„S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható,
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.”
Az utóbbi napokban jutottak eszembe – talán nem véletlenül - Dsida Jenőnek az erdélyi keresztyén költőnek eme kedves, kissé filozofikus hangvételű, ám teológiailag is értékesíthető, őszinte szavai. Igen, az ember, ha okos, ha bölcs, ha templomjáró is, könnyen felejti az axiómát, s gyakran megesik, hogy összetéveszti a „rejtett igazit” annak „árnyékával”. E tévedés talán emberi gyarlóságból ered, s így van is rá bűnbocsánat, ám ha a tévedés folyamattá lesz, végső kifejletében már kifejezetten ördögi eredményre vezet: a tetszetős utánzatra késztet, majd pedig az utánzatot igazinak nyilvánítja.
Mózes tudta, hogy az általa épített sátor csak árnyék, Áronnak sem volt kétsége afelől, hogy az oltár, a rá helyezett áldozattal és a maga szolgálatával együtt is csupán árnyék, Salamon sem vitatta el, hogy az általa megépített templom nem több mint árnyék. Ők nem felejtették el, hogy mindezeken túl létezik egy rejtett, de igazi valóság. Az ószövetség szentjeinek ez a szemléletmódja nemhogy nem hibás, sőt ha valami Istentől inspirált, hát akkor ez az. Mert az árnyék mindig utal az „igazira”, mindig kötődik ahhoz. Sőt éppen csak az árnyék hozhat elő valamit az igazinak ma még hozzáférhetetlen rejtettségéből. Az árnyék lehet, hogy nem elég tetszetős, biztos, hogy változékony is, viszont elválaszthatatlanul hozzátartozik az Igazihoz. Nem így az utánzat, amelynek –noha tetszetős és változatlan a megjelenési formája- egzisztenciális kötődése nincs az eredetihez, az igazihoz, attól elidegenedett módon önálló „életet él”.
Amikor a XXI század egyházáról, az egyház jövőjéről gondolkodunk – és ilyenkor jó, ha megmaradunk a magunk háza táján – azt kell megvizsgálnunk, hogy egyházunk, gyülekezetünk árnyék-e avagy utánzat. Életbevágóan fontos e kérdés megválaszolása! De vajon miért elodázhatatlan az őszinte szembenézés? Azért, mert a tét hatalmas. Gondoljuk csak meg, ha árnyék, akkor az Úr (kyrios) áll mögötte, ellenben ha utánzat, akkor, sajnos a titkon bomlasztó szemfényvesztő diabolos szervezte be magát a keresztyénnek mondott képződménybe.
De tudunk-e mondani valamit a „rejtett igazi”-ról kifejezetten az ekklésia vonatkozásában? Igen tudunk, nem is keveset. A "rejtett igazi": - Valami, ami olyan tiszta és szép, mint egy felékesített szűzi menyasszony a vőlegény számára. - Valami, ami olyan szilárd, mint egy atom-biztos építmény a rendíthetetlen sziklán. - Valami, ami olyan termő, amilyen egy tökéletesen ápolt ültetvény csak lehet. - Valami, ami olyan engedelmes Krisztusnak, mint az a nyáj, amelyik ismeri pásztorát, és tudja róla, hogy az élete árán is védelmezi. - Valami, ami olyan, mint az a templom, amelyben mindenki belülről, a Lélek által vezettetve kész dicsőíteni az Istent, és örömét leli abban, hogy spirituális áldozatokkal kedveskedhet Neki. - Valami, ami olyan, mint az a nép, amelynek körében az egyszerű, a szegény, a terhekkel küzdő embernek nem kisebb a tisztessége, mint az országos hírességé, mert a megváltás tapasztalati kegyelmének személyes megragadása erre az újszerű etikára neveli. - Valami, ami olyan, mint az a közösség, ahol csak úgy lehet valakiből „első”, hogy mindenkinek szolgál. – Valami, ami olyan „piactér”, ahol a 3 talentumosok nem szorítják ki a boldogulás lehetőségéből az 1 talentumosokat, hanem inkább bátorítva őket, teret adnak nekik a munkálkodásra. - Valami, aminek keretein belül olyasmi történik, mint a szolgákkal, akik rendelkezésére állnak a gazdájuknak abban a szenvedélyes törekvésében, hogy az ünnepi lakomára megteljék a terem. Elmennek, ha kell a sövényeken túl is. Nos, hát ez a "rejtett igazi" - Pál megfogalmazásában - a Krisztus-Test.
Testvérem! Ha ezt mondod: „nem tudtam róla”, akkor nem mondasz igazat, és hetente meghazudtol téged a saját nyelved, amivel vallod: „Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat”. De vajon feltetted-e már valaha a kérdéssort magadnak: mi az, hogy „egy”, mi az, hogy „szent”, mi az, hogy „egyetemes”, és mi az, hogy „apostoli”? És ha ezen túl is lennél már, tovább léptél-e szívedben és elmédben? Elmentél–e már egy egészen egzisztenciális határkőig: „vajon amiben én részt veszek, amihez adom magamat, az valóban az egység irányába mutat? Az valóban a szentséget munkálja? Az valóban az egyetemesség horizontját szélesíti ki? Az valóban az apostoliság lényegét mélyíti el? Ha nem így van, akkor legjobb, ha abbahagyod, és kezdesz valami egészen újat. Ha senki nem ért meg, hát egyedül. Hogy ne légy az utánzat szolgája, s a diabolos foglya.
Lehetőség van tehát arra, hogy a szervezett egyház, avagy az empirikus gyülekezet helyesen tájékozódjon. Ha egyedül Jézus Krisztusnak, a Főpásztornak kíván követő „nyája” lenni, akkor árnyék, és akkor Ő megy előtte. De ha igénytelenül és meggondolatlanul rábízza magát akármennyire képzett béresekre, akkor utánzat, és a diabolos űzi. Ha nem tud meglenni a Lélek dinamikus jelenléte nélkül, akkor árnyék, és az Úr áll mellette. Ha elég számára a szentimentális atmoszféra, akkor diabolikus utánzat. Ha rajongva csüng annak személyén, szaván, tettén és tervén, akit ajkával „Úr”-nak mond, akkor árnyék, és az Úr körülveszi. De ha kiégettségét tartósítószeres konzerv-liturgiával álcázza, akkor diabolikus utánzat. Ha rá mer kérdezni: „Urunk, mondd, Te hogyan látsz minket? Mit cselekedjünk?”- akkor árnyék, és az Úr eligazítja. Ha csupán klubszerű létre vágyik, hogy a maga érzelmi,- kapcsolati, - szociális, - kulturális igényét kielégítse, a maga jó közérzetének és a környezet pozitív ítéletének fenntartása érdekében, akkor diabolikus utánzat.
A sort nem folytatom, mert érzem, hogy szavaim erőtlenek ahhoz, amit szeretnék megértetni. Inkább kérek tőled valamit tisztelt Olvasó. Annyi-annyi év után vedd le a Bibliádat a polcról! Porold le, simogasd meg és nyisd ki azt! Nem, nem! Ne mondj el egy imát! Inkább imádkozz! Talán életedben először. Talán életedben először igazán. És a Rejtett Igazi, „a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván”.
