bolond gazdagként újabb és újabb „csűröket” építünk, hogy elférjen abban a sok felesleges és haszontalan kacat, aminek hiányában valósággal betegnek éreznénk magunkat. Ők jobban vágynak itt a meleg otthonra, pedig esélyük sincs rá, mint mi arra a mennyeire ott, pedig az személyre szabottan épül számunkra Jézus Krisztus érdeméből.

Akit Isten elhív szeretetszolgálatra, sok-sok ajándékot kap. A legnagyobb éppen a megváltozott látásmód önmagáról és a hajléktalanokról. Ez az ajándék nélkülözhetetlen is. Mert az egyetlen megújuló erőforrás. Enélkül az ember előbb vagy utóbb felemészti önmagát.

Idén is lesz karácsony a Fraknó utcában. És idén is el fognak jönni, ápoltabban, mint a hétköznapokban. Lesz meleg étel, sütemény, talán még egy jó kávé is. Lesz ajándékcsomag, benne Ige. És fel fogják olvasni, örömmel és bátran. Egymás számára és nekünk munkatársaknak. A rászorultak a rászorulóknak. Mert mindnyájan Reá szorultak vagyunk.



 

 Gyakran felmerül a kérdés: ha Isten mindentudását hittel valljuk és ő valóban tisztában van helyzetünkkel, mi szükség van még arra, hogy helyzetünkből adódó meggondolásainkat, érzéseinket imádságban elé is tárjuk? Kinek van szüksége az ember imádságára? Az Istennek? Vagy inkább az embernek? Mi az imádság valódi értelme és lényege? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, utalva az ősegyház imádkozási gyakorlatára.

„Atyám!” így hangzik az Jézus imádságainak első szava. Így foglalja össze Pál a Szentlélek imádságát (Rm 8:15; Gal 4:6). Az imádságnak egész theológiáját foglalja ez a szó magába.

Az Úsz Istene olyan Isten, akit „Te”-nek szólíthatok. Ez az értelme az Isten „személy”-voltáról szóló dogmatikai tételnek. Az Úsz imádsága ez után a „Te” után való kiáltás, akihez odamenekülhetek még önmagam elől is. Kiáltásom nem az üres világűrbe hangzik, hanem fülekre talál. De ami még több: az imádkozó ember feleletet nyer. Sok imádságban elhangzott kívánság teljesítetlen marad, de minden imát, amelyet az Atyához intézünk, ő meghallgat, és egyetlen imádság sem marad felelet nélkül (2Kor 12:8; Zsid 5:7). A feleletből pedig az Isten szíve szól hozzánk. A magányos ember segélykiáltása szívre talál! Az Isten, akihez imádkozom, nem kérlelhetetlen Isten, ő az Atya, akinek minden lehetséges, aki minden helyzetnek ura, és hozzám minden szükségemben közel van. Az én imádságom az ő akaratával való tusakodás (1Móz 32:25; Kol 1:29k). Az imádság értelmének beteljesedése az, hogy ebben a tusakodásban Isten maradjon a győztes (Lk 22:44; Zsid 5:7k). Az Atya, akit én „Te”-nek szólíthatok meg, szintén „Te”-vel felel, s ettől a saját énem teljes életre ébred. Az élő Isten akarja az élő embert és felébreszti az imádság párbeszédében. Az akarattal rendelkező Isten akarja az ember akaratát és az imádság tusakodásában hódítja meg azt (Mt 6:10; Mk 14:36kk). Csak amikor egészen Istené vagyok, akkor vagyok egészen én magam. Ezért csak az imádságban vagyok igazán én magam. Ezért akarja Isten, hogy imádkozzam.

Az az ember, aki őseredeti rendeltetését betölti: homo orans. Az ima őseredeti rendeltetése: Isten nevének dicsőítése. (Csel 3:8k; 16:25). Ezért olvasunk már az Ószövetség és a késői zsidóság számos imádsága elején magasztaló formulákat. Az Úr imádságának introitusa is magasztaló formula: „szenteltessék meg a Te neved”. Ezekre a himnikus bevezető formulákra felel sok imádság doxologikus befejező formulája. Magát az Úr imádságát is már korán ilyen befejező doxologia rekesztette be (Mt 6:13). De a doxologiával sokszor úgy is találkozunk, mint önálló liturgikus elemmel, amely az egész istentisztelet alaphangját meghatározza (És 6:3; Lk 2:14; Jel 4:8; 5:12; 19:1).

Az imádság lényege a legsajátosabban ebben a monolatrikus formulában fejeződik ki: „Te egyedül!” De ott is, ahol ez a formula hiányzik, az igazi imádság mindig magába foglalja ezt a hitvallást: „Egyedül Te”. Az igazi imádság mindig az első parancsolat betöltése. „Egyedül Te” – erre az őstémára épül fel a hálaadásnak, bűnbánatnak, kérésnek, másokért való imádságnak egész szimfóniája (Fil 4:6; 1Tim 2:1)

„Imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságotokat az Isten előtt” – így kívánja ezt Fil 4:6. A Kolossébeliekhez írott levél is teljesen erre az alaphangra van hangolva (1:3,12; 2:7; 3:15kk; 4:2). Így az ősegyház életében a hálaadó imádságnak meg van a maga helye: az asztalnál, az úrvacsoránál, a gyülekezethez szóló levél kezdetén, sőt még az enthüsiasztikus gyülekezeti összejöveteleken is. Miért adnak hálát az Úsz emberei? A mindennapi kenyérért (1Tim 4:3); az Isten csodálatos vezetéséért és szabadító tetteiért (Lk 10:21; Csel 3:8k); az egyetlen és mindent eldöntő szabadító tettért: Krisztus elküldéséért; a kegyelmi kiválasztásért és hűségért (Fil 1:3). Minden, amit Isten az ő Egyházáért cselekszik, felhívás magasztalásra és hálaadásra (1Thess 5:18).

A bűnbánó imádság is Isten dicsőítésének egyik formája. Hálaadással vagy kéréssel sokfelé fordulhat az ember, de akinek bűntől megterhelt szíve van, annak már csak egy út lehetséges, az Istenhez vezető út. Csak ő tudja a bűnöket megbocsájtani, és ő meg is bocsájtja azokat (1Jn 1:9). Mert Isten nem akarja, hogy büntetnie kelljen. Jézus Krisztus Atyja olyan Isten, aki a megtérést szereti. De lehet, hogy pusztán az ajak hitvallása a mi bűnbánó imádságunk? Az ÚSz biztos kritériumot ad számunkra: ha bűnbánatunk nem teljes, akkor az ellenünk vétő atyánkfiával szemben a megbocsátó-készség hamar megszűnik (Mt 6:12 vö. 6:14, 5:24; Mk 11:25). A testvéremmel történő megengesztelődésem az én bűnbánatra való készségem magától értetődő és elengedhetetlen kifejezése, amely minden elégtételről és fölhánytorgatásról egyszer és mindenkorra lemond. Nekünk kivétel nélkül szükségünk van a bűnbánatra és ezért minden okunk megvan arra, hogy egymással Isten színe előtt megengesztelődjünk. Így a megengesztelődés voltaképpen bűnbánó imádság, amelyet a kegyelmes Istenhez intézünk.

A kérő imádság nem kívánságok sóvár felsorolása, hanem segélykiáltás a segítő Istenhez. Mit kér az ősegyház? „A kenyeret, amelyre szükségünk van, add meg nekünk napról-napra” - mondja az Úr imádságának eredeti formája (vö. 2Móz 16:4; vö 17:6; Zsolt 104:27). „Ne szolgáltass ki bennünket a kísértőnek, hanem ments meg minket a kezéből” (Mt 6:13; vö. Jub 1:20; 10:5kk; 12:20; Sir 23:1; Ps.Sal 5:5k; 4Esdr 13:23). „Ajándékozz nekünk felülről jövő békességet és add meg a mi lelkünk üdvösségét”; „Állítsd fel a Te országodat!” (Lk 11:2,4; 2Thess 1:11; vö. Ps.Sal 17:45; Did 10:6)

A másokért való könyörgés elsősorban azért a szűkebb vagy tágabb körért szól, amelyért az imádkozó felelős: a maga házáért, Egyházáért, a népért, az államért, az egész világ népeiért (1Tim 2:1kk). Krisztus megkövetelte Egyházától, hogy könyörögjön ellenségeiért és üldözőiért (Mt 5:44k; Lk 6:28). Krisztus egyháza ezt a kívánságot komolyan vette (1Kor 4:12k; Rm 12:4).

Jézus -tanítványaival közösen utoljára megünnepelt szabadulási emlékünnepen (páska)- megmossa tanítványai lábát. Ez most nem hatalmi jel. Nem olyan, mint egy évvel korábban a Genezáreti tó közelében véghezvitt megvendégelés csodája, ami után az ünnep gondolatához kapcsolódva kijelenti: „én vagyok a mennyből alászállt kenyér”. De ez a váratlan jel mégis sokkal több, mint az igazi alázat demonstrálása, mint egy vizuális parainézis. Alkalmas „rávezetés” ez arra a kétszer három mondatra (szereztetési igék), amit a hagyományos családi páskaliturgia szövegébe Jézus ezen az estén beiktat, s amelyben a maga művének legesszenciálisabb értelmezését adja tanítványai számára.

