Gyakran felmerül a kérdés: ha Isten mindentudását hittel valljuk és ő valóban tisztában van helyzetünkkel, mi szükség van még arra, hogy helyzetünkből adódó meggondolásainkat, érzéseinket imádságban elé is tárjuk? Kinek van szüksége az ember imádságára? Az Istennek? Vagy inkább az embernek? Mi az imádság valódi értelme és lényege? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, utalva az ősegyház imádkozási gyakorlatára.
„Atyám!” így hangzik az Jézus imádságainak első szava. Így foglalja össze Pál a Szentlélek imádságát (Rm 8:15; Gal 4:6). Az imádságnak egész theológiáját foglalja ez a szó magába.
Az Úsz Istene olyan Isten, akit „Te”-nek szólíthatok. Ez az értelme az Isten „személy”-voltáról szóló dogmatikai tételnek. Az Úsz imádsága ez után a „Te” után való kiáltás, akihez odamenekülhetek még önmagam elől is. Kiáltásom nem az üres világűrbe hangzik, hanem fülekre talál. De ami még több: az imádkozó ember feleletet nyer. Sok imádságban elhangzott kívánság teljesítetlen marad, de minden imát, amelyet az Atyához intézünk, ő meghallgat, és egyetlen imádság sem marad felelet nélkül (2Kor 12:8; Zsid 5:7). A feleletből pedig az Isten szíve szól hozzánk. A magányos ember segélykiáltása szívre talál! Az Isten, akihez imádkozom, nem kérlelhetetlen Isten, ő az Atya, akinek minden lehetséges, aki minden helyzetnek ura, és hozzám minden szükségemben közel van. Az én imádságom az ő akaratával való tusakodás (1Móz 32:25; Kol 1:29k). Az imádság értelmének beteljesedése az, hogy ebben a tusakodásban Isten maradjon a győztes (Lk 22:44; Zsid 5:7k). Az Atya, akit én „Te”-nek szólíthatok meg, szintén „Te”-vel felel, s ettől a saját énem teljes életre ébred. Az élő Isten akarja az élő embert és felébreszti az imádság párbeszédében. Az akarattal rendelkező Isten akarja az ember akaratát és az imádság tusakodásában hódítja meg azt (Mt 6:10; Mk 14:36kk). Csak amikor egészen Istené vagyok, akkor vagyok egészen én magam. Ezért csak az imádságban vagyok igazán én magam. Ezért akarja Isten, hogy imádkozzam.
Az az ember, aki őseredeti rendeltetését betölti: homo orans. Az ima őseredeti rendeltetése: Isten nevének dicsőítése. (Csel 3:8k; 16:25). Ezért olvasunk már az Ószövetség és a késői zsidóság számos imádsága elején magasztaló formulákat. Az Úr imádságának introitusa is magasztaló formula: „szenteltessék meg a Te neved”. Ezekre a himnikus bevezető formulákra felel sok imádság doxologikus befejező formulája. Magát az Úr imádságát is már korán ilyen befejező doxologia rekesztette be (Mt 6:13). De a doxologiával sokszor úgy is találkozunk, mint önálló liturgikus elemmel, amely az egész istentisztelet alaphangját meghatározza (És 6:3; Lk 2:14; Jel 4:8; 5:12; 19:1).
Az imádság lényege a legsajátosabban ebben a monolatrikus formulában fejeződik ki: „Te egyedül!” De ott is, ahol ez a formula hiányzik, az igazi imádság mindig magába foglalja ezt a hitvallást: „Egyedül Te”. Az igazi imádság mindig az első parancsolat betöltése. „Egyedül Te” – erre az őstémára épül fel a hálaadásnak, bűnbánatnak, kérésnek, másokért való imádságnak egész szimfóniája (Fil 4:6; 1Tim 2:1)
„Imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságotokat az Isten előtt” – így kívánja ezt Fil 4:6. A Kolossébeliekhez írott levél is teljesen erre az alaphangra van hangolva (1:3,12; 2:7; 3:15kk; 4:2). Így az ősegyház életében a hálaadó imádságnak meg van a maga helye: az asztalnál, az úrvacsoránál, a gyülekezethez szóló levél kezdetén, sőt még az enthüsiasztikus gyülekezeti összejöveteleken is. Miért adnak hálát az Úsz emberei? A mindennapi kenyérért (1Tim 4:3); az Isten csodálatos vezetéséért és szabadító tetteiért (Lk 10:21; Csel 3:8k); az egyetlen és mindent eldöntő szabadító tettért: Krisztus elküldéséért; a kegyelmi kiválasztásért és hűségért (Fil 1:3). Minden, amit Isten az ő Egyházáért cselekszik, felhívás magasztalásra és hálaadásra (1Thess 5:18).
A bűnbánó imádság is Isten dicsőítésének egyik formája. Hálaadással vagy kéréssel sokfelé fordulhat az ember, de akinek bűntől megterhelt szíve van, annak már csak egy út lehetséges, az Istenhez vezető út. Csak ő tudja a bűnöket megbocsájtani, és ő meg is bocsájtja azokat (1Jn 1:9). Mert Isten nem akarja, hogy büntetnie kelljen. Jézus Krisztus Atyja olyan Isten, aki a megtérést szereti. De lehet, hogy pusztán az ajak hitvallása a mi bűnbánó imádságunk? Az ÚSz biztos kritériumot ad számunkra: ha bűnbánatunk nem teljes, akkor az ellenünk vétő atyánkfiával szemben a megbocsátó-készség hamar megszűnik (Mt 6:12 vö. 6:14, 5:24; Mk 11:25). A testvéremmel történő megengesztelődésem az én bűnbánatra való készségem magától értetődő és elengedhetetlen kifejezése, amely minden elégtételről és fölhánytorgatásról egyszer és mindenkorra lemond. Nekünk kivétel nélkül szükségünk van a bűnbánatra és ezért minden okunk megvan arra, hogy egymással Isten színe előtt megengesztelődjünk. Így a megengesztelődés voltaképpen bűnbánó imádság, amelyet a kegyelmes Istenhez intézünk.
A kérő imádság nem kívánságok sóvár felsorolása, hanem segélykiáltás a segítő Istenhez. Mit kér az ősegyház? „A kenyeret, amelyre szükségünk van, add meg nekünk napról-napra” - mondja az Úr imádságának eredeti formája (vö. 2Móz 16:4; vö 17:6; Zsolt 104:27). „Ne szolgáltass ki bennünket a kísértőnek, hanem ments meg minket a kezéből” (Mt 6:13; vö. Jub 1:20; 10:5kk; 12:20; Sir 23:1; Ps.Sal 5:5k; 4Esdr 13:23). „Ajándékozz nekünk felülről jövő békességet és add meg a mi lelkünk üdvösségét”; „Állítsd fel a Te országodat!” (Lk 11:2,4; 2Thess 1:11; vö. Ps.Sal 17:45; Did 10:6)
A másokért való könyörgés elsősorban azért a szűkebb vagy tágabb körért szól, amelyért az imádkozó felelős: a maga házáért, Egyházáért, a népért, az államért, az egész világ népeiért (1Tim 2:1kk). Krisztus megkövetelte Egyházától, hogy könyörögjön ellenségeiért és üldözőiért (Mt 5:44k; Lk 6:28). Krisztus egyháza ezt a kívánságot komolyan vette (1Kor 4:12k; Rm 12:4).
