Jézus -tanítványaival közösen utoljára megünnepelt szabadulási emlékünnepen (páska)- megmossa tanítványai lábát. Ez most nem hatalmi jel. Nem olyan, mint egy évvel korábban a Genezáreti tó közelében véghezvitt megvendégelés csodája, ami után az ünnep gondolatához kapcsolódva kijelenti: „én vagyok a mennyből alászállt kenyér”. De ez a váratlan jel mégis sokkal több, mint az igazi alázat demonstrálása, mint egy vizuális parainézis. Alkalmas „rávezetés” ez arra a kétszer három mondatra (szereztetési igék), amit a hagyományos családi páskaliturgia szövegébe Jézus ezen az estén beiktat, s amelyben a maga művének legesszenciálisabb értelmezését adja tanítványai számára.
A jel spirituális üzenete világos: a Jézus vére által megalapított szövetségben csak az tud igazán elmerülni és felüdülni, aki nem a maga által kijelölt utat járja; akinek útját fentről jelölik ki; aki akkor is ezen az úton tartja a lábát, ha ez olykor kényelmetlen és izzadságos. Akinek „intim szférája” Jézussal szemben elillan, mert teljesen be akarja fogadni Őt. Aki felismeri és megbecsüli Jézusnak az életében végzett korábbi munkáját. Aki számára Jézus beszédei a legdrágábbak, de mégis az Ő személyes valósága után vágyik, mert lényének közelsége, az Ő személyes érintése többet jelent számára, mint hagyományozott beszédeiben megmutatkozó igazság és intellektus.
Nagycsütörtökön meghív minket Jézus. Mire? A szövetségben való gyönyörűséges elmélyülésre. Add hát a lábad! Ha piszkos, akkor is. Mert ha megteheti veled is, valami olyat élsz át, aminek megértetéséhez kevés az emberi szó, kevés a hittan lecke. Így lesz igazán tiéd az, amit Isten nagypénteken majd húsvétkor készített el és címzett meg számodra.
