Külön-külön kell beszélnünk a kegyelmi ajándékok kérdéséről, és az un. szentlélekkeresztség kérdéséről, mert a kettő nem kapcsolódik úgy egymáshoz, ahogyan a karizmatikus gyülekezetek erről beszélnek.
1) A kegyelmi ajándékokról.
A kegyelmi ajándék fogalma mögött - a héber chén szó alapján - ez a kép jelenik meg: egy magasabb és erősebb lehajol az alacsonyabbhoz, a gyengébbhez abból a célból, hogy (életét) meggazdagítsa. Az Újszövetség kijelentése alapján: Aki "lehajlik" az Krisztus; akihez lehajlik az az egyház (gyülekezet).
Tehát kegyelmi ajándékok nélkül nincs igazi egyház. A kegyelmi ajándékok minden hívő (megtért és újjászületett) emberekből álló közösségben adatnak. Jézus Krisztus (mint "fej”) így építi és irányítja népét ("testét") a Szentlélek által. A kegyelmi ajándékokról való ismeret és annak gyakorlata, nélkülözhetetlen az egyházban. De a karizmákat a gyülekezet (egyház) tulajdonaként kell értelmeznünk, mert annak adatott, s nem az egyes embernek. Az az ember, aki által megnyilvánul, csak "eszköz" és nem tulajdonos.
A fogalom (kharisma – a chén görög megfelelője) az Újszövetség szóhasználatában - egyetlen kivételtől (1Pt 4,11) eltekintve - kifejezetten páli fogalom. Találkozunk vele: Rm; 1-2Kor; Ef.; Fil. levelekben*. 1) A korinthusi gyülekezet felé korrekciós szándékkal fogalmazta és részletezte Pál, mert a korinthusiak félreértették azt, s ezáltal torz gyakorlatot követtek (nyelveken szólás „orrvérzésig”, prófétálás pedig sehol!). 2) A Filippi levél egyetlen mondatban hivatkozik a kegyelmi ajándékra, kijelentve azt, hogy a Krisztusért való szenvedés és halál (mártíromság) is kegyelmi ajándékként adatik. 3) A másik két helyen (Rm.; Ef,) pedig fel van sorolva néhány - a közösség élete szempontjából nélkülözhetetlen - kegyelmi ajándék, nem korrekciós céllal, hanem emlékeztetésül. Mindezekből arra következtethetünk, hogy az 1. sz-i egyház (ősegyház) alapvetően ismerte, helyesen értelmezte és gyakorolta a karizmákat. A sorból csak a korinthusi gyülekezet lógott ki. A karizmatikus gyülekezetek a korinthusi gyakorlatot normaként értelmezik. (pld. minden karizmatikus gyülekezetben szinte kötelező nyelveken szólni., és a karizmák számát konkrét számban /gyakran kilencben/ határozzák meg.)
Az Újszövetségben található kegyelmi ajándék listákat nem helyes leltárként értelmezni, aminél se több, se kevesebb nem lehet. Ezt igazolja az a tény is, hogy nincs két egyforma lista. Az, hogy melyik korban, melyik kultúrában, melyik földrajzi helyen éppen mi az adott gyülekezetnek szükséges kegyelmi ajándék struktúra, azt egyedül Isten (Krisztus) határozza meg, a Lélek pedig közvetíti azt. A karizmatikus gyülekezetek és mozgalmak sémába zárják a karizmákat, s ezzel gyakorlatilag az Isten szuverenitását tagadják. Mert Isten az, aki úgy ad, és azt adja, amit jónak lát a gyülekezet számára, akár az Újszövetségben említettekhez képest többet is.
A kegyelmi ajándékok általában nem csodaként hirtelen adatnak az ember számára (pld kézrátétellel), hanem abból hitből sarjadnak, hogy az illető használni, szolgálni akar a gyülekezet épülésére. Általában a képességek nemesednek karizmává, ha az ember a felismert képességeit az Isten céljára ajánlja fel. (pld. ha valakinek szónoki képessége van, és azt Isten szolgálatába adja, megkaphatja az evangélista karizmáját) Ha ez a vágy megerősödik a tiszta szívű emberben, akkor meg is kapja azt az ajándékot, amelyet Isten jónak tart, akár rátette valaki a fejére a kezét, akár nem. A kézrátétel elsősorban hitelesítést, szolgálatra ordinálást jelent, nem valamiféle csodás erőmegnyilvánulás csatornáját. A karizmatikus gyülekezetekben és mozgalmakban valamiféle extrémitás kötődik a kegyelmi ajándékok gyakorlatához, aminek motivációja gyakran az emberi nagyot akarás.
