Az Újszövetség egyházra vonatkozó, gyakran képes, szimbolikus, metaforikus kinyilatkoztatásának esszenciáját eleink négy attribútummal fejezték ki. Velük együtt valljuk a Niceai-Konstantinápolyi Hitvallás megfogalmazásában: hiszem az „egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat”. Van tehát egy, az emberi szem előtt rejtett, időt és teret átfogó láthatatlan egyház, amely csak hitben ragadható meg, s ez az, amelyről Jézus úgy beszél, mint a sajátjáról, amit Ő épít fel (Mt 16,18). Minden idők konkrét gyülekezetei erről a láthatatlan egyházról adnak jelet, amennyiben berendezkedésük vezérelve az egység, a szentség, az egyetemesség és az apostoliság. Amikor a misszió bibliai alapjait keressük, akkor az egyház egyetemességét érintjük, majd pedig behatóbban az egyház apostoliságának kérdésével foglalkozunk.
Az egyház egyetemességén, annak befogadó erejét, felvevő képességét értjük. Krisztus megváltó műve az egész embervilágra kihat. Isten Igéje az egész világnak szól. Az Ő megváltó akaratának senki sem szabhat határt. Isten minden emberre, -időre, térre, kultúrára való tekintet nélkül- igényt tart, nemcsak teremtői jogán, de a megváltás jogán is. Népe, ha megérti Urának igényét, teljes nyitottságot és befogadást tanúsít.
Az egyház apostolisága pedig már azt jelenti, hogy Krisztus teret és időt átfogó szolgálatában maga is részesedik. Az egyház, Krisztus szolgáló eszköze a teljes világ, a teljes ember megváltásának. Apostolisága az odaadásban, küldetésben, misszióban, aktív kifelé irányuló mozgásban nyilvánul meg.
Ha az egyház apostoliságának gyökeréig akarunk eljutni, akkor Jézus Krisztusig kell visszamennünk. Jézus az Isten küldöttének vallotta magát. A húsvéti hit pedig a Feltámadottban Isten e világba küldött Felkentjét és Fiát ismerte fel. Jézust a Zsid 3,1 apostolnak nevezi.
Jézus még halála előtt kiküldi tanítványait. „Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket” (Mt 10,7-8). Ez az „előmisszió” felkészíti a tanítványokat arra, hogy szolgálatuk során életellenes, emberellenes és istenellenes erőkkel kell szembeszállniuk. Nemcsak találkoznak ilyen erőkkel, de sokszor maga az evangélium hívja azokat elő. Jézusnak szavai és a tanítványok tapasztalatai a misszió szellemi síkon zajló offenzív küzdelmi jellegére utalnak. A harci jelleg kap hangsúlyt a hetven tanítvány kiküldésekor is: „Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3). De bármilyen ádáz legyen is a küzdelem, a küldött a szelídség lelki alapjáról nem térhet le.
Joggal feltételezhető tehát, hogy amikor Jézus a tanítványoknak a titulust adja, az „apostol” szó tartalma túlmegy a vallásos jelentésen, és felveszi a jogi jelentést is (követ, meghatalmazott, a kiküldő teljhatalmú megbízottja és helyettese), s ezzel a missziói feladatnak krisztológiai hangsúlyt ad. De még ezen is túlmegy, és kiegészül a katonai jelentéssel (metaforikus értelemben), ami a missziói szolgálat pneumatológiai aspektusára utal. Ez utóbbinál az „aposztelló” ige a hadiflotta hadba küldését jelenti. Az „aposztolosz” a tapasztalt vezető harcos, a hajó parancsnoka (pld. hárompárevezős hajóknál trierarches). Számukra csupán a csata fő stratégiai irányát szabták meg. A taktikai részletekben, felkészültségük miatt, bizalomból önállóságot kaptak. A csata előtt az „aposztoleusz” (a felszerelésért felelős tisztségviselő /számuk Athénban tíz) átadta az állami tulajdont képező hajófelszereléseket. Az apostol az átadott felszerelésekért anyagi (leltári), jogi és erkölcsi felelősséggel tartozott.
A keresztyén misszió elindulása és sikere, valamint az újszerű keresztelési gyakorlat fenomenológiailag és történetileg indokolhatatlan és megmagyarázhatatlan lenne Jézus Krisztus feltámadása utáni epifániája (megjelenése) nélkül. Minden evangélium beszámol Jézusnak a 11 tanítvány körében történt megjelenéséről, melynek során megbízást, felhatalmazást és stratégiát adott számukra. Ez a végérvényes missziói parancs.
