A keresztény család specifikumai abból erednek, hogy szövetséges kapcsolatban van a Bibliában kinyilatkoztatott Szentháromság Istennel. A szövetség tartalma 3 aspektusból közelíthető meg:
1) Teológiai megközelítés:
2) Krisztológiai megközelítés:
Isten uralma azáltal valósul meg a családban, hogy annak felelős tagjai mélyen megértik a Krisztus-eseményben megtörtént megváltói művet, ezért Jézus személyében kinyilatkoztatott isteni jellem és igazság oly dinamikusan hat reájuk, hogy az élet minden síkján (testi, lelki, mentális, spirituális, stb.) teret engednek annak. Ez a hit.
3) Pneumatikus megközelítés:
Isten Lelke az Atyával és Krisztussal való kapcsolatot élővé és személyessé teszi, így a krisztusi életelvek nem külső szabályokon, törvényeken, emberi elvárásokon és tradíciókon való tájékozódás útján, hanem belsőből vezérelve „szívbe írt törvény”-ként, önként és szabadon valósulhatnak meg. A Lélek - Krisztusra mutatva - bölccsé tesz a jelenben, és nyitottá a jövő felé. Táplálja a reménységet, megtanít mélyen tisztelni az életet.
A szövetséges viszonyból származó gyümölcsök:
1) A keresztény család az ekklészia (gyülekezet) méltóságát is hordozza.
Legtermészetesebb módon éppen a keresztény családban valósulhat meg Jézus ígérete: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt. 18,20) A keresztény családban minden istentiszteleti elem jogosan, bátran és mint igény van jelen. Erre bizonyíték az ősegyház gyakorlata: miközben él a kegyelem „kiskörös” lehetőségeivel, tisztában van azzal, hogy nagyobb összefüggéseken át (helyi gyülekezet, egyház) az egyetemes Krisztus-testbe ágyazódik.
2) A keresztény család tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolata: (koinónia)
A keresztény családra nem a tagok „békés egymás mellett élése”, még csak nem is a szeretet fogalmával jelölt, de definiálatlan érzelmi töltöttség jellemző, hanem valami más: egyrészt a feltétel nélküli elfogadás (befogadás), másrészt az önmegtagadást is vállaló önátadás. Jézus ebben a két értékben jelöli meg az élet legmélyebb titkát: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz”. (Jn. 12,24). A keresztény családban a kapcsolatokat illetően erről van szó. A felelős családtagok kölcsönösen azt jelentik egymás számára, mint a mag számára a föld, és a föld számára a mag. Az ilyen kapcsolat jelenti a legnagyobb védettséget a felnövekedő életeknek (gyermekek). Másrészt ez a kapcsolat tanít meg félelem nélkül szabadon elengedni, bizalommal útjára bocsátani az új generációt, mégpedig akkor, - nem előbb és nem később – amikor a „beérés” megtörtént.
A keresztény család Isten akarataként értelmezi közösségi, nemzeti, társadalmi, kulturális beágyazottságát, mindebben az adottságban ajándékot lát. Ezért a kis közösségtől kezdve a nemzetig felelősen elkötelezett.
4) A keresztény családmodell:
A fentiekből már sejlik, hogy a keresztény családmodell nem hierarchikus. De nézzük meg ezt egy kicsit részletesebben:
Teremtéskor az Isten képét a férfi és nő, férj és feleség egyformán (még inkább együtt) hordozzák. „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (I. Móz. 1,27)
A bűneset előtti ember (Ádám) olyan társat kapott, „aki vele szemben áll”(könegöddó –héb.) (I. Móz. 2,18). Ez azt jelenti, hogy méltóságuk azonos, kölcsönösen látószögükben tartják egymást (egyik sem nézi le a másikat, nem is néz keresztül rajta és nem is néz el fölötte, felelősségük egyenlő).
A bűneset (egyik) következménye a hierarchikus uralmi rendszer megjelenése: „Az asszonynak ezt mondta: ..vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” (I. Móz. 3,16b)
Nyilvánvaló az, hogy amennyiben a bűn-kérdés megoldódik, (márpedig Krisztusban érvényszerűen már megoldást nyert) akkor a hierarchikus jellegű uralkodás is feloldódik. Erről a feloldódásról beszél az Újszövetség: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3,28) Innen érthető, hogy Pál a családra vonatkozó locus classicus (Ef. 5,21-6,4) alapvetésében ezt írja: „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.”
Ha az Újszövetség – a „már igen - még nem” üdvtörténeti feszültségében - a férj elsőségéről beszél, azt már nem hierarchikus, hanem „igazodási pont” értelemben teszi. Mit jelent ez? A testnevelő tanár kijelöl valakit (általában a legmagasabbat), hogy sorakozó esetén a többiek hozzá igazodjanak. Ennek az a célja, hogy bármikor gyorsan és érthetően közölni tudja akaratát mindenkivel. Ugyanígy a férjhez (apához) igazodik a család többi tagja azért, hogy Isten is gyorsan és érthetően elmondhassa akaratát. Ez a családmodell se nem patriarchátus, se nem matriarchátus, se nem demokratikus, hanem teokratikus, mivel Krisztus és az Egyház kapcsolatával mintázott: „nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” (Ef. 5,32).
5) A keresztény család kegyelmi ajándék
A keresztény család mindenek előtt Istentől kapott ajándék, amely felelős tagjait (felnőttek) mély hálára indítja. Másrészt azonban - az ember felelőssége felől nézve - megvalósításra váró feladat is. Ma még létszerű értelemben jelen van a bűn, amitől a keresztény család sem mentes. Ezért a keresztény család nem arról ismerszik meg, hogy életében minden hibátlanul és bűn nélkül történik, vagy hogy már tökéletes lenne, hanem arról, hogy irányultságában, életszemléletében a fent vázolt úton halad, s hogy a maga befejezetlenségével éppen ő van a leginkább tisztában.
Mivel a testi leszármazással örökölt hiábavaló gondolkodásmód a keresztény család felelős tagjaiban már nincs jelen, ezért az Isten igazsága a család életét meghatározza: a jóban való növekedésre és kitartásra ösztönöz. Ezért a keresztény család „kulcsa”: megtérés és hit.