A jel spirituális üzenete világos: a Jézus vére által megalapított szövetségben csak az tud igazán elmerülni és felüdülni, aki nem a maga által kijelölt utat járja; akinek útját fentről jelölik ki; aki akkor is ezen az úton tartja a lábát, ha ez olykor kényelmetlen és izzadságos. Akinek „intim szférája” Jézussal szemben elillan, mert teljesen be akarja fogadni Őt. Aki felismeri és megbecsüli Jézusnak az életében végzett korábbi munkáját. Aki számára Jézus beszédei a legdrágábbak, de mégis az Ő személyes valósága után vágyik, mert lényének közelsége, az Ő személyes érintése többet jelent számára, mint hagyományozott beszédeiben megmutatkozó igazság és intellektus.

Nagycsütörtökön meghív minket Jézus. Mire? A szövetségben való gyönyörűséges elmélyülésre. Add hát a lábad! Ha piszkos, akkor is. Mert ha megteheti veled is, valami olyat élsz át, aminek megértetéséhez kevés az emberi szó, kevés a hittan lecke. Így lesz igazán tiéd az, amit Isten nagypénteken majd húsvétkor készített el és címzett meg számodra.

Gyula bácsi, az egészségügyi gyermekotthon néhai gondnoka, egyszerű, de mélyen hívő ember volt. Meghívott, megnézném-e hol dolgozik. A hűvösvölgyi intézmény bizony alapos felújításra szorul, ám mégsem a karbantartói munkájáról beszél. Végig vezet a termeken. Én akkor jártam először ilyen intézményben. A látvány először megriaszt. Vékonyka, torzult gyermektestek, sápadt, beesett és kifejezéstelen arcok, meggyötört életek. Az orrokból lógnak a műanyag csövek. Közeledik az ebédidő. Táplálás csak orron át lehetséges.

Egy másik, kisebb teremben tinédzser korú lánybetegek laknak. Gyula bácsi bemutatja őket. Közülük az egyik Marika, tolószékben ül. Szinte teljesen béna. „Marika szépen énekel” – súgja nekem Gyula bácsi. „Énekelnél valamit Marika?” – kérdezi a gondnok. És Marika elkezd énekelni. Szája nem mozog, az is béna. A hangszálai még igen, így hát csak a dallam hallatszik, az is lehelet vékonyan.

Amit akkor átéltem, leírhatatlan. Ha mégis meg kellene határoznom, talán ezt mondhatnám: „ledöntött”. Mert felismertem a dallam alapján a dalt. Talán egy éve, hogy Isten megajándékozott vele. Hogyan juthatott hozzá ez a drága kicsi lány, hogyan tanulta meg, miért pont ezt az éneket választotta, és miért pont nekem, egy számára ismeretlen embernek énekelte? A könnyeimmel küzdöttem, és néztem az arcát. A szemével mondta el a szöveget. Ami onnan sugárzott, az rendkívüli fény, az rendkívüli szépség. Csak különleges kegyelmi állapotban adatik. Tudta a szöveget és értette azt, az övé volt, a szívéből jött: „keresztfádnak titkait mondtad el, és meg is értette szívem ..”. Isten Lelkének kiáradását soha nem éreztem ennyire.

Mint egy holdkóros mentem haza az utcán. A hála töltötte be a szívemet: „köszönöm Úr Jézus, hogy használtál engem”. Mert hát végül is, az én dalom is munkálkodott benne. Este eligazítást kaptam: „dalokat bízok rád, énekelned kell, és nem teheted le a gitárt! Te láttad Marika arcát!” És ekkor megértettem: nem én adtam Marikának, hanem ő adott nekem. Mit? Végérvényes megerősítést szolgálatomra nézve. És erőt, hogy egyéni programjaimat, elképzeléseimet hátrébb tudjam helyezni. Mindig Isten ügye mögé. De kaptam védettséget is: már nem fáj a hűvös esztéták és teoretikusok legyintése a „gitáros zenére”. Elhordozom azon lelkészek, felügyelők és kántorok kritikáit bármely felekezetből legyenek is, akik számára az idő megállt századokkal ezelőtt, s a mai embert megszólítani képtelenek. Elhordozom, mert láttam Marika arcát! És talán a leglényegesebb: az az arc - testi kiszolgáltatottságával és hitbeli sugárzásával együtt, igen így együtt – egészen krisztusi arc volt. Golgotai krisztusarc.

Mindig van nyitott ajtó, amit senki sem zárhat be. Annak az egy templomnak az ajtaja mindenképpen ilyen, amelyiket Jézus épít fel. Talán a láthatók világában is vannak ilyenek. De ha nem is lennének, Marikára gondolva elmondhatom: megérte.

Játszhattam volna Bach invenciót, Beethoven zongora szonátát. Elbűvölhettem volna Chopin keringőivel a hallgatót. Megtehettem volna. De tetszett az Istennek, hogy nekem máshogy láttatott meg Marika arca.

A korszellem megítélése meglehetősen szubjektív. Ennek oka az, hogy az ember élete mind időben, mind térben korlátozott. Még a közvélemény kutatások sem garantálják az objektív értékelést, hiszen sokfélék vagyunk. Igaz a mondás: „a megtett út tesz egyedivé”. Ugyanazt a dolgot szinte annyiféleképpen éljük meg, ahányan vagyunk. 

Nekünk, keresztyéneknek megkönnyíti dolgunkat az a tény, hogy az Isten kijelentése perspektívát nyit az egész emberi történetre. Mélyrehatóan feltárja az ok-okozati összefüggéseket és mozgató rugókat. Érdemes tehát figyelmünket a szubjektív érzésektől a Biblia felé fordítanunk, annál is inkább, mert abból Istenünk féltő szeretete árad felénk. 

A Szentírás az emberiség történetét gyengülő, romló, dekadens folyamatnak ábrázolja. Dániel könyvében az egyes korok (birodalmak) úgy követik egymást, mint az arany, az ezüst, a bronz és a vas. A vég (eszkaton) pedig úgy lepi majd meg az emberiséget, mint ami már értékét, szilárdságát, stabilitását elvesztett „vas és cserép keveréke”. Nabukodonozor álombeli szobrát egy kis kő ledönti gyenge lábáról. A könyv 7. fejezetében (Dániel látomása) a kinyilatkoztató Isten egy másik illusztrációt is ad: a negyedik birodalmat, a „vas-kort” egy olyan vadállat képével jellemzi, amely vas fogaival falánkul „eszik és emészt, a maradékot pedig eltapossa”. A fenevadnak „nagyokat szóló szája” van; „sokat szól a Felséges ellen”; „gyötri a Felséges szentjeit”; „arra törekszik, hogy megváltoztassa az ünnepeket és a törvényt”. Jelenések könyve pedig a 4. vadállat képét új motívumokkal gazdagítja: a vadállaton egy parázna nő ül, aki a paráznaság italával bódítja el a népeket.

A biblikus történelemértelmezés igazságát nehéz az embernek belátni. Hiszen hatalmas tudományos technikai fejlődés folyamatában éljük meg életünket. Általában úgy gondoljuk, hogy mi jobb korban élünk, mint eleink. Hajlamosak vagyunk gyermekeink, unokáink jobb jövőjében való reménységünket a tudományos-technikai fejlődés mindenhatóságába vetni. A szellemi elit pedig megpróbálja az emberiség történetét a tökéletesedés útjának láttatni.

Minden kor korszellemének hátterében tehát az a közös téveszme húzódik meg, hogy az emberiség a fejlődés által képes úrrá lenni minden problémán. Ez a gondolkodásmód azonban szemben áll az Isten kijelentésével. Azt láthatjuk, hogy az egyes érák korszelleme csupán a szembenállás stratégiájában, eszközeiben és megnyilvánulásaiban különböznek.

Az Isten, teremtett világrendünket erkölcsi alapra helyezte. Képzeljük el, mi lenne akkor, ha -akár csak egyetlen órára is- felfüggesztenék a törvényt, és mindenki azt csinálhatna büntetlenül, amit akar? Meddig lenne fenntartható az emberi élet ilyen körülmények között? Az Ige azt jelenti ki, hogy az erkölcsi alap megrendült, ezért egyre értéktelenebbek az egymást követő korok, s válik egyre labilisabbá, törékenyebbé az élet maga is. De az egyes korok a maguk szólamaival, reklámjaival, propagandájával elfedik ezt a valóságot.

Vajon nem mutatja-e napjaink fogyasztói szemléletét a 4. vadállat, amely gyomorrontásig zabál, de a maradékot is sajnálja a nélkülözőktől? Inkább széttapossa azt, de másé nem lehet! Vajon nem az ünnepek megváltoztatását szenvedjük akkor, amikor a nonstop nyitva tartó bevásárló központok arra késztetik a tömegeket, hogy ne tegyenek különbséget munka és pihenőnap, hétköznap és az Úr napja között? Vajon nem a „törvény megváltoztatása”-e az, ha az erkölcs elve helyett a „verseny” (valójában: harc a koncért) elvét teszi az emberi egzisztencia alapjául? Vagy amikor a közösségi érdekeken gátlástalanul átgázoló egyéni érvényesülésre ösztönöz, szétzüllesztve ezzel családot, gazdaságot, nemzetet? Vajon nem szűkül-e az élettere a Felséges Krisztus népének, akár csak az un. „keresztény Európában” is? 

Észre vesszük-e hogy korunk „vadállata” nemcsak megtűri, de szívesen hordozza a hátán a hamis spiritualitás paráznáját? Ez utóbbi gondolatot persze így is felvethetjük: a spirituális prostituált (pld. New Age) könnyedén üli meg elvadult világunkat. Keresztyénellenes bódító itala nincs-e felkínálva könyves boltokban, sajtóban, vagy akár még a Pax TV-ben is?