A stratégiai irányvonal világos. Az evangélium hirdetése (Mk 16,15); tanítvánnyá tétel (keresztség előtti tanítással, kereszteléssel és keresztség utáni tanítással) (Mt 28,18-20); megtérésről, bűnbánatról szóló és arra indító prédikáció, Krisztusról való tanúskodás (Lk 24,47-48). Az üzenet tartalma tehát kiegészül az „előmissziók” üzenetéhez képest Jézus működéséről, haláláról és feltámadásáról szóló tanúskodással, valamint a megdicsőüléséről és visszajöveteléről szóló predikátummal. Jézus a győzelemhez szükséges „felszerelést”, muníciót is meghatározza és megígéri. Ez nem más, mint a Szentlélekben adatott mennyei erő (Lk 24,49; Apcs 1,8),
Ez az esemény, amelynek során Jézus nagy missziói parancsa és felhatalmazása elhangzott, jogi alapot szolgáltatott az ősegyház szemében a tanítványok exkluzív missziói, azaz apostoli szolgálatához. (Nem indokolatlanul kérdéses sokáig Pál szolgálata és az egyházban betöltött szerepe.)
Az Apostolok Cselekedete könyve először a muníció átvételéről számol be (Apcs 2,1-36). Az ígéret beteljesült. Vettek erőt, miután a Szent Lélek eljött rájuk. Ezután következnek a „haditudósítások”. Az evangélium az apostolok tanúskodása nyomán betör mind a vallásos zsidó, mind a pogány világba. Úgy, ahogy Jézus megígérte. Először -főleg Péter és János szolgálata nyomán- Jeruzsálemben és Júdeában, majd egy diakónus, Fülöp által Samáriában, majd pedig egy Saul nevű zsidó inkvizítor elhívása és megtérése után Szíriától (Antióchia) egészen Rómáig, a világ akkori központjáig. Betör családokba, betör börtönökbe, betör kultuszokba. A győzelem jeleként itt is, ott is gyülekezetek születnek. Az ősegyház missziói tevékenysége mélyen beágyazódik a helyi gyülekezetek életébe. De minden regionális küzdelem, öröm és vívódás az egész egyház ügye is. Ezt mutatja az első apostoli zsinat (Apcs 15).
Az újszövetségi levelek a missziói munka történeti dokumentumai és teológiai gyümölcsei. Bizonyítják azt a szeretetet, hűséget és felelősséget, amit az apostolok Isten üdvözítő akarata és gyarapodó népe iránt tanúsítottak. Megkapó az is, ahogyan szívükön viselik a misszió jövőjét, ahogy felkészítik a munkatársakat, s ahogyan életük vége felé átadják szolgálatukat a következő generációnak (2Tim 4,1-8).
Az Újszövetség nem ad módszertant a missziói szolgálatra nézve. Néhány alapelvet találunk csupán. Mert a misszióban a Lélek vezetésére kell hagyatkozni. A Lélek által van támogatólag együtt az élő Jézus Krisztus a hűséges tanítványaival „minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20b). A Lélek ruházza fel a szükséges kegyelmi ajándékokkal a missziói szolgálókat (Ef 4,11). Általa lehetséges, hogy az örök üzenet mindenkor és mindenütt korszerű akcentussal, ugyanakkor megújító erővel szólaljon meg.
Az egyház apostoliságából sarjadó keresztyén misszió új jelenség. Sem intertestamentális sem ószövetségi előkészítését nem találjuk. Az ószövetségi prófétai szolgálat alapvetően különbözik az apostoli, a missziói tevékenységtől. Csupán egyetlen irat, Jónás könyve értékesíthető teológiailag, antithetikus megközelítésben. Jónás küldetése Ninivébe missziói karakterű. Jónás magatartása azonban a „belterjes”, olykor nacionalista zsidó mentalitás mintája. A kis gúnyirat ennek a szellemiségnek a leleplezésére hivatott. Ugyanakkor görbe tükröt tart az olyan gyülekezet elé, amely figyelmen kívül hagyja Krisztustól kapott missziói küldetését, s így szinte csak magának él. Az egyház soha nem tekinthet a misszióra úgy, mint csupán egy lehetséges „díszítő elemre”, hanem csak úgy, mint a létét igazoló feladatra.
Kedves Olvasó! Ha hit által Krisztus a szívedben él, akkor beszélj Róla! Arról, aki kész minden ember életét új, rendíthetetlen és örök alapra helyezni. Mert válságokon innen, válságokban és válságokon túl is a világnak Krisztusra van szüksége. Ha teszed ezt, akkor nemcsak ajándékozottja, de munkálója is leszel az egyház apostoliságának.
