Gyula bácsi, az egészségügyi gyermekotthon néhai gondnoka, egyszerű, de mélyen hívő ember volt. Meghívott, megnézném-e hol dolgozik. A hűvösvölgyi intézmény bizony alapos felújításra szorul, ám mégsem a karbantartói munkájáról beszél. Végig vezet a termeken. Én akkor jártam először ilyen intézményben. A látvány először megriaszt. Vékonyka, torzult gyermektestek, sápadt, beesett és kifejezéstelen arcok, meggyötört életek. Az orrokból lógnak a műanyag csövek. Közeledik az ebédidő. Táplálás csak orron át lehetséges.
Egy másik, kisebb teremben tinédzser korú lánybetegek laknak. Gyula bácsi bemutatja őket. Közülük az egyik Marika, tolószékben ül. Szinte teljesen béna. „Marika szépen énekel” – súgja nekem Gyula bácsi. „Énekelnél valamit Marika?” – kérdezi a gondnok. És Marika elkezd énekelni. Szája nem mozog, az is béna. A hangszálai még igen, így hát csak a dallam hallatszik, az is lehelet vékonyan.
Amit akkor átéltem, leírhatatlan. Ha mégis meg kellene határoznom, talán ezt mondhatnám: „ledöntött”. Mert felismertem a dallam alapján a dalt. Talán egy éve, hogy Isten megajándékozott vele. Hogyan juthatott hozzá ez a drága kicsi lány, hogyan tanulta meg, miért pont ezt az éneket választotta, és miért pont nekem, egy számára ismeretlen embernek énekelte? A könnyeimmel küzdöttem, és néztem az arcát. A szemével mondta el a szöveget. Ami onnan sugárzott, az rendkívüli fény, az rendkívüli szépség. Csak különleges kegyelmi állapotban adatik. Tudta a szöveget és értette azt, az övé volt, a szívéből jött: „keresztfádnak titkait mondtad el, és meg is értette szívem ..”. Isten Lelkének kiáradását soha nem éreztem ennyire.
Mint egy holdkóros mentem haza az utcán. A hála töltötte be a szívemet: „köszönöm Úr Jézus, hogy használtál engem”. Mert hát végül is, az én dalom is munkálkodott benne. Este eligazítást kaptam: „dalokat bízok rád, énekelned kell, és nem teheted le a gitárt! Te láttad Marika arcát!” És ekkor megértettem: nem én adtam Marikának, hanem ő adott nekem. Mit? Végérvényes megerősítést szolgálatomra nézve. És erőt, hogy egyéni programjaimat, elképzeléseimet hátrébb tudjam helyezni. Mindig Isten ügye mögé. De kaptam védettséget is: már nem fáj a hűvös esztéták és teoretikusok legyintése a „gitáros zenére”. Elhordozom azon lelkészek, felügyelők és kántorok kritikáit bármely felekezetből legyenek is, akik számára az idő megállt századokkal ezelőtt, s a mai embert megszólítani képtelenek. Elhordozom, mert láttam Marika arcát! És talán a leglényegesebb: az az arc - testi kiszolgáltatottságával és hitbeli sugárzásával együtt, igen így együtt – egészen krisztusi arc volt. Golgotai krisztusarc.
Mindig van nyitott ajtó, amit senki sem zárhat be. Annak az egy templomnak az ajtaja mindenképpen ilyen, amelyiket Jézus épít fel. Talán a láthatók világában is vannak ilyenek. De ha nem is lennének, Marikára gondolva elmondhatom: megérte.
Játszhattam volna Bach invenciót, Beethoven zongora szonátát. Elbűvölhettem volna Chopin keringőivel a hallgatót. Megtehettem volna. De tetszett az Istennek, hogy nekem máshogy láttatott meg Marika arca.
