Isten egy nagyon sokszínű világot adott birtokba nekünk, embereknek. Mi pedig magunk is hordozzuk a sokszínűséget, mint az isteni gazdagság, szabadság és jókedv ősi lenyomatát. Magától értetődik, hogy mindez a változatosság jellemzi azokat a közösségeket is, amelyekben megéljük egymásra utaltságunkat. Így hát a keresztyénség is külső és belső, látható és szemmel nem látható sokszínűséget hordoz. Különböző módon éljük meg keresztyén identitásunkat, különböző kegyességi irányzatokat képviselünk. Így szokták mondani: Istennek egyetlen egyháza van, de az pluriform. Hogy már a kezdetektől ilyen „színes” volt, arról maga az Újszövetség tesz bizonyságot. A rendnek a legmagasabb fokáról van itt szó, amit harmóniaként élhetünk meg. Zenei kifejezéssel: több a szólam, de minden szólam a tonalitás szabálya szerint szól.
Ha a keresztyénség sokszínűségének tényével nem nézünk szembe, könnyen helytelen útra tévedünk. Egyik ilyen tévