Hitkérdés

A tized tipikusan ószövetségi fogalom, egyetlen újszövetségi előfordulási helyén is Ábrahám történetére utal (1). A tizedfizetés olyan gyakorlat, amely az ószövetségi kultusz fenntartását biztosította, beleértve a papok ellátását is. Lévi törzsének Jahve nem adott törzsi birtokot (2). A szóhasználat - a tizedet az "Úrnak" fizetik - nem jelent mást, minthogy kultuszi célokra fizetik, a papság szükségleteinek megfelelően.

 Jézus etikája túllépte a "tizedfizetés" mereven számszerűsített gyakorlatát. Mi lehet oka ennek? A Jézus korabeli zsidóság - szorgalmas tizedfizetés ellenére - képtelen volt kifejezni az Isten iránti hálát. A „gazdag ifjú” története is ezt példázza (3). Ez a szimpatikus fiatalember, jóllehet fizette a tizedet, s megtartotta a törvényt, de nem volt a szívében hála Isten felé, és szolidaritás a szegények felé. A kettő Jézus etikájában szétválaszthatatlan. Ezzel szemben pozitív példaként említtetik az „irgalmas samaritánus” példázata. Ez a nem túl „szalonképes” ember tizedet nem fizet (a jeruzsálemi Templomban biztosan nem), ám cselekedete a jézusi lelkület gyönyörű példája (4).

 Az Úr Jézus arra hívja fel tanítványai figyelmét, hogy tudatosítsák magukban: mindenüket, amijük van - még az anyagiakat is - Istentől kapják. Aki ezt szívében felismeri, hálája kifejezéseképpen, "visszaad" azokból valamit, nem képmutató, hanem szolidáris módon. Jézus a vallási elit mentalitásával a „szegény özvegyasszony” lelkületét állítja szembe példaként, ahol az asszony háláján van a hangsúly, nem az összegszerűségen (5).

 Jézus hallatlan súlyt, mégpedig eszkatológikus súlyt ad a szociális együttérzés kérdésének. Amilyen tévedhetetlenül különíti el a pásztor a juhokat a kecskéktől, olyan tévedhetetlenül választja majd szét Krisztus az emberiséget a szociális érzékenység alapján (6). A szétválasztás komolysága fogalmazódik meg a „gazdag és Lázár” példázatában (7). Isten szemében rettenetes dolog a közöny, az emberi közösségben, a gyülekezetben végsőkig szétfeszült „szociális olló”.

Jézus az általa felépítendő eklézsiát nem kultikus közösségnek képzeli el. Az Ő gyülekezetének nincs kultuszhelye, ahol áldozati cselekményt kellene folytatni, ezért áldozópapság sincs. Az Úr egy magasabb rendű kohéziót szándékozik megvalósítani az Ő gyülekezetében. Itt nem a Templom, nem a hely szelleme, vagy a kultikus cselekmények magasztossága „hat”. Itt a Szent Lélek teremt egységet, bensőséget és rendet. Az ilyen közösségnek az Isten iránti hálát kifejező, bizonyságtevő erejű megnyilvánulása a szociális szolidaritás.

 Jézus lelkülete - az apostolok közvetítése nyomán - az ősegyház életében is gyümölcsözően jelen van. Azt láthatjuk, hogy a tizedfizetésről szó sem esik. Itt egy másik elv, a jézusi elv érvényesül. Az ősegyház tisztában volt saját identitásával, azzal, hogy nem kultikus közösség, hiszen Jézus nem rendelt számukra kultuszhelyet. A szolgálatok nem professzionális alapon szerveződnek, hanem karizmákra épülve, az „ingyen kaptátok, ingyen adjátok” kegyelemlogika alapján. Az új elvet, amely Jézus lelkületével összhangban van, Lukács így írja le: "mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek, ahogyan éppen szükség volt rá” (8).

Ennek az elvnek érvényesítése munkálta azt az erős szeretetközösséget, amelyben kivirágzott a misszió, s amit ma is példának tekinthetünk. Persze nem a vagyonközösség pragmatikus megvalósítása a lényeg, hanem az a szociális érzékenység, amely a Krisztus-ügy elárulásának tekinti azt, ha a gyülekezeten belül a szociális olló túlzottan szétnyílik. Az erős kollektív küldetéstudatba ágyazódó szociális érzékenység jele az is, hogy a Lélek által igazoltan elhívott, a gyülekezetek által pedig kiküldött missziós munkások számíthattak mind a kiküldő, mind a fogadó gyülekezet anyagi támogatására.

 A szolidaritásnak szép példáját látjuk az Agabus által megjövendölt szárazság (éhínség) idején (9). Pál gyűjti össze a nyugati tartományok keresztényeinek adományát a nélkülöző keletiek számára.

 A túlzott vagyoni aránytalanságok kialakulása ellen küzd Jakab is. Levelének egyik súlyponti kérdése éppen az anyagiakhoz való viszonyulás. Látja a személyválogatást és elhatárolódást (10), mint a szolidaritás hiányának közösségromboló hatását, s hogy ezen az úton a gyülekezet önmaga karikatúrájává válhat. Ez indokolja a markáns, prófétai stílusú megfogalmazást: „ti gazdagok, sírjatok és jajgassatok a bekövetkező nyomorúságaitok miatt! Gazdagságotok megrothadt, ruháitokat megrágta a moly, aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, és rozsdája ellenetek tanúskodik, és megemészti testeteket, mint a tűz. Kincseket gyűjtöttetek még az utolsó napokban is. Íme, a földjeiteket learató munkások bére, amelyet visszatartottatok, égre kiált, és az aratók panasza eljutott a Seregek Urának a fülébe. Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok a szíveteket …” (11).

 Jó tudni, hogy miközben napjainkban zordul az élet, s a világ könyörtelen szelleme szűk résen bár, de igyekszik behatolni Isten népe közé, mégis találunk kortársaink között olyanokat, akik szív szerint megértették Jézust. Vajon készek vagyunk-e egy kis szakaszt megtenni azon az úton, amelynek bejárására ők az egész életüket tették fel? Talán az emberiség jövője függ ettől.

 Testvérem! Ha eddig - a világ sodrásával szemben - a tanítványi élet puritán „stílusát” vállaltad, Urad eme szavát komolyan véve: „Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére” (12), nos akkor a jobbik részt választottad. Ha a gyülekezeted költségeihez hozzá akarsz járulni, tedd ezt szabadon, és jó lelkiismerettel a reális anyagi lehetőségeid szerint. De a rászorulókon soha ne nézz keresztül! Erre tanít minket az Újszövetség.

Hivatkozások:

(1)  Zsid 7:1-2; (2)  Józs 13:33;  (3)  Mt 19:16-22;  (4)  Lk 10:33-35;   (5)  Mk 12:42-44;

(6)  Mt 25:31-46;   (7)   Lk 16:19-31;   (8)  Apcs 2:44b-45;   (9)  Apcs. 11:28-29;  (10)  Jak 2:1-4;

(11)  Jak 5:1-6;   (12)  Mt 10:9-10