A Biblia képi ábrázolásai után álljon itt egy-egy verbálisan megfogalmazott korkép (kórkép) is Pál apostol tollából majd Jézus ajkáról: 

„.() az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadják. Fordulj el tehát ezektől. (2Tim. 3:1-5)

„Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt.11-12)

Végezetül tegyünk fel még egy utolsó kérdést! Vajon megtalálja-e a „langyos”, az önmagával eltelt keresztyénség korunk materiális, szociális és spirituális kihívásai közepette az egyedül járható utat? Vissza tudja-e még fogadni „falai” közé azt az élő Jézus Krisztust, Aki már az „ajtó előtt áll és zörget”? Laodicea népe meghallod-e Őt?

A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn. 3,8)

A XX. század elejétől kibontakozódó karizmatikus mozgalmak az ébredéstörténet jellegzetes hajtásai. Történetileg szorosan kapcsolódnak a XIX. századi ébredési mozgalmakhoz, de teológiatörténeti kapcsolódás is kimutatható, főként két területen: egyrészt a szentlélekkeresztség („második áldás”) szükségességének nyomatékosítása, másrészt - a fundamentalizmus hatásaként - az ősegyház normatív jellegének hangsúlyozása.

A karizmatikus mozgalmak tehát nem gyökértelenek. A különös pedig az, hogy a földünk legkülönbözőbb pontjain, egymástól függetlenül, szinte egy időben jelentek meg. Napjainkban már – a római katolikus és protestáns egyházak mellett – a „a keresztyénség harmadik irányzatának” tartják.

Először azt vizsgáljuk meg, hogy milyen spirituális szükségszerűség hívta elő ezeket a mozgalmakat, és melyek a pozitív hozadékai?

Igény támadt arra, hogy az eklézsiára vonatkozó újszövetségi tanítás erőteljesebben jusson érvényre a többnyire népegyházi keretek között élő keresztyénségben. A szándék nem más, mint az egyház megújítása, reformálása. Hiszen az Isten népe soha nem tehet le arról, hogy hitvallásához méltóan az egység, a szentség, az egyetemesség és az apostoliság igényével éljen, hogy jellé lehessen a világban. Fogalmazzunk a bibliai szimbolika nyelvén: Krisztus menyasszonyától tisztaság és hűség követeltetik meg; Krisztus nyája engedelmességgel tartozik az egyetlen Pásztornak; a Krisztus által felépülő új „templomban” szívbéli istenimádatnak kell megvalósulnia. Ha Istenünk az Ő Fiában, Krisztusban az igaz szőlőtövet elültette, akkor a vesszők nem teremhetnek ehetetlen gyümölcsöt. És ha az egyház Krisztus teste, akkor annak működésében magasabb rendű harmóniának kell megvalósulnia, mint amit az emberi közösségek a maguk diktatórikusságával, demokratizmusával vagy éppen hierarchikusságával megvalósítani képesek. 

Igen, a világnak meg kell sejtenie azt, hogy az egyház, lényegét tekintve, nem emberi erővel létrehozott és fenntartott hierarchikus intézményrendszer, hanem a Szentlélek által született és éltetett új teremtés. Ezért fordul a karizmatikus mozgalom figyelme a Szentlélekre sokkal inkább, mint az a népegyházakban történik. Miben nyilvánul ez meg? Visszaadja a keresztyén keresztség biblikus tartalmát azzal, hogy azt a Szentlélek munkája következményének tartja. A gyülekezet teljes jogú felelős tagja csak az lehet, akit Isten Lelke újjászült, aki hitben jár, aki a Szentháromság Istenbe vetett hitét személyes hitvallással önként és örömmel kész megvallani, aki a Szentlélek által személyes Urának vallja Jézus Krisztust. A Szentlélek nemcsak kihívja a hívőt a világból, de fel is készíti, majd ki is küldi arra a szolgálatra, amelynek alapja a Szentlélek által kiosztott karizma. A szolgálat csak a Szentlélekkel betöltött állapotban lehet eredményes.

Másodszor azt vizsgáljuk meg, hogy miből adódnak a karizmatikus mozgalom torzulásai.

A mozgalom nem tudta a „sodrását” mederben tartani, s mindmáig adós maradt azzal, hogy tanítását a Szentírás kontrollja alá helyezve, tudományos igényű dogmatikát alkosson. Éppen ezért számos belső ellentmondást hordoz, és minden látszat ellenére, időről időre kifullad. A krízishelyzetekből pedig úgy próbál menekülő utat találni, hogy újabb és újabb extremitást vezet be. Miközben a Lélek szabadságáról beszél, a gyakorlatában mégis éppen a Lélek munkáját próbálja korlátok közé szorítani. Pedig Jézus szerint a Szentlélek olyan, mint a szél: „definiálhatatlan” (Jn. 3,8).

A karizmatikus mozgalom úgy tekint az Apostolok Cselekedetére, mintha abban minden idők keresztyén egyházának sablonja tárulkozna fel. Mintha a Szentlélek csak úgy működhetne, ahogy ott le van írva. Nem veszi tudomásul, hogy a könyv történeti mű, tanúskodás az ősegyház életéről és a krisztus-hit kibontakozásáról. A bibliai kinyilatkoztatás éppen arról tesz bizonyságot, hogy Isten nem sablonokban gondolkozik, nem is receptek alapján cselekszik, hanem szabadon és fantáziadúsan, kornak és kultúrának megfelelően, az Ő bölcsessége szerint. Ha volt „tűz- és felhőoszlop” kora, ha volt törvény kora, ha volt prófétai szónak kora, és volt az ősegyháznak kora, úgy van a XX. és XXI. századnak is sajátos isteni vezetése. Az ősegyház normatív jellegének hangsúlyozása ellent mond az élő Isten valóságának.

Az ellentmondást tovább mélyíti a karizmák számának megkötése. Az Újszövetség a karizmákról úgy beszél, mint Isten kegyelmének „poikilos” (sokféle, megszámlálhatatlan) ajándékai (1Pt. 4,10), ezzel szemben a karizmatikus mozgalom csak meghatározott számú, általában 9 kegyelmi ajándékot tart számon. Könnyű felfedezni, hogy e mögött a „listázás” mögött az egyháznak térben és időben uniformizált képe húzódik meg. Érdemes az ellentmondásra egy példával rávilágítani. Fil. 1,29 és 1Kor. 13,3 a mártíromságot egyaránt kegyelmi ajándéknak tekinti. Ám a karizmatikus mozgalom zárt listáján a mártíromság nem szerepel. Pedig keresztyénüldözések idején (pl. II. sz.) az egyházat éppen az mentette át a nehéz korszakon, hogy a mártírok vére „magvetés” lett.

A karizmatikus mozgalom a bibliai keresztséget „második élményként” aposztrofálja, így a keresztyén életet gyakorlatilag egy alsóbb és egy felsőbb osztályba sorolja. Eltérve a Biblia igazságától, megtöri a gyülekezet egységét, amely Krisztusban adatott (Gal. 3,28).

Magával a kegyelmi ajándék fogalmi meghatározásával is baj van. Az Újszövetség a ’karisma’ kifejezést nem a görög jelentésében, hanem - ahogy már az Ószövetség első görög fordítása, a Septuaginta is - a héber ’chén’ jelölőjeként használja. A kegyelmi ajándék: egy tekintélyesebbnek a lehajlása az a gyengébbhez, abból a célból, hogy azt meggazdagítsa. A hangsúly a „lehajlón” a „gazdagítón” van. A karizmában Isten lehajlik a gyülekezethez! Ezzel szemben a karizmatikus mozgalom a kegyelmi ajándék alatt olyan „csomagot” ért, amely az ajándékozótól elidegeníthető, s így a hangsúly az ajándékra és az ajándékozott személyre helyeződik.

A nyelveken szólás exkluzivitásával kapcsolatos tanítás voltaképpen félreértésre épül. Pál apostol Korintusiakhoz írt levelei nem egy példamutató gyülekezetet állítanak elénk, hanem éppen ellenkezőleg, egy szinte végletekig megromlott közösséget, ahol a nyelveken szólás túlhangsúlyozásával a spirituális ürességet próbálták kompenzálni. A karizmatikus mozgalom Pál szavait a szövegösszefüggésből kiragadja és azoknak fonák értelmezést ad. Így éppen abban serénykedik, ami ellen az apostol küzd.

Két súlyos problémáról még említést kell tenni. Egyrészt a Szentlélek túlhangsúlyozása által az Újszövetségre oly jellemző krisztus-központú szemléletmód elvész a karizmatikus mozgalomban. Másfelől a Szentlélekre vonatkozó tanításban is értékrend billenés mutatkozik: a Szentlélek személy volta elsikkad, az „erőnek”, a „hatásnak” artikulálásához képest. Nálunk, magyaroknál mi sem árulkodik erről jobban, mint az, hogy a mozgalom képviselői tiltakoznak a személyességre jobban utaló „Lélek” kifejezés ellen, és görcsösen ragaszkodnak a személytelenebb „Szellem” szó használatához.

Vonjuk le a tanulságokat!

 Elmondhatjuk, hogy Istenünk a karizmatikus mozgalom által már hosszú ideje jelzést ad: gyülekezeteinkben megújulásra van szükség! Csak a Lélektől áthatottan, karizmákra alapozott szolgálatokkal tölthetik be küldetésüket. De az is nyilvánvaló, hogy a karizmatikus mozgalom a legjobb szándék ellenére sem találta meg a helyes utat. Kissé pongyola megfogalmazással: a karizma nem azonos a karizmániával! De vajon mi? Mi meg fogjuk találni az igazi megújulás útját?

