A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn. 3,8)
A XX. század elejétől kibontakozódó karizmatikus mozgalmak az ébredéstörténet jellegzetes hajtásai. Történetileg szorosan kapcsolódnak a XIX. századi ébredési mozgalmakhoz, de teológiatörténeti kapcsolódás is kimutatható, főként két területen: egyrészt a szentlélekkeresztség („második áldás”) szükségességének nyomatékosítása, másrészt - a fundamentalizmus hatásaként - az ősegyház normatív jellegének hangsúlyozása.
A karizmatikus mozgalmak tehát nem gyökértelenek. A különös pedig az, hogy a földünk legkülönbözőbb pontjain, egymástól függetlenül, szinte egy időben jelentek meg. Napjainkban már – a római katolikus és protestáns egyházak mellett – a „a keresztyénség harmadik irányzatának” tartják.
Először azt vizsgáljuk meg, hogy milyen spirituális szükségszerűség hívta elő ezeket a mozgalmakat, és melyek a pozitív hozadékai?
Igény támadt arra, hogy az eklézsiára vonatkozó újszövetségi tanítás erőteljesebben jusson érvényre a többnyire népegyházi keretek között élő keresztyénségben. A szándék nem más, mint az egyház megújítása, reformálása. Hiszen az Isten népe soha nem tehet le arról, hogy hitvallásához méltóan az egység, a szentség, az egyetemesség és az apostoliság igényével éljen, hogy jellé lehessen a világban. Fogalmazzunk a bibliai szimbolika nyelvén: Krisztus menyasszonyától tisztaság és hűség követeltetik meg; Krisztus nyája engedelmességgel tartozik az egyetlen Pásztornak; a Krisztus által felépülő új „templomban” szívbéli istenimádatnak kell megvalósulnia. Ha Istenünk az Ő Fiában, Krisztusban az igaz szőlőtövet elültette, akkor a vesszők nem teremhetnek ehetetlen gyümölcsöt. És ha az egyház Krisztus teste, akkor annak működésében magasabb rendű harmóniának kell megvalósulnia, mint amit az emberi közösségek a maguk diktatórikusságával, demokratizmusával vagy éppen hierarchikusságával megvalósítani képesek.
Igen, a világnak meg kell sejtenie azt, hogy az egyház, lényegét tekintve, nem emberi erővel létrehozott és fenntartott hierarchikus intézményrendszer, hanem a Szentlélek által született és éltetett új teremtés. Ezért fordul a karizmatikus mozgalom figyelme a Szentlélekre sokkal inkább, mint az a népegyházakban történik. Miben nyilvánul ez meg? Visszaadja a keresztyén keresztség biblikus tartalmát azzal, hogy azt a Szentlélek munkája következményének tartja. A gyülekezet teljes jogú felelős tagja csak az lehet, akit Isten Lelke újjászült, aki hitben jár, aki a Szentháromság Istenbe vetett hitét személyes hitvallással önként és örömmel kész megvallani, aki a Szentlélek által személyes Urának vallja Jézus Krisztust. A Szentlélek nemcsak kihívja a hívőt a világból, de fel is készíti, majd ki is küldi arra a szolgálatra, amelynek alapja a Szentlélek által kiosztott karizma. A szolgálat csak a Szentlélekkel betöltött állapotban lehet eredményes.
Másodszor azt vizsgáljuk meg, hogy miből adódnak a karizmatikus mozgalom torzulásai.
A mozgalom nem tudta a „sodrását” mederben tartani, s mindmáig adós maradt azzal, hogy tanítását a Szentírás kontrollja alá helyezve, tudományos igényű dogmatikát alkosson. Éppen ezért számos belső ellentmondást hordoz, és minden látszat ellenére, időről időre kifullad. A krízishelyzetekből pedig úgy próbál menekülő utat találni, hogy újabb és újabb extremitást vezet be. Miközben a Lélek szabadságáról beszél, a gyakorlatában mégis éppen a Lélek munkáját próbálja korlátok közé szorítani. Pedig Jézus szerint a Szentlélek olyan, mint a szél: „definiálhatatlan” (Jn. 3,8).
