Hitkérdés

Az 1960-as évektől van jelen a magyar kereszténység gyülekezeti életében a könnyűzene. Megítélése a mai napig sem egyértelmű. A nézetek összecsapása nagy erővel folyt és folyik felekezeti, sőt helyi gyülekezeti szinten is. Az érvelések pro és kontra többnyire szubjektív alapokon, jobb esetben esztétikai nézőpontból történtek, és ehhez a kérdéshez kulmináltak: „ha egyáltalán van létjogosultsága a keresztény könnyűzenének, akkor melyek azok a stílusok, irányzatok, amelyeket az egyház tekintélye még tolerálni képes?” Isten népe életében azonban a megítélés nem ilyen felszíni rétegeken kell, hogy történjék, hanem sokkal mélyebbre kell ásni. Az alábbiakban megpróbálom hát összefoglalni azt, amit én e témában igazán lényegesnek tartok, és a magam szolgálatában irányadónak tekintek. 

Keresztény szerzőnek, előadónak mélyen át kell élnie, hogy „térdre hull" Isten egyedüli dicsősége előtt. Csak ezen tapasztalat birtokában képes egyrészt lemondani saját dicsőségének kereséséről, másrészt felismerni a világ „dicsősége” hamis természetét. Ha ez nem történik meg, akkor sodortatik a pillanatnyi divat, a „trendik” hatása alatt. Ízlésben, esztétikában a világ igényét követi és kiszolgálja akkor is, ha keresztény frázisokkal krisztianizálni próbálja azt. Ilyen esetben csupán keresztény emberek zenéjéről lehet beszélni, ami messze nem azonos a keresztény zenével.

Minden műalkotás a szerző élethelyzetéből érthető meg igazán. A keresztény zenéről akkor beszélhetünk, ha a szerző világos hitbeli státusszal rendelkezik, mert a hallgatóság körében és szívében spirituális katarzis csak így remélhető. Ezért szellemiségében, tartalmában, kifejezésmódjában érvényre juttatja azt, amire Jézus - szinte kijelentésbeli nóvumként - nyomatékkal tanítja az övéit: Az Isten: Atya. A keresztyén zene tehát kerüli a szerelmi szentimentalizmust, a haveri egalizmust, a hallgatót kioktató felsőbbrendűséget, a szürrealista homályt, a gügye dadaizmust, az öncélú virtuóz lenyűgözést, az erődemonstrációt. Ellenben mer bizalomból (hitből) gyermekien egyszerű és őszinte lenni. Mert ez, és csak ez a viszonyulás illik Isten gyermekeként Isten Atyaságához. No meg a szerénység. Nem vágyik nagyobbnak látszani (hallatszani), mint amekkora. Nem akar „ékeskedni” olyan stúdiótechnikai trükkökkel, amit élőben soha nem tud produkálni. (Budapest utcáin egy találóan ironikus plakáton a beképzelt zenész szájából hangzik: „Nem adok élő koncertet, mert a lemezen sem én éneklek”.)

A keresztény szerző, előadó meghajlik Isten teremtői akarata előtt. Tőle kapott adottságként ajándéknak értékeli saját nyelvi, kulturális, nemzeti gyökereit, mert tudja, hogy számára ebből a forrásból fakad fel a legőszintébb, legtisztább és legerőteljesebb művészi kifejezési lehetőség. Egyszerűbben kifejezve: amint egykor az ember sajátjává lett az egyetlen anyanyelv, ugyanolyan evidenciával, természetességgel és szükségszerűséggel kikutatja, és felvállalja saját egyetlen „zenei anyanyelvét”. (Ha Kodály Zoltán munkásságát egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, akkor az a mondat ez lehetne: Magyarok! Van zenei anyanyelvetek!) Igen! A zenei anyanyelv olyan, mint Dávid kezében a parittya. Lebecsült, mégis ez vezet a győzelemre, mert erre vagyunk predesztinálva. Ne öltözz hát be Saul páncéljába (angolszász slágerzenék világába)

A keresztény könnyűzene, éppen úgy, mint általában a könnyűzene, aligha lehet igazán jó komolyzenei alapok nélkül.

A keresztény művészet a maga eszközeivel de teológiai megalapozottsággal segíti a kinyilatkoztatás megértetését. Üzenete világos és átlátható. „Tárgya” a Krisztus személyével és művével igazolt isteni teremtői, gondviselői, szabadítói és üdvözítői terv és tett.

A keresztény szerző, előadó tudatában van annak, hogy a fenti szempontok leggondosabb érvényesítése esetén is szolgálata csak akkor ér valamit, ha Isten Lelkének teret ad, mind az alkotás folyamatában, mind az előadás során. Ezért életvitelében felelősen vigyáz arra, hogy Isten Lelkét meg ne szomorítsa.