A keresztény család specifikumai abból erednek, hogy szövetséges kapcsolatban van a Bibliában kinyilatkoztatott Szentháromság Istennel. A szövetség tartalma 3 aspektusból közelíthető meg:

1)         Teológiai megközelítés:

 A keresztény családban megvalósul az Isten akarata, mert ott az Úr az úr. Más szóval a család teokratikus berendezkedésű. Benne természetes módon átélhető, megtapasztalható a nagy ima-kérés: „… legyen meg a Te akaratod, mint a menyben, úgy a földön is!” meghallgattatása. Ezért a keresztény család Isten országának elővételezett, a földön megvalósult „darabkája”.

2)         Krisztológiai megközelítés:  

Isten uralma azáltal valósul meg a családban, hogy annak felelős tagjai mélyen megértik a Krisztus-eseményben megtörtént megváltói művet, ezért Jézus személyében kinyilatkoztatott isteni jellem és igazság oly dinamikusan hat reájuk, hogy az élet minden síkján (testi, lelki, mentális, spirituális, stb.) teret engednek annak. Ez a hit.

3)         Pneumatikus megközelítés: 

Isten Lelke az Atyával és Krisztussal való kapcsolatot élővé és személyessé teszi, így a krisztusi életelvek nem külső szabályokon, törvényeken, emberi elvárásokon és tradíciókon való tájékozódás útján, hanem belsőből vezérelve „szívbe írt törvény”-ként, önként és szabadon valósulhatnak meg. A Lélek - Krisztusra mutatva - bölccsé tesz a jelenben, és nyitottá a jövő felé. Táplálja a reménységet, megtanít mélyen tisztelni az életet.

A szövetséges viszonyból származó gyümölcsök:

1)         A keresztény család az ekklészia (gyülekezet) méltóságát is hordozza.

Legtermészetesebb módon éppen a keresztény családban valósulhat meg Jézus ígérete: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt. 18,20) A keresztény családban minden istentiszteleti elem jogosan, bátran és mint igény van jelen. Erre bizonyíték az ősegyház gyakorlata: miközben él a kegyelem „kiskörös” lehetőségeivel, tisztában van azzal, hogy nagyobb összefüggéseken át (helyi gyülekezet, egyház) az egyetemes Krisztus-testbe ágyazódik.

2)         A keresztény család tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolata: (koinónia)

A keresztény családra nem a tagok „békés egymás mellett élése”, még csak nem is a szeretet fogalmával jelölt, de definiálatlan érzelmi töltöttség jellemző, hanem valami más: egyrészt a feltétel nélküli elfogadás (befogadás), másrészt az önmegtagadást is vállaló önátadás. Jézus ebben a két értékben jelöli meg az élet legmélyebb titkát: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz”. (Jn. 12,24). A keresztény családban a kapcsolatokat illetően erről van szó. A felelős családtagok kölcsönösen azt jelentik egymás számára, mint a mag számára a föld, és a föld számára a mag. Az ilyen kapcsolat jelenti a legnagyobb védettséget a felnövekedő életeknek (gyermekek). Másrészt ez a kapcsolat tanít meg félelem nélkül szabadon elengedni, bizalommal útjára bocsátani az új generációt, mégpedig akkor, - nem előbb és nem később – amikor a „beérés” megtörtént.

 3)         A keresztyén család beágyazottsága:

A keresztény család Isten akarataként értelmezi közösségi, nemzeti, társadalmi, kulturális beágyazottságát, mindebben az adottságban ajándékot lát. Ezért a kis közösségtől kezdve a nemzetig felelősen elkötelezett.

4)         A keresztény családmodell:

A fentiekből már sejlik, hogy a keresztény családmodell nem hierarchikus. De nézzük meg ezt egy kicsit részletesebben:

Teremtéskor az Isten képét a férfi és nő, férj és feleség egyformán (még inkább együtt) hordozzák. „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (I. Móz. 1,27)

A bűneset előtti ember (Ádám) olyan társat kapott, „aki vele szemben áll”(könegöddó –héb.) (I. Móz. 2,18). Ez azt jelenti, hogy méltóságuk azonos, kölcsönösen látószögükben tartják egymást (egyik sem nézi le a másikat, nem is néz keresztül rajta és nem is néz el fölötte, felelősségük egyenlő).

A bűneset (egyik) következménye a hierarchikus uralmi rendszer megjelenése: „Az asszonynak ezt mondta:  ..vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” (I. Móz. 3,16b)

Nyilvánvaló az, hogy amennyiben a bűn-kérdés megoldódik, (márpedig Krisztusban érvényszerűen már megoldást nyert) akkor a hierarchikus jellegű uralkodás is feloldódik. Erről a feloldódásról beszél az Újszövetség: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3,28) Innen érthető, hogy Pál a családra vonatkozó locus classicus (Ef. 5,21-6,4) alapvetésében ezt írja: „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.”

Ha az Újszövetség – a „már igen - még nem” üdvtörténeti feszültségében - a férj elsőségéről beszél, azt már nem hierarchikus, hanem „igazodási pont” értelemben teszi. Mit jelent ez? A testnevelő tanár kijelöl valakit (általában a legmagasabbat), hogy sorakozó esetén a többiek hozzá igazodjanak. Ennek az a célja, hogy bármikor gyorsan és érthetően közölni tudja akaratát mindenkivel. Ugyanígy a férjhez (apához) igazodik a család többi tagja azért, hogy Isten is gyorsan és érthetően elmondhassa akaratát. Ez a családmodell se nem patriarchátus, se nem matriarchátus, se nem demokratikus, hanem teokratikus, mivel Krisztus és az Egyház kapcsolatával mintázott: „nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” (Ef. 5,32).

5)         A keresztény család kegyelmi ajándék

A keresztény család mindenek előtt Istentől kapott ajándék, amely felelős tagjait (felnőttek) mély hálára indítja. Másrészt azonban - az ember felelőssége felől nézve - megvalósításra váró feladat is. Ma még létszerű értelemben jelen van a bűn, amitől a keresztény család sem mentes. Ezért a keresztény család nem arról ismerszik meg, hogy életében minden hibátlanul és bűn nélkül történik, vagy hogy már tökéletes lenne, hanem arról, hogy irányultságában, életszemléletében a fent vázolt úton halad, s hogy a maga befejezetlenségével éppen ő van a leginkább tisztában.  

Mivel a testi leszármazással örökölt hiábavaló gondolkodásmód a keresztény család felelős tagjaiban már nincs jelen, ezért az Isten igazsága a család életét meghatározza: a jóban való növekedésre és kitartásra ösztönöz. Ezért a keresztény család „kulcsa”: megtérés és hit.

Az 1960-as évektől van jelen a magyar kereszténység gyülekezeti életében a könnyűzene. Megítélése a mai napig sem egyértelmű. A nézetek összecsapása nagy erővel folyt és folyik felekezeti, sőt helyi gyülekezeti szinten is. Az érvelések pro és kontra többnyire szubjektív alapokon, jobb esetben esztétikai nézőpontból történtek, és ehhez a kérdéshez kulmináltak: „ha egyáltalán van létjogosultsága a keresztény könnyűzenének, akkor melyek azok a stílusok, irányzatok, amelyeket az egyház tekintélye még tolerálni képes?” Isten népe életében azonban a megítélés nem ilyen felszíni rétegeken kell, hogy történjék, hanem sokkal mélyebbre kell ásni. Az alábbiakban megpróbálom hát összefoglalni azt, amit én e témában igazán lényegesnek tartok, és a magam szolgálatában irányadónak tekintek. 

Keresztény szerzőnek, előadónak mélyen át kell élnie, hogy „térdre hull" Isten egyedüli dicsősége előtt. Csak ezen tapasztalat birtokában képes egyrészt lemondani saját dicsőségének kereséséről, másrészt felismerni a világ „dicsősége” hamis természetét. Ha ez nem történik meg, akkor sodortatik a pillanatnyi divat, a „trendik” hatása alatt. Ízlésben, esztétikában a világ igényét követi és kiszolgálja akkor is, ha keresztény frázisokkal krisztianizálni próbálja azt. Ilyen esetben csupán keresztény emberek zenéjéről lehet beszélni, ami messze nem azonos a keresztény zenével.

Minden műalkotás a szerző élethelyzetéből érthető meg igazán. A keresztény zenéről akkor beszélhetünk, ha a szerző világos hitbeli státusszal rendelkezik, mert a hallgatóság körében és szívében spirituális katarzis csak így remélhető. Ezért szellemiségében, tartalmában, kifejezésmódjában érvényre juttatja azt, amire Jézus - szinte kijelentésbeli nóvumként - nyomatékkal tanítja az övéit: Az Isten: Atya. A keresztyén zene tehát kerüli a szerelmi szentimentalizmust, a haveri egalizmust, a hallgatót kioktató felsőbbrendűséget, a szürrealista homályt, a gügye dadaizmust, az öncélú virtuóz lenyűgözést, az erődemonstrációt. Ellenben mer bizalomból (hitből) gyermekien egyszerű és őszinte lenni. Mert ez, és csak ez a viszonyulás illik Isten gyermekeként Isten Atyaságához. No meg a szerénység. Nem vágyik nagyobbnak látszani (hallatszani), mint amekkora. Nem akar „ékeskedni” olyan stúdiótechnikai trükkökkel, amit élőben soha nem tud produkálni. (Budapest utcáin egy találóan ironikus plakáton a beképzelt zenész szájából hangzik: „Nem adok élő koncertet, mert a lemezen sem én éneklek”.)