Kívánatos tehát a karizmatikus kegyesség, de nem az eltorzult formájában. Arra kellene törekedni a gyülekezeteknek, hogy minden tag eljusson a felismerésre, a felajánlásra és az elköteleződésre, arra nézve, hogy általa milyen módon akarja isten a közösséget gazdagítani. Akkor élő gyülekezetek lesznek. És akkor valóban erőteljes szolgálatokra épülhet a gyülekezet élete. A sablonokat, mintákat, utánzásokat, divatokat, a számítgatásokat pedig el kellene felejteni.
2) A szentlélek-keresztségről
A Biblia határozottan állítja, hogy minden ember, aki az életét Krisztusnak adta (megtért és újjászületett), kapta Isten Lelkét, hiszen „egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg” (1Kor 12,13). A keresztyén keresztség tehát szükségszerűen Lélek-keresztség.
Az Újszövetség a "vízkeresztség" kifejezést nem a keresztyén keresztségre használja, hanem Keresztelő János féle keresztségre (mandeus keresztség). Ezért tehát a legsúlyosabb félreértés azt állítani, hogy az keresztyén keresztségnek van egy alsóbb szintű formája (vízkeresztség) és van egy felsőbb szintű formája (szentlélek-keresztség). Azért súlyos, mert az egyházat két részre szakítja: egy alsóbbrendű és egy felsőbbrendű részre. Ha ez igaz lenne, akkor azt is ki kellene mondani, hogy Krisztus Teste is két részből tevődik össze: egy alsóbbrendű és egy felsőbbrendű részből. Az a tény, hogy Jézus a nagy misszióparancsban utasítást ad tanítványainak a keresztelési gyakorlatra (a Szentháromság nevében!), nem tévesztendő össze azzal a keresztséggel, amiben ő is részesült a Jordánban. Az a jánosi keresztség volt. Hogy a keresztyénség a ceremóniában vizet használ, az azért van, mert magát a Lélek általi keresztséget (ami láthatatlan valóság) a bemerítés látható formájában lehet a legbeszédesebb módon, hitvallásként (bizonyságtételként) kifejezni, illusztrálni: A vízbemerítés olyan, mint a házasságban a jegy-gyűrű. Próbál láthatóan utalni arra, ami láthatatlanul már megtörtént.
Ef 4,5 egyértelműen kimondja: Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség (nem két Úr; nem két hit; nem két keresztség!)
A 381-ben készült egyetemes keresztyén hitvallás, a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás így fogalmaz: "Hiszem az egyszeri keresztséget ()".
3) Szentlélekkel betöltekezés
Az ősegyház gyakorlatából azt látjuk, hogy a keresztyén ember életében sokszor megtörténhet, sőt így kell, hogy legyen. A Lélekkel való betöltekezés nem más, mint imádságos odaadó rákészülés, mintegy erővétel a soron következő szolgálatra. Hogy ez megvalósul-e vagy sem, az csak az Istennek való kitárulkozás és odaadás kérdése.
Összefoglalva:
-A karizmákra épülő kegyességi gyakorlatra törekedni jó dolog. Kár, hogy a téves értelmezések miatt általában eltorzulva jelentkezik.
-A kettős keresztség gondolata viszont kifejezetten eretnek!
Megjegyzés: A karizmatikus közösségek és mozgalmak gyakorlata sem egységes. A bejegyzéseim az általam konkrétan tapasztalt gyakorlatról szólnak. Nem kívánom általánosítani a teljes karizmatikus világra.
* Igehelyek:
Rm 12,6-8; 1Kor 7,7; 1Kor 12,8-10; 1Kor 12,28-30; 1Kor 13,1-3;
1Kor 13,8-9; 1Kor 14,26; Ef 4,11; Fil 1,29; 1Pt 4,11
