Hitkérdés

Karácsonykor megszületett Jézus, Mária fia egy betlehemi barlangistállóban. Nem emberhez méltó helyen. A be nem fogadottság, voltaképpen a kitaszítottság körülményei között. Hajléktalan helyzet ez a javából, és nemcsak egyetlen éjszakára. Hiszen egy korabeli „első adóösszeírás” a dáviditák törzsi birtokcentrumában, a római adminisztráció adópolitikáját figyelembe véve bizony lassú és erőszakos folyamat volt. Aztán Egyiptomban idegenek adtak neki és családjának évekig védettséget. Lázár feltámasztása nyomán kiadott üldözési rendelet következtében élete utolsó 40 napját is körözött hajléktalanként, bujdosásban élte át, kiszolgáltatottabban a rókáknál, madaraknál. Neki nincs hol lehajtani a fejét addig, amíg „nem jött el az Ő órája”. Hajléktalan kezdet és hajléktalan vég. Különös „alfa” és különös „ómega”. Az Isten Fiának méltán lehet üzenete a hajléktalanságról. Kérdezed: vajon micsoda?

Mindenek előtt tudatja velünk: mindannyian spirituális értelemben hajléktalanok vagyunk. Utolsó napjaiban tanítványait azzal vigasztalja, hogy ő azért megy el, hogy számukra hajlékot építsen, lakóhelyet biztosítson. Mert a bűneset óta az ember az Éden biztonságát elveszítette, s voltaképpen földönfutóvá lett. Ezt a tényt nem könnyen ismerjük el. Pedig milyen világosan fejezi ki Pál: „nincs itt maradandó lakhelyünk”. Takargatjuk magunkat fügefa levelekkel, falat betöltő plazma tv-vel és házi mozi rendszerekkel. Jó lenne ezt a szívünkbe vésni: Jézus szerint nekünk, jól fésült keresztyéneknek és az utcákon, tereken, erdőkben kuporgó hajléktalanoknak sokkal több a közös vonásunk, mint gondolnánk. Több az összekötő elem, mint a szétválasztó. Valamilyen formában közös nevezőben vagyunk. 2011. karácsonyán Isten azt szeretné, ha új módon tekintenénk magunkra.

Jézus Isten országáról elmondott egy példázatot, melyben megrajzolt egy képet egy nagy lakodalmas teremről, amelyet csupa-csupa sikátorokban és sövények tövében élő hajléktalanok töltöttek meg, ott csupa kétes egzisztenciájú ember sürög-forog. Az elit kimaradt. Mert valamilyen rejtélyes módon, szellemi értelemben meg kell élnünk és fel kell vállalnunk, el kell fogadnunk a koldus és hajléktalan státuszt, hogy a mennyei hajlék tulajdonosai és a mennyei lakoma élvezői lehessünk.

Ezen a karácsonyon Isten azt szeretné, ha megértenénk Őt, és új módon tekintenénk a hajléktalanokra is. Miért? Mert ők emlékeztető jelül lehetnek számunkra! Sőt, ők tanítani tudnak minket! Íme néhány tétel: Az utca emberei el tudják mondani szégyenérzet nélkül, egészen természetesen, hogy mire van szükségük és valóban csak azt kérik, amire tényleg szükségük van. Ezt teszik hétről – hétre, keddről - keddre rendszeresen. Ők csak a legritkább esetben tagadják, hogy helyzetükért saját maguk döntően felelősek. Nem kellene nekünk is így állnunk Isten előtt, elismerve, hogy rászorultak vagyunk? Nekik egyetlen szatyorban jobb esetben egyetlen hátizsákban van mindenük és emiatt nem zúgolódnak. Mi pedig bolond gazdagként újabb és újabb „csűröket” építünk, hogy elférjen abban a sok felesleges és haszontalan kacat, aminek hiányában valósággal betegnek éreznénk magunkat. Ők jobban vágynak itt a meleg otthonra, pedig esélyük sincs rá, mint mi arra a mennyeire ott, pedig az személyre szabottan épül számunkra Jézus Krisztus érdeméből.

Akit Isten elhív szeretetszolgálatra, sok-sok ajándékot kap. A legnagyobb éppen a megváltozott látásmód önmagáról és a hajléktalanokról. Ez az ajándék nélkülözhetetlen is. Mert az egyetlen megújuló erőforrás. Enélkül az ember előbb vagy utóbb felemészti önmagát.

Idén is lesz karácsony a Fraknó utcában. És idén is el fognak jönni, ápoltabban, mint a hétköznapokban. Lesz meleg étel, sütemény, talán még egy jó kávé is. Lesz ajándékcsomag, benne Ige. És fel fogják olvasni, örömmel és bátran. Egymás számára és nekünk munkatársaknak. A rászorultak a rászorulóknak. Mert mindnyájan Reá szorultak vagyunk.