A keresztény szerző, előadó meghajlik Isten teremtői akarata előtt. Tőle kapott adottságként ajándéknak értékeli saját nyelvi, kulturális, nemzeti gyökereit, mert tudja, hogy számára ebből a forrásból fakad fel a legőszintébb, legtisztább és legerőteljesebb művészi kifejezési lehetőség. Egyszerűbben kifejezve: amint egykor az ember sajátjává lett az egyetlen anyanyelv, ugyanolyan evidenciával, természetességgel és szükségszerűséggel kikutatja, és felvállalja saját egyetlen „zenei anyanyelvét”. (Ha Kodály Zoltán munkásságát egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, akkor az a mondat ez lehetne: Magyarok! Van zenei anyanyelvetek!) Igen! A zenei anyanyelv olyan, mint Dávid kezében a parittya. Lebecsült, mégis ez vezet a győzelemre, mert erre vagyunk predesztinálva. Ne öltözz hát be Saul páncéljába (angolszász slágerzenék világába)

A keresztény könnyűzene, éppen úgy, mint általában a könnyűzene, aligha lehet igazán jó komolyzenei alapok nélkül.

A keresztény művészet a maga eszközeivel de teológiai megalapozottsággal segíti a kinyilatkoztatás megértetését. Üzenete világos és átlátható. „Tárgya” a Krisztus személyével és művével igazolt isteni teremtői, gondviselői, szabadítói és üdvözítői terv és tett.

A keresztény szerző, előadó tudatában van annak, hogy a fenti szempontok leggondosabb érvényesítése esetén is szolgálata csak akkor ér valamit, ha Isten Lelkének teret ad, mind az alkotás folyamatában, mind az előadás során. Ezért életvitelében felelősen vigyáz arra, hogy Isten Lelkét meg ne szomorítsa.

A tized tipikusan ószövetségi fogalom, egyetlen újszövetségi előfordulási helyén is Ábrahám történetére utal (1). A tizedfizetés olyan gyakorlat, amely az ószövetségi kultusz fenntartását biztosította, beleértve a papok ellátását is. Lévi törzsének Jahve nem adott törzsi birtokot (2). A szóhasználat - a tizedet az "Úrnak" fizetik - nem jelent mást, minthogy kultuszi célokra fizetik, a papság szükségleteinek megfelelően.

 Jézus etikája túllépte a "tizedfizetés" mereven számszerűsített gyakorlatát. Mi lehet oka ennek? A Jézus korabeli zsidóság - szorgalmas tizedfizetés ellenére - képtelen volt kifejezni az Isten iránti hálát. A „gazdag ifjú” története is ezt példázza (3). Ez a szimpatikus fiatalember, jóllehet fizette a tizedet, s megtartotta a törvényt, de nem volt a szívében hála Isten felé, és szolidaritás a szegények felé. A kettő Jézus etikájában szétválaszthatatlan. Ezzel szemben pozitív példaként említtetik az „irgalmas samaritánus” példázata. Ez a nem túl „szalonképes” ember tizedet nem fizet (a jeruzsálemi Templomban biztosan nem), ám cselekedete a jézusi lelkület gyönyörű példája (4).

 Az Úr Jézus arra hívja fel tanítványai figyelmét, hogy tudatosítsák magukban: mindenüket, amijük van - még az anyagiakat is - Istentől kapják. Aki ezt szívében felismeri, hálája kifejezéseképpen, "visszaad" azokból valamit, nem képmutató, hanem szolidáris módon. Jézus a vallási elit mentalitásával a „szegény özvegyasszony” lelkületét állítja szembe példaként, ahol az asszony háláján van a hangsúly, nem az összegszerűségen (5).

 Jézus hallatlan súlyt, mégpedig eszkatológikus súlyt ad a szociális együttérzés kérdésének. Amilyen tévedhetetlenül különíti el a pásztor a juhokat a kecskéktől, olyan tévedhetetlenül választja majd szét Krisztus az emberiséget a szociális érzékenység alapján (6). A szétválasztás komolysága fogalmazódik meg a „gazdag és Lázár” példázatában (7). Isten szemében rettenetes dolog a közöny, az emberi közösségben, a gyülekezetben végsőkig szétfeszült „szociális olló”.

Jézus az általa felépítendő eklézsiát nem kultikus közösségnek képzeli el. Az Ő gyülekezetének nincs kultuszhelye, ahol áldozati cselekményt kellene folytatni, ezért áldozópapság sincs. Az Úr egy magasabb rendű kohéziót szándékozik megvalósítani az Ő gyülekezetében. Itt nem a Templom, nem a hely szelleme, vagy a kultikus cselekmények magasztossága „hat”. Itt a Szent Lélek teremt egységet, bensőséget és rendet. Az ilyen közösségnek az Isten iránti hálát kifejező, bizonyságtevő erejű megnyilvánulása a szociális szolidaritás.

 Jézus lelkülete - az apostolok közvetítése nyomán - az ősegyház életében is gyümölcsözően jelen van. Azt láthatjuk, hogy a tizedfizetésről szó sem esik. Itt egy másik elv, a jézusi elv érvényesül. Az ősegyház tisztában volt saját identitásával, azzal, hogy nem kultikus közösség, hiszen Jézus nem rendelt számukra kultuszhelyet. A szolgálatok nem professzionális alapon szerveződnek, hanem karizmákra épülve, az „ingyen kaptátok, ingyen adjátok” kegyelemlogika alapján. Az új elvet, amely Jézus lelkületével összhangban van, Lukács így írja le: "mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá” (8).

Ennek az elvnek érvényesítése munkálta azt az erős szeretetközösséget, amelyben kivirágzott a misszió, s amit ma is példának tekinthetünk. Persze nem a vagyonközösség pragmatikus megvalósítása a lényeg, hanem az a szociális érzékenység, amely a Krisztus-ügy elárulásának tekinti azt, ha a gyülekezeten belül a szociális olló túlzottan szétnyílik. Az erős kollektív küldetéstudatba ágyazódó szociális érzékenység jele az is, hogy a Lélek által igazoltan elhívott, a gyülekezetek által pedig kiküldött missziós munkások számíthattak mind a kiküldő, mind a fogadó gyülekezet anyagi támogatására.

 A szolidaritásnak szép példáját látjuk az Agabus által megjövendölt szárazság (éhínség) idején (9). Pál gyűjti össze a nyugati tartományok keresztényeinek adományát a nélkülöző keletiek számára.

 A túlzott vagyoni aránytalanságok kialakulása ellen küzd Jakab is. Levelének egyik súlyponti kérdése éppen az anyagiakhoz való viszonyulás. Látja a személyválogatást és elhatárolódást (10), mint a szolidaritás hiányának közösségromboló hatását, s hogy ezen az úton a gyülekezet önmaga karikatúrájává válhat. Ez indokolja a markáns, prófétai stílusú megfogalmazást: „ti gazdagok, sírjatok és jajgassatok a bekövetkező nyomorúságaitok miatt! Gazdagságotok megrothadt, ruháitokat megrágta a moly, aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, és rozsdája ellenetek tanúskodik, és megemészti testeteket, mint a tűz. Kincseket gyűjtöttetek még az utolsó napokban is. Íme, a földjeiteket learató munkások bére, amelyet visszatartottatok, égre kiált, és az aratók panasza eljutott a Seregek Urának a fülébe. Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok a szíveteket …” (11).

 Jó tudni, hogy miközben napjainkban zordul az élet, s a világ könyörtelen szelleme szűk résen bár, de igyekszik behatolni Isten népe közé, mégis találunk kortársaink között olyanokat, akik szív szerint megértették Jézust. Vajon készek vagyunk-e egy kis szakaszt megtenni azon az úton, amelynek bejárására ők az egész életüket tették fel? Talán az emberiség jövője függ ettől.

 Testvérem! Ha eddig - a világ sodrásával szemben - a tanítványi élet puritán „stílusát” vállaltad, Urad eme szavát komolyan véve: „Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére” (12), nos akkor a jobbik részt választottad. Ha a gyülekezeted költségeihez hozzá akarsz járulni, tedd ezt szabadon, és jó lelkiismerettel a reális anyagi lehetőségeid szerint. De a rászorulókon soha ne nézz keresztül! Erre tanít minket az Újszövetség.

Hivatkozások:

(1)  Zsid 7:1-2; (2)  Józs 13:33;  (3)  Mt 19:16-22;  (4)  Lk 10:33-35;   (5)  Mk 12:42-44;

(6)  Mt 25:31-46;   (7)   Lk 16:19-31;   (8)  Apcs 2:44b-45;   (9)  Apcs. 11:28-29;  (10)  Jak 2:1-4;

(11)  Jak 5:1-6;   (12)  Mt 10:9-10

Az Újszövetség egyházra vonatkozó, gyakran képes, szimbolikus, metaforikus kinyilatkoztatásának esszenciáját eleink négy attribútummal fejezték ki. Velük együtt valljuk a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás megfogalmazásában: hiszem az „egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat”. Van tehát egy, az emberi szem előtt rejtett, időt és teret átfogó láthatatlan egyház, amely csak hitben ragadható meg, s ez az, amelyről Jézus úgy beszél, mint a sajátjáról, amit Ő épít fel (Mt 16,18). Minden idők konkrét gyülekezetei erről a láthatatlan egyházról adnak jelet, amennyiben berendezkedésük vezérelve az egység, a szentség, az egyetemesség és az apostoliság. Amikor a misszió bibliai alapjait keressük, akkor az egyház egyetemességét érintjük, majd pedig behatóbban az egyház apostoliságának kérdésével foglalkozunk.

