Hitkérdés

Magyarország új alaptörvénye és az új egyházi törvény a magyar társadalom nézőpontjából tette mérlegre a többi között a mi egyházunkat is. A külső megmérettetés, bár sok vitát generált, végső soron az egész keresztyénségre nézve haszonnal jár. Ez év tavaszára le fog tisztulni, mely közösségek tekinthetők hitéleti jellemzőik alapján egyháznak (beleértve a finanszírozás aspektusából „egyesületnek” definiált közösségeket is), és melyek azok, amelyek anyagi előnyökért megtévesztő módon csak bitorolják az „egyház” megnevezést.

Ez a jogalkotási folyamat impulzusokat adhat, sőt kell is hogy adjon arra, hogy egyházunk maga is elvégezzen egyfajta belső mérlegelést, hogy ti. mennyire felelünk meg azoknak a kritériumoknak, amelyeket az élő Isten támaszt kinyilatkoztatásában az egyház felé. Fel kell tenni a kérdést: milyen az az ekklészia, amelyet Jézus Krisztus a magáénak vall? A belső mérlegelésnél annak kell eldőlnie, hogy egyházunk méltó-e az „ekklészia” elnevezésre, vagy inkább csak az „okhlos” (sokaság) (Csel. 1,15; 2,6) fogalmát testesíti meg. Még markánsabb késztetést ad az ekléziológiai elmélyülésre a reformáció 500 éves évfordulójának közeledte. Ha a reformációt, ezt a nagyszerű szellemtörténeti eseményt méltón szeretnénk megünnepelni, a címben megfogalmazott kérdés megkerülhetetlen. Isten ugyanis ezt mondja: „Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!” (És. 1,13)

Az ekklészia és az okhlos közötti leglényegesebb különbség az, hogy az elsőt Isten Lelke hatja át, a másodikat (még) nem, bár kegyes megnyilvánulások itt is lehetnek. Az első már rendelkezik azzal az erővel, hogy Krisztusról tanúskodjon a világ előtt, a második még nem, ez inkább magába fordul. Az első méltónak találtatik arra, hogy Krisztus Teste (ill. annak tagja) legyen, a második még nem. Az első Jézus Krisztus személyével és művével egzisztenciálisan azonosul, vagyis létét mindenestől alárendeli Krisztusnak és a szent „ügynek”, a második még csak intellektuális és érzelmi síkon ragadja meg a Krisztusban megtörtént üdv eseményt. Az első hitbeli közösség spirituális alapra épülve, a másik még csak vallási közösség, amely tradicionális és kulturális alapon áll.

Ezen a helyen nem vállalkozom biblikateológiai és dogmatikai fejtegetésre. Csupán hivatkozom arra a négy attribútumra, amelyet eleink a Niceai-konstantinápolyi Hitvallásban úgy rögzítettek, mint a bibliai egyház-jellemzők fogalmakba sűrített eszenciája. Így valljuk: „Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat”. A címben felvetett kérdés tehát így konkretizálódik: megvalósul-e egyházunkban az egység, a szentség, az egyetemesség és az apostoliság, vagy legalább van-e igény erre?

Az egység kérdésénél arra kell választ adnunk, hogy a „harmónia” magasabb rendű eszményét képviseljük-e a keresztyénség nagy táborában, munkálva annak sokszínűségét, vagy inkább megelégszünk, megalkuszunk az „uniformizáltsággal”, az „egyszólamúsággal”, feladva Istentől kapott sajátos küldetésünket? Néhány jel arra mutat, hogy sajnos az utóbbi szemlélet kerekedik felül, mégpedig egy irányban, s ez az irány Róma.

A szentség kérdésénél is komoly meggondolást kell tennünk: kívánatos-e, hogy az egyház tagjai valóban meg tudják ragadni az üdvösséget a megtérés (gondolkodásmód radikális megváltozása), az életrendezés (a régi élettel való spirituális szakítás, bűnbánat), és az újjászületés egyszeri megtapasztalásával, vagy pedig fontosabb az, hogy a padok meg legyenek töltve üdvösségük felől bizonytalankodó, hitben és ismeretben csecsemő szinten maradó, a világ szellemével nem szakító, Krisztusnak önmagát át nem adó, tanúságtételre nem alkalmas, szolgálatba be nem vonható, hamis bizodalommal élő tömeggel?

Az egyetemesség igénye azt a kérdést veti fel, hogy gyülekezeteink szíve és kapuja egyenlő módon nyitva áll-e bárki számára, vagy pedig maradunk továbbra is az értelmiségiek, a magas műveltséggel és kultúrával rendelkezők réteg-egyháza?

Az apostoliság igénye is felvet számos kérdést. Gyülekezeteink, egyházunk jövőjét a demográfiai mutatókra, szociológiai kutatások által feltárt mozgásokra alapozva prognosztizáljuk-e, vagy pedig eltökélten meg akarunk szólítani tradicionálisan nem vallásos háttérből jövő embereket is? A prédikációk vonatkozásában megelégszünk-e az „esszé – szinttel”, vagy fontosnak tartjuk, hogy az igehirdetés prófétai, tanítói, evangelizációs, és pásztoroló karakterével maradandóan megszólító erővel hasson a hallgatóra?

Végezetül szeretném kifejezni azt, és egyúttal minden kedves olvasó testvéremet biztosítani arról, hogy a fenti gondolatokat nem a „kritikai szellem” motiválta bennem, hanem az Isten Igéjéből sugárzó féltő szeretet: „Mert ha mi magunk ítéljük meg önmagunkat, nem esünk ítélet alá.” (lásd. 1Kor. 11,31)