A karizmatikus mozgalom úgy tekint az Apostolok Cselekedetére, mintha abban minden idők keresztyén egyházának sablonja tárulkozna fel. Mintha a Szentlélek csak úgy működhetne, ahogy ott le van írva. Nem veszi tudomásul, hogy a könyv történeti mű, tanúskodás az ősegyház életéről és a krisztus-hit kibontakozásáról. A bibliai kinyilatkoztatás éppen arról tesz bizonyságot, hogy Isten nem sablonokban gondolkozik, nem is receptek alapján cselekszik, hanem szabadon és fantáziadúsan, kornak és kultúrának megfelelően, az Ő bölcsessége szerint. Ha volt „tűz- és felhőoszlop” kora, ha volt törvény kora, ha volt prófétai szónak kora, és volt az ősegyháznak kora, úgy van a XX. és XXI. századnak is sajátos isteni vezetése. Az ősegyház normatív jellegének hangsúlyozása ellent mond az élő Isten valóságának.
Az ellentmondást tovább mélyíti a karizmák számának megkötése. Az Újszövetség a karizmákról úgy beszél, mint Isten kegyelmének „poikilos” (sokféle, megszámlálhatatlan) ajándékai (1Pt. 4,10), ezzel szemben a karizmatikus mozgalom csak meghatározott számú, általában 9 kegyelmi ajándékot tart számon. Könnyű felfedezni, hogy e mögött a „listázás” mögött az egyháznak térben és időben uniformizált képe húzódik meg. Érdemes az ellentmondásra egy példával rávilágítani. Fil. 1,29 és 1Kor. 13,3 a mártíromságot egyaránt kegyelmi ajándéknak tekinti. Ám a karizmatikus mozgalom zárt listáján a mártíromság nem szerepel. Pedig keresztyénüldözések idején (pl. II. sz.) az egyházat éppen az mentette át a nehéz korszakon, hogy a mártírok vére „magvetés” lett.
A karizmatikus mozgalom a bibliai keresztséget „második élményként” aposztrofálja, így a keresztyén életet gyakorlatilag egy alsóbb és egy felsőbb osztályba sorolja. Eltérve a Biblia igazságától, megtöri a gyülekezet egységét, amely Krisztusban adatott (Gal. 3,28).
Magával a kegyelmi ajándék fogalmi meghatározásával is baj van. Az Újszövetség a ’karisma’ kifejezést nem a görög jelentésében, hanem - ahogy már az Ószövetség első görög fordítása, a Septuaginta is - a héber ’chén’ jelölőjeként használja. A kegyelmi ajándék: egy tekintélyesebbnek a lehajlása az a gyengébbhez, abból a célból, hogy azt meggazdagítsa. A hangsúly a „lehajlón” a „gazdagítón” van. A karizmában Isten lehajlik a gyülekezethez! Ezzel szemben a karizmatikus mozgalom a kegyelmi ajándék alatt olyan „csomagot” ért, amely az ajándékozótól elidegeníthető, s így a hangsúly az ajándékra és az ajándékozott személyre helyeződik.
A nyelveken szólás exkluzivitásával kapcsolatos tanítás voltaképpen félreértésre épül. Pál apostol Korintusiakhoz írt levelei nem egy példamutató gyülekezetet állítanak elénk, hanem éppen ellenkezőleg, egy szinte végletekig megromlott közösséget, ahol a nyelveken szólás túlhangsúlyozásával a spirituális ürességet próbálták kompenzálni. A karizmatikus mozgalom Pál szavait a szövegösszefüggésből kiragadja és azoknak fonák értelmezést ad. Így éppen abban serénykedik, ami ellen az apostol küzd.
Két súlyos problémáról még említést kell tenni. Egyrészt a Szentlélek túlhangsúlyozása által az Újszövetségre oly jellemző krisztus-központú szemléletmód elvész a karizmatikus mozgalomban. Másfelől a Szentlélekre vonatkozó tanításban is értékrend billenés mutatkozik: a Szentlélek személy volta elsikkad, az „erőnek”, a „hatásnak” artikulálásához képest. Nálunk, magyaroknál mi sem árulkodik erről jobban, mint az, hogy a mozgalom képviselői tiltakoznak a személyességre jobban utaló „Lélek” kifejezés ellen, és görcsösen ragaszkodnak a személytelenebb „Szellem” szó használatához.
Vonjuk le a tanulságokat!