Az egyház egyetemességén, annak befogadó erejét, felvevő képességét értjük. Krisztus megváltó műve az egész embervilágra kihat. Isten Igéje az egész világnak szól. Az Ő megváltó akaratának senki sem szabhat határt. Isten minden emberre, -időre, térre, kultúrára való tekintet nélkül- igényt tart, nemcsak teremtői jogán, de a megváltás jogán is. Népe, ha megérti Urának igényét, teljes nyitottságot és befogadást tanúsít.

Az egyház apostolisága pedig már azt jelenti, hogy Krisztus teret és időt átfogó szolgálatában maga is részesedik. Az egyház, Krisztus szolgáló eszköze a teljes világ, a teljes ember megváltásának. Apostolisága az odaadásban, küldetésben, misszióban, aktív kifelé irányuló mozgásban nyilvánul meg. 

Ha az egyház apostoliságának gyökeréig akarunk eljutni, akkor Jézus Krisztusig kell visszamennünk. Jézus az Isten küldöttének vallotta magát. A húsvéti hit pedig a Feltámadottban Isten e világba küldött Felkentjét és Fiát ismerte fel. Jézust a Zsid 3,1 apostolnak nevezi.

Jézus még halála előtt kiküldi tanítványait. „Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket” (Mt 10,7-8). Ez az „előmisszió” felkészíti a tanítványokat arra, hogy szolgálatuk során életellenes, emberellenes és istenellenes erőkkel kell szembeszállniuk. Nemcsak találkoznak ilyen erőkkel, de sokszor maga az evangélium hívja azokat elő. Jézusnak szavai és a tanítványok tapasztalatai a misszió szellemi síkon zajló offenzív küzdelmi jellegére utalnak. A harci jelleg kap hangsúlyt a hetven tanítvány kiküldésekor is: „Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3). De bármilyen ádáz legyen is a küzdelem, a küldött a szelídség lelki alapjáról nem térhet le.

Joggal feltételezhető tehát, hogy amikor Jézus a tanítványoknak a titulust adja, az „apostol” szó tartalma túlmegy a vallásos jelentésen, és felveszi a jogi jelentést is (követ, meghatalmazott, a kiküldő teljhatalmú megbízottja és helyettese), s ezzel a missziói feladatnak krisztológiai hangsúlyt ad. De még ezen is túlmegy, és kiegészül a katonai jelentéssel (metaforikus értelemben), ami a missziói szolgálat pneumatológiai aspektusára utal. Ez utóbbinál az „aposztelló” ige a hadiflotta hadba küldését jelenti. Az „aposztolosz” a tapasztalt vezető harcos, a hajó parancsnoka (pld. hárompárevezős hajóknál trierarches). Számukra csupán a csata fő stratégiai irányát szabták meg. A taktikai részletekben, felkészültségük miatt, bizalomból önállóságot kaptak. A csata előtt az „aposztoleusz” (a felszerelésért felelős tisztségviselő /számuk Athénban tíz) átadta az állami tulajdont képező hajófelszereléseket. Az apostol az átadott felszerelésekért anyagi (leltári), jogi és erkölcsi felelősséggel tartozott. 

A keresztyén misszió elindulása és sikere, valamint az újszerű keresztelési gyakorlat fenomenológiailag és történetileg indokolhatatlan és megmagyarázhatatlan lenne Jézus Krisztus feltámadása utáni epifániája (megjelenése) nélkül. Minden evangélium beszámol Jézusnak a 11 tanítvány körében történt megjelenéséről, melynek során megbízást, felhatalmazást és stratégiát adott számukra. Ez a végérvényes missziói parancs.

A stratégiai irányvonal világos. Az evangélium hirdetése (Mk 16,15); tanítvánnyá tétel (keresztség előtti tanítással, kereszteléssel és keresztség utáni tanítással) (Mt 28,18-20); megtérésről, bűnbánatról szóló és arra indító prédikáció, Krisztusról való tanúskodás (Lk 24,47-48). Az üzenet tartalma tehát kiegészül az „előmissziók” üzenetéhez képest Jézus működéséről, haláláról és feltámadásáról szóló tanúskodással, valamint a megdicsőüléséről és visszajöveteléről szóló predikátummal. Jézus a győzelemhez szükséges „felszerelést”, muníciót is meghatározza és megígéri. Ez nem más, mint a Szentlélekben adatott mennyei erő (Lk 24,49; Apcs 1,8),

Ez az esemény, amelynek során Jézus nagy missziói parancsa és felhatalmazása elhangzott, jogi alapot szolgáltatott az ősegyház szemében a tanítványok exkluzív missziói, azaz apostoli szolgálatához. (Nem indokolatlanul kérdéses sokáig Pál szolgálata és az egyházban betöltött szerepe.)  

Az Apostolok Cselekedete könyve először a muníció átvételéről számol be (Apcs 2,1-36). Az ígéret beteljesült. Vettek erőt, miután a Szent Lélek eljött rájuk. Ezután következnek a „haditudósítások”. Az evangélium az apostolok tanúskodása nyomán betör mind a vallásos zsidó, mind a pogány világba. Úgy, ahogy Jézus megígérte. Először -főleg Péter és János szolgálata nyomán- Jeruzsálemben és Júdeában, majd egy diakónus, Fülöp által Samáriában, majd pedig egy Saul nevű zsidó inkvizítor elhívása és megtérése után Szíriától (Antióchia) egészen Rómáig, a világ akkori központjáig. Betör családokba, betör börtönökbe, betör kultuszokba. A győzelem jeleként itt is, ott is gyülekezetek születnek. Az ősegyház missziói tevékenysége mélyen beágyazódik a helyi gyülekezetek életébe. De minden regionális küzdelem, öröm és vívódás az egész egyház ügye is. Ezt mutatja az első apostoli zsinat (Apcs 15).

Az újszövetségi levelek a missziói munka történeti dokumentumai és teológiai gyümölcsei. Bizonyítják azt a szeretetet, hűséget és felelősséget, amit az apostolok Isten üdvözítő akarata és gyarapodó népe iránt tanúsítottak. Megkapó az is, ahogyan szívükön viselik a misszió jövőjét, ahogy felkészítik a munkatársakat, s ahogyan életük vége felé átadják szolgálatukat a következő generációnak (2Tim 4,1-8).

Az Újszövetség nem ad módszertant a missziói szolgálatra nézve. Néhány alapelvet találunk csupán. Mert a misszióban a Lélek vezetésére kell hagyatkozni. A Lélek által van támogatólag együtt az élő Jézus Krisztus a hűséges tanítványaival „minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b). A Lélek ruházza fel a szükséges kegyelmi ajándékokkal a missziói szolgálókat (Ef 4,11). Általa lehetséges, hogy az örök üzenet mindenkor és mindenütt korszerű akcentussal, ugyanakkor megújító erővel szólaljon meg.

Az egyház apostoliságából sarjadó keresztyén misszió új jelenség. Sem intertestamentális sem ószövetségi előkészítését nem találjuk. Az ószövetségi prófétai szolgálat alapvetően különbözik az apostoli, a missziói tevékenységtől. Csupán egyetlen irat, Jónás könyve értékesíthető teológiailag, antithetikus megközelítésben. Jónás küldetése Ninivébe missziói karakterű. Jónás magatartása azonban a „belterjes”, olykor nacionalista zsidó mentalitás mintája. A kis gúnyirat ennek a szellemiségnek a leleplezésére hivatott. Ugyanakkor görbe tükröt tart az olyan gyülekezet elé, amely figyelmen kívül hagyja Krisztustól kapott missziói küldetését, s így szinte csak magának él. Az egyház soha nem tekinthet a misszióra úgy, mint csupán egy lehetséges „díszítő elemre”, hanem csak úgy, mint a létét igazoló feladatra.

Kedves Olvasó! Ha hit által Krisztus a szívedben él, akkor beszélj Róla! Arról, aki kész minden ember életét új, rendíthetetlen és örök alapra helyezni. Mert válságokon innen, válságokban és válságokon túl is a világnak Krisztusra van szüksége. Ha teszed ezt, akkor nemcsak ajándékozottja, de munkálója is leszel az egyház apostoliságának.

Az ezredforduló óta egyre erősödő pogány inváziónak talán legszembetűnőbb bizonysága a könyvesboltokban látható, mégpedig az „ezotéria” feliratú standon. De jelen van a sajtóban és az egyéb médiában, naptárakon, ékszereken, ajándék csecsebecséken, éttermekben, sportban, a gyógyászatban, a humánerő gazdálkodásban és még ki tudja, hány helyen. Ennek a heterogén gondolatrendszer(telenség)nek egyetlen eleme sem új vagy eredeti, minden egyes összetevője az emberi történelem korábbi időszakaiban már élt, hatott és rombolt. Ami mégis új, hogy eddig soha nem látott szervezettséggel és stratégiai tudatossággal lépnek fel - a „new age” - gondolat összetartó abroncsával megerősítve és felbátorítva - a kereszténység ellen. Úgy is mondhatjuk: páratlan céltudatossággal lázadnak a Biblia élő Istene ellen.

E helyütt nem kívánok leltárt készíteni arról, hogy milyen hadrendjei vannak a pogány inváziónak, nem is akarok kiragadni egyetlen hadosztályt sem, hogy azt ismertessem. Jelen írásomnak az a célja, hogy az Isten elleni lázadás mibenlétére mutassak rá nem kisebb okból, minthogy mi magunk, gyermekeink, és unokáink időben felismerhessük és leleplezhessük hazugságait, s hogy részegítő italából egy kortyot se igyunk. Mert felismerés és leleplezés nélkül védtelenek vagyunk. Szeretnék rámutatni az intézményes egyházak felelősségére és a teológia mulasztásaira is, mert bizony, ha azok mindenkor a helyükön lettek volna, valószínűleg nem lenne most ennyi gondunk.

