Egy nekem szegezett kérdés valahogy így hangzott: ”A teológiai liberalizmus – hitetlenség; kételkedés becsületesség; vagy micsoda?”

Távol álljon tőlem, hogy bírói székbe üljek a napjainkban erősödni látszó teológiai liberalizmus megítélése ügyében, ám a kérdés választ vár, átgondolásra kötelez.  

A kereszténység szellemtörténeti változásai, mozgásai alapvetően két forrásból táplálkoznak. Egyrészt Isten Lelke motiválhatja az egyházat, s ennek gyümölcse mindig belső megtisztulás, megújulás, ébredés és missziói elköteleződés, „offenzíva”. Példa lehet erre az I-II század egyháza; a reformáció, vagy a XIX. sz. ébredési mozgalmai.

Másik forrás a „világ szelleme”, amely politikai, hatalmi, gazdasági, eszmei érdekekben megtestesülve, olykor nagyon is vallásos köntösbe öltözve az egyház gyenge „láncszemein” át képes betörni, és pneumatikus értelemben rombolni, legyengíteni. Példa erre a „konstantinuszi fordulat”, vagy az a fordulat, amit az idősebb generáció Magyarországon saját élményként maga is átélhetett a kádári korszakban. Ez utóbbi éra egyháza két fogalommal jellemezhető: „diakónia teológia” és „békepapság”. 

Az alapvető dilemma most az, hogy korunk liberális teológiája melyik forrásból táplálkozik, vagyis a kérdést pneumatikus síkon kell megközelíteni. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert sokszor úgy tűnhet, hogy a liberális teológia káros hatása pusztán abban nyilvánul meg, hogy az erkölcsi korlátok kitolására ad teret. Ez sem kevés, a probléma azonban mélyebben van.

Nem szükséges ahhoz pallérozott teológusnak lenni, hogy szembe tűnjön a Biblia minden rétegében hangsúlyozott és a kinyilatkoztatás történetén átívelő, következetes antagonizmus, kibékíthetetlen ellentét. Ez Jézus majd az apostolok ajkán ilyen terminológiákat hív elő: „(e) világ fejedelme”, aki szemben áll Krisztussal; „(e) világ szelleme”, amely szemben áll Isten Szent Lelkével, stb. Az Apokalipszisben ez az antagonizmus képi ábrázolást is kap. Talán legplasztikusabb a „napba öltözött asszony” és a népeket részegítő itallal itató, fenevadon ülő, felcicomázott parázna ellentétpár.

A Biblia tanúsága szerint az ember az élő Istennel úgy találkozik, mint aki szent. Hozzá tartozni a profántól való elhatárolódás nélkül lehetetlen. A találkozásokban Isten mindig kifejezi, hogy ő egészen más, mint az ember, s hogy őt „humanizálni” képtelen gondolat (És 55:8k). A szövetség csak úgy teljesülhet ki Isten és ember között, ha Isten az embert megszenteli. Ennek valósága abban nyilvánul meg, hogy az ember felvállalja az antagonizmust, azaz a bűn és a „világ szelleme” elleni küzdelmet a saját életében és egyéb kapcsolatrendszerekben is.

A Biblia „nagy” embereinek történetével teljesen összhangban van a keresztény tapasztalat. Ma sincs megtérés Isten szentségének tapasztalata nélkül.

Krisztus egyháza mindmáig ennek a küzdelemnek feszültségében él, létének kezdete óta úgy értelmezi önmagát, mint aki e küzdelemben a Szentháromság Isten mellett elkötelezett, mégpedig kihívás, elkülönítés, összegyűjtés által. Erre utal – nyilván Jézus felhatalmazása alapján (Mt 16:18; 18:17) - választott önmegjelölése: ekklészia. Majd ezt erősíti meg később az egyetemes hitvallásai 3. hitágazatában található attributumokkal: „egy”, „szent”, „egyetemes”, „apostoli”.

Persze az antagonizmus feloldásának „idejéről” és egyetlen legitim módjáról sem hagy tudatlanságban a Szentírás: Krisztus végső diadalát követően, Isten országának beteljesülésével, amikor minden (az ég és a föld) újjá lesz. Akkor a küzdelem is megszűnik. De csak akkor és nem előbb!

Mi hát a baj a teológiai liberalizmussal? A következő:

1)                 Az antagonizmust nem vállalja fel,

2)                 Tanításában az Istent:

- Degradálja – azaz megfosztja szentségétől,

- Humanizálja – azaz emberi normák és vágyak kiszolgálójává teszi,

- Relativizálja – azaz változékonynak tünteti fel (lásd Jak 1:17!)

3)                 A szajha ész produktuma csupán, nincs mögötte Isten-tapasztalat

4)                 Hatása az egyházra hasonlóan romboló, mint a baál-papság hatása volt Izraelre: eltévelyítés, lezüllesztés.

Válaszom az alapkérdésre ez: A teológiai liberalizmus nem más, mint „e világ szellemének” betörése az egyházba. E világ szelleme pedig a globalizációs törekvésekben ölt testet. Így is fogalmazhatunk: a teológiai liberalizmus az Isten igaz szolgálata helyett a globalizációs törekvések kiszolgálója. Egyetlen szóval kifejezve: céltévesztés (hamartia) azaz bűn. Mivel minden bűn egyben hitetlenség is, ha mindenképpen választanom kell az alapkérdésben felkínált „menü”-ből, akkor a hitetlenség kétség kívül jelen van a teológiai liberalizmusban.

Van-e vigasztalás a hűségesek számára? Van! Ez így hangzik: „söár jásúb” – „a maradék megtér” (És 10:21k), azaz lesz megtért maradék, amelyen keresztül az evangélium és az igazi élet tovább adatik!