Az új egyházi törvény hatalmas turbulenciát kavart a neoprotestáns felekezetek (a továbbiakban: kisegyházak) körében. A törvénnyel kapcsolatos egyházi reflexek sokszínűek. Tisztelet a józan reakcióknak. Hadd nevesítsek itt néhányat a teljesség igénye nélkül: Szeverényi János, Phil Metzger, Dr. Győri Gábor, Kerekes Ernő. Azt viszont látni kell, hogy az összeesküvés elmélet szintjéig menő radikálisan kormánykritikus reakciók mögött egy sor belső ellentmondás van. Ezen a helyen nem a törvény kritikájára vállalkozom, hanem inkább arra a „gerendára” utalok, amelyet mi kisegyházi keresztyének nem akarunk észrevenni a saját szemünkben, mert úgy gondoljuk az a dolgunk, hogy a kormány „szálkájával” foglalkozzunk.
Első ellentmondásként azt a különös jelenséget említem, hogy a magukat öntudatosan biblikusnak tartó közösségek, akik büszkék a hitükre, pontosan akkor, amikor az élet teret adna a hit valódi megélésére, csak tiltakozásuknak, vénasszonyos jajgatásuknak tudnak hangot adni.
De kérdem én, megígéri-e Jézus, vagy bármely apostol, hogy a világi felsőbbségnek méltatásban kell részesítenie a keresztyéneket? Van-e ilyen ígéret? Nem inkább az ellenkezőjére történik utalás? Ha az egyház a maga méltóságát nem 100%-ig Krisztustól eredezteti, akkor már nincs is méltósága. Jézus szerint az egyház méltósága az, hogy egy van belőle, azt az egyet Ő építi fel, azt az egyet magáénak vallja, azt az egyet megvédi a pokol erőivel szemben is. Ahhoz az egyhez pedig azok tartoznak, akik felismerik Jézus személyében a messiást, az Isten Fiát, a valóságos embert és ugyanakkor valóságos Istent, és erről minden körülmények között vallást is képesek tenni (Mt.16,18).
Megrázhatja az élet a gyülekezet hajóját? Igen. Jézus a pánikba esett tanítványoknak feltesz egy kérdést: „hol van a ti hitetek?”. Mert nem veszik komolyan, hogy Jézus a viharban is ott van velük, és Jézust egyáltalán nem zavarja a vihar. Attól a „széltől”, amit ez a törvénytervezet jelent, micsoda elképesztő pánik tört ki! Ez a pánik maga a merő hitetlenség!
Nem török pálcát azokon, akik állami elismerésre vágynak, (bár mint írtam, ez semmit nem változtat az egyház méltóságán) de ehhez elsősorban maguknak kell megváltozni. Hadd említsek két hasonlatot. Van a világban egy rend, s ez is Istentől származik. Hiába mondja valaki, hogy ő házas, ha nem írja alá ezt az anyakönyvvezetőnél, a külvilágnak nem kötelessége elhinni. Ha valaki magyarnak mondja magát, de a Himnusz alatt köpköd, és a nemzeti zászlót tapossa, ne csodálkozzon azon, ha a külvilág megkérdőjelezi a magyarságát. Mert az anyakönyv is, az Alkotmány is, a Himnusz is, a zászló is, a címer is olyan szimbólumok, amelyek összetartozásunk kifejeződései.
Az egyháznak is vannak szimbólumai, amelyeket ha nem részesít valaki tiszteletben, akkor ne csodálkozzék, hogy nem veszik komolyan egyház voltát, és egyesületté degradálják. Ilyen szimbólum: az egyetemes keresztyén hitvallások. Sőt az Úr által tanított ima is szimbólummá lett. Miért „irtózunk” ezektől? Ezek félretétele, vagy nem kellő artikulálása azt fejezi ki, hogy egy közösség számára nem fontos ügy az idői-téri összetartozás más keresztyénekkel. A kívülálló szemében az ilyen közösség csak egyesület vagy klub. És én ezt meg is értem. Nem akar bekapcsolódni az Egyház történeti kontinuitásába, nem vállalja fel az egyház múltját, és nem vállal felelősséget az egyház jövőjéért sem. Voltaképpen magával van eltelve. Ez a szekta. És még itt is van egy akár morálisan is aggályos ellentmondás: a múlt egyházától (4. század) elfogadja a Bibliát, de ugyanattól az egyháztól (4. század) nem fogadja el az egyház ősi és hiteles öndefinícióját, az egyetemes hitvallásokat.
Drága Testvéreim! Itt van hát a „gerenda” a szemünkben. Kérlek benneteket, ne a kormány szálkájával foglalkozzatok, mert felemésztitek magatokat. És ne felejtsétek el: Jézus a hajóban van. Nincs ok pánikra.