A Biblia szerint minden Isten elleni lázadás az embervilágban ontológiailag (eredetelmélet) az Édenre vezethető vissza. Abban a bukásban fogan meg, amit ama régi kígyó hitető szavainak igazságként való elfogadása idézett elő.

„a kígyó ezt mondta: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.”

Az első ördögi hazugság: „Nem haltok meg!”  

Isten nyomatékkal felhívja a figyelmet: az ember önmagában halandó, s ezt a halandóságot az engedetlenség radikálisan nyilvánvalóvá teszi. A halál totális jellegű, amit komolyan kell venni.

A kígyó - Istennel szemben - az ember tudatában a halhatatlanság hamis gondolatát hinti el. Ezzel a halálnak az Isten által adott súlyát kioltja. Az eszmetörténet folyamán ez úgy valósult meg, hogy a halált csak részlegesként ismeri el (csak a test hal meg). Azonban:

• A Biblia szerint a halál az élet ellentéte. Hogy értendő ez? Az élet - teljes (testi-lelki-szellemi) aktivitás, a halál - totális (testi-lelki-szellemi) passzivitás. Ez utóbbi jelentéstartalmat hordozza az ószövetségi héber „seol” ill. ennek görög jelölője (ideogramja) a „hadész”. 

• A Biblia nem tanítja a test és lélek (szellem) szétválását. Az ember csak Isten éltető leheletét (erejét) bíró testi-lelki egységben élő lény. 

• Az ember egy és oszthatatlan egységét vallja meg a feltámadáshit is. Nevezetesen az, hogy a hívő ember reménysége teljesen abba kapaszkodik, hogy Isten teremtői hatalmával testiképpen (emberi kategóriát megtartva) hívja elő a „porból” (élettelenből) új életre az embert, mégpedig nyilvántartása szerint („élet könyve”). A garancia: Jézus Krisztus feltámadása. Jób hitvallása ennek a reménységnek gyönyörű ószövetségi példája: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19:25-27)
• Az élők felől nézve - (csak erre kell tekintettel lennünk, hiszen a Biblia az élőkhöz szól, ezért ehhez a dimenzióhoz kötődő fogalomkészlettel fogalmaz) - a holtak feltámadása jövőben végbemenő üdvtörténeti esemény, mert Krisztus visszajövetele is jövőben végbemenő egyszeri üdvtörténeti esemény. Az "igazak" feltámasztása és a Krisztusban élők elváltozása Jézus második eljöveteléhez van "szinkronizálva". Ez az elragadtatás. (2Thess 4:13-18) 

• Megkapó, hogy a Jelenések könyvében János - éppen az ember jelen felfogóképességéhez alkalmazkodva - az általunk ismert és tapasztalt fogalmak negációjával fogalmazza meg az új feltámadt élet jellemzőit: nem lesz fájdalom, nem lesz sírás, nem lesz betegség, nem lesz gyász, nem lesz éhezés, nem lesz félelem, s egyáltalán semmi olyan, ami a jelenvaló életet megrontja. Idő(kényszer), idő(zavar), kapkodás, vagy éppen unalom és tétlenség sem lesz, hanem mindenre bőségesen lesz mód és lehetőség. (Nem vitatom az "idő" filozófiai értelmét sem az „idő többé nem lesz” kijelentéssel kapcsolatban, de a sémita gondolkodás gyakorlatiasságának tükröződése nem hagyható figyelmen kívül.) A jánosi fogalmazásmód az új feltámadott élet „testben” való karakterét nyomatékosítja. 

• A lélek halhatatlansága és a holtak feltámadása egymással összeegyeztethetetlen, egymást kizáró hitgondolat. Ebbe az antagonizmusba enged betekintést Pál athéni vitája. Az eszmecsere akkor feneklett meg, amikor az apostol a feltámadásról kezdett tanítani. „Néhány epikureus és sztoikus filozófus is vitázott vele, akik közül egyesek ezt kérdezték: „Mit akarhat ez a fecsegő mondani?” Mások ezt mondták: „Úgy látszik, hogy idegen istenségek hirdetője”, mivel Jézust és a feltámadást hirdette. ….. Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: „Majd meghallgatunk erről máskor is.” (Apcs 17:18,32) 

Sajnos az apostoli tanítás világos vonalvezetését az egyház a konstantinuszi fordulattól kezdve nem tudta követni. Sőt a platónizmus reneszanszával (neo-platonizmus) a lélek halhatatlanságának eszméjét beengedte a keresztény gondolkodásába. A teológia pedig a mai napig nem volt képes olyan markáns választ adni, hogy megtörte volna e tan egyeduralmát a népi kegyességben. Itt lenne az idő! Arra is, hogy teológiai „maszatolás” ne történjen csaknem minden sírgödörnél. (biztató jel, hogy az új protestáns fordítás Jób 19:25 versen javítani bátorkodott Károli szövegéhez képest.)

Kimondhatjuk, minden spekuláció, amely az embernek a halál utáni tudatos és öntudatos tovább egzisztálásáról szól, ördögi gondolat. (figyelem: a „klinikai halál” még nem a halál!)

A második ördögi hazugság: olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.”

Eleddig e szövegnek jobbára csak morális hangsúlyt adtak. Az embernél a morális ítélőképesség - tekintve, hogy személyiség - Isten teremtői akarata, emberi lényünk része még akkor is, ha a bűn azt eltorzította. Jobb magyarázat az, hogy itt a kígyó az embernek az erkölcsi törvényadó (jogalkotó) szerepkört ajánlja fel. Azonban az igazi nagy hazugság a kígyó részéről az, hogy olyan lehetőséget ígér, amely valóban egyedül csak Isten képessége: az előre tudás. Hogy ti. Ő minden jövőben bekövetkező folyamatot, - jót és rosszat egyaránt - már tud. Ennek a hamis ígéretnek igazságként való elfogadása mutatkozik meg minden olyan emberi törekvésben, amely a jövő „birtokbavételére” törekszik, legyen az a jóslás bármely formája. 

Van azonban a jövőbe tekintésnek egy legitim formája: a prófétai kijelentés. Ezt Isten adja egészen váratlan és szuverén módon. Nem így az ezotéria, ahol az ember maga idézheti elő a (vélt) jövőbelátást. De nem csak a kezdeményezés tekintetében van különbség, hanem a cél vonatkozásában is. A jóslás célja: valamilyen előnyszerzés, és ez általában amorális magatartásra ösztönöz. A prófécia célja: hit-erkölcsi szempontból helyes döntésre segítés a jelenben. (pld. jól dönt József a látomás nyomán, vagy az ősegyház Agabus próféciáját követően) Különbség van hatás, ill. az eredmény tekintetében is: A jóslás eredménye lelki rabság, félelem, vagy felelőtlen, vakmerő magatartás. A prófécia eredménye - ha hittel fogadják: szabadság (szabadulás), bátorság, bizalom és nyitottság a jövő felé. (pld. Ninive megtartatik)

Összegzés:

Meglátásom szerint e két ősi hazugságra épül fel az egész ezoterikus rendszer. Ezért olyan utálatos Isten szemében. Ezért figyelmezteti Ő ilyen nyomatékosan népét: „Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az ÚR előtt mindaz, aki ilyet cselekszik. Ezek miatt az utálatos dolgok miatt űzi ki előled ezeket is Istened, az ÚR.” (5Móz 18:10-12) Ámen! Úgy legyen!

*A címet Chuck Smith-től kölcsönöztem, aki ezen a címen film-sorozatot készített.

               Egy nekem szegezett kérdés valahogy így hangzott: ”A teológiai liberalizmus – hitetlenség; kételkedés becsületesség; vagy micsoda?”

Távol álljon tőlem, hogy bírói székbe üljek a napjainkban erősödni látszó teológiai liberalizmus megítélése ügyében, ám a kérdés választ vár, átgondolásra kötelez.  

A kereszténység szellemtörténeti változásai, mozgásai alapvetően két forrásból táplálkoznak. Egyrészt Isten Lelke motiválhatja az egyházat, s ennek gyümölcse mindig belső megtisztulás, megújulás, ébredés és missziói elköteleződés, „offenzíva”. Példa lehet erre az I-II század egyháza; a reformáció, vagy a XIX. sz. ébredési mozgalmai.

Másik forrás a „világ szelleme”, amely politikai, hatalmi, gazdasági, eszmei érdekekben megtestesülve, olykor nagyon is vallásos köntösbe öltözve az egyház gyenge „láncszemein” át képes betörni, és pneumatikus értelemben rombolni, legyengíteni. Példa erre a „konstantinuszi fordulat”, vagy az a fordulat, amit az idősebb generáció Magyarországon saját élményként maga is átélhetett a kádári korszakban. Ez utóbbi éra egyháza két fogalommal jellemezhető: „diakónia teológia” és „békepapság”. 

Az alapvető dilemma most az, hogy korunk liberális teológiája melyik forrásból táplálkozik, vagyis a kérdést pneumatikus síkon kell megközelíteni. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert sokszor úgy tűnhet, hogy a liberális teológia káros hatása pusztán abban nyilvánul meg, hogy az erkölcsi korlátok kitolására ad teret. Ez sem kevés, a probléma azonban mélyebben van.

Nem szükséges ahhoz pallérozott teológusnak lenni, hogy szembe tűnjön a Biblia minden rétegében hangsúlyozott és a kinyilatkoztatás történetén átívelő, következetes antagonizmus, kibékíthetetlen ellentét. Ez Jézus majd az apostolok ajkán ilyen terminológiákat hív elő: „(e) világ fejedelme”, aki szemben áll Krisztussal; „(e) világ szelleme”, amely szemben áll Isten Szent Lelkével, stb. Az Apokalipszisben ez az antagonizmus képi ábrázolást is kap. Talán legplasztikusabb a „napba öltözött asszony” és a népeket részegítő itallal itató, fenevadon ülő, felcicomázott parázna ellentétpár.

A Biblia tanúsága szerint az ember az élő Istennel úgy találkozik, mint aki szent. Hozzá tartozni a profántól való elhatárolódás nélkül lehetetlen. A találkozásokban Isten mindig kifejezi, hogy ő egészen más, mint az ember, s hogy őt „humanizálni” képtelen gondolat (És 55:8k). A szövetség csak úgy teljesülhet ki Isten és ember között, ha Isten az embert megszenteli. Ennek valósága abban nyilvánul meg, hogy az ember felvállalja az antagonizmust, azaz a bűn és a „világ szelleme” elleni küzdelmet a saját életében és egyéb kapcsolatrendszerekben is.

A Biblia „nagy” embereinek történetével teljesen összhangban van a keresztény tapasztalat. Ma sincs megtérés Isten szentségének tapasztalata nélkül.

Krisztus egyháza mindmáig ennek a küzdelemnek feszültségében él, létének kezdete óta úgy értelmezi önmagát, mint aki e küzdelemben a Szentháromság Isten mellett elkötelezett, mégpedig kihívás, elkülönítés, összegyűjtés által. Erre utal – nyilván Jézus felhatalmazása alapján (Mt 16:18; 18:17) - választott önmegjelölése: ekklészia. Majd ezt erősíti meg később az egyetemes hitvallásai 3. hitágazatában található attributumokkal: „egy”, „szent”, „egyetemes”, „apostoli”.

Persze az antagonizmus feloldásának „idejéről” és egyetlen legitim módjáról sem hagy tudatlanságban a Szentírás: Krisztus végső diadalát követően, Isten országának beteljesülésével, amikor minden (az ég és a föld) újjá lesz. Akkor a küzdelem is megszűnik. De csak akkor és nem előbb!

Mi hát a baj a teológiai liberalizmussal? A következő:

1)                 Az antagonizmust nem vállalja fel,

2)                 Tanításában az Istent:

- Degradálja – azaz megfosztja szentségétől,

- Humanizálja – azaz emberi normák és vágyak kiszolgálójává teszi,

- Relativizálja – azaz változékonynak tünteti fel (lásd Jak 1:17!)

3)                 A szajha ész produktuma csupán, nincs mögötte Isten-tapasztalat

4)                 Hatása az egyházra hasonlóan romboló, mint a baál-papság hatása volt Izraelre: eltévelyítés, lezüllesztés.

Válaszom az alapkérdésre ez: A teológiai liberalizmus nem más, mint „e világ szellemének” betörése az egyházba. E világ szelleme pedig a globalizációs törekvésekben ölt testet. Így is fogalmazhatunk: a teológiai liberalizmus az Isten igaz szolgálata helyett a globalizációs törekvések kiszolgálója. Egyetlen szóval kifejezve: céltévesztés (hamartia) azaz bűn. Mivel minden bűn egyben hitetlenség is, ha mindenképpen választanom kell az alapkérdésben felkínált „menü”-ből, akkor a hitetlenség kétség kívül jelen van a teológiai liberalizmusban.

Van-e vigasztalás a hűségesek számára? Van! Ez így hangzik: „söár jásúb” – „a maradék megtér” (És 10:21k), azaz lesz megtért maradék, amelyen keresztül az evangélium és az igazi élet tovább adatik!

Sok keresztény – köztük a prófétaság igényével fellépő Pat Robertson, az USA népszerű hitszónoka – azt állítja, Jézus Krisztus második eljövetelének (paruzia) feltétele az, hogy Jeruzsálem zsidó kézre kerüljön. Ez nyitna lehetőséget arra, hogy a Sionon újra megépülhessen a zsidóság ősi kultuszhelye a jeruzsálemi Templom. 

De vajon megáll-e ez a kijelentés az Ige mérlegén? Van-e függő viszony Jeruzsálem politikai státusza és a paruzia között? A probléma eldöntéséhez három kérdés körüljárása segít:

I.) Jézus tulajdonított-e a jeruzsálemi Templomnak eszkatológikus jelentőséget?

 Jézus a samáriai asszonyt arról győzi meg, hogy az Isten imádásának nem helye (Jeruzsálem vagy Garazim), hanem módja van: lélekben és igazságban (1). Máskor azt ígéri meg, hogy a vele való találkozás (istentisztelet) megtörténik a földkerekségen bárhol és bármikor, ahol és amikor az ő nevében ketten-hárman összejönnek (2). Tanítványainak a jeruzsálemi Templom totális pusztulásáról beszél: „Bizony nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának” (3). E kijelentés a szövegösszefüggésben nemcsak azt jelenti, hogy egyszer majd le fog romboltatni (Kr. u. 70), hanem azt is, hogy többé már nem tud tényezővé lenni. A mulandó kő Templommal szembe állít egy szimbolikus „templomot”, amelynek négy jellemzője van: azt Ő építi fel, az az Ő tulajdona, az maradandó, az egyetlen és kizárólagos. Az a „templom” nem más, mint az eklézsia (4). Az új, a jövőre nézve üdvtörténetileg kizárólagos „templom” létalapja Jézus feltámadása: „Romboljátok le a templomot, és három nap alatt felépítem. ....Ő azonban a testének templomáról beszélt” (5)

 Jézust igazolja az a tény, hogy halálakor a kő Templom kárpitja kettészakadt (6). Az esemény jelentése világos: A jeruzsálemi Templom betöltötte üdvtörténeti szerepét, további léte értelmetlen! Ugyanakkor azt is jelenti, hogy Jézus halála legitimitást ad az új, nem kézzel csinált „templomnak”. Visszaállítani a kő Templom legitimitását Isten akaratával ellentétes törekvés.

 II.) Jézus tanítványai, az apostolok hagytak-e az utókorra olyan gondolatot, amely a jeruzsálemi Templom eszkatológikus jelentőségét támasztják alá?

 Pál apostol bizonyságtétele:

 „Az Isten nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből ..” (7); „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? .. az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (8); „..mi az élő Isten temploma vagyunk..” (9); „..ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által. (10)

 Péter apostol bizonyságtétele:

 „Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, ...ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá” (11)

 János apostol bizonyságtétele:

 János közvetíti Jézus szavait: „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában …”(12). Itt nyilvánvalóan szimbolikus templomról van szó, az eklézsiáról. Ez az Isten tulajdona.

Az eszkatológikus „mennyei Jeruzsálemet” az apostol kifejezetten templom-épület nélkül látja (13), amely így száll alá a mennyből a megújult földre. (14)

 III.) Figyelmeztet-e Jézus a paruziával kapcsolatos téves nézetek veszélyére?

 Jézus nagy prófétai beszédében (15) az ő második eljövetelét univerzális, kozmikus, nyílt, a föld minden lakója számára egyformán érvényes és egyformán tapasztalható, váratlan, gyors jelenségként határozza meg azzal, hogy a „villámláshoz” hasonlítja (16). Ugyanakkor antikrisztusinak tart minden olyan tanítást, amely a paruzia lokalizáltságáról, időbeli korlátozottságáról, részlegességéről, vagy titkosságáról beszél. Az ilyen hamis felfogást a „dögöt kereső keselyűk” képével jellemez: „ahol a tetem, oda gyűlnek a keselyük” (17). A országhatárokhoz, jeruzsálemi Templom felépítéséhez kötött paruzia gondolata kimeríti az időbeli korlátozás és lokalizáció kritériumait is.

 Konklúzió:

 Ha a kedves olvasó veszi a fáradtságot, könnyen meggyőződhet arról, hogy Jézus Krisztus országhatároktól, és a jeruzsálemi Templom lététől függetlenül, abszolút szuverén módon jön el, mégpedig a felhőkön, hogy egy szempillantás alatt elragadja az övéit a földre ill. az ellenségeire váró halálos katasztrófa elől. „Ahogyan Noé napjaiban történ, úgy lesz az Emberfia eljövetele is” (18). Ezzel a történelmi idő, s egyben a kegyelmi idő is lezáródik.

Jézus üzenetében és az apostolok tanításában nem jelenik meg a Pat Robertson által is képviselt eszkatológia. Ez azt is jelenti, hogy Jézus és az apostolok az Ószövetségből sem olvastak ki ilyen gondolatokat.

 Mi magyarok fokozottan átérezhetjük a zsidóság lelki állapotát, mert bennünket is értek tragédiák történelmünk során. Keresztényként imádságos szívvel kívánjuk, hogy a történelmi veszteség okozta fájdalom minden nép életében békés úton oldódjon fel.

Hivatkozások:

(1)                 Mt 18:20

(2)                 MJn 4:23

(3)                 Mt 24:2/b;   Mk 13:2;   Lk 21:6

(4)                 Mt 16:18

(5)                 Jn 2:19-21

(6)                 Mt 27:51;   Lk 23:45

(7)                 Apcs 17:24-25

(8)                 1Kor 3:16-17

(9)                 2Kor 6:16

(10)              Ef 2:20-22

(11)              1Pt 2:4-5

(12)              Jel 3:12/a

(13)              Jel 21:22

(14)              Jel 21:2

(15)              Mt 24. fejezet

(16)              Mt 24:27

(17)              Mt 24:28

(18)              Mt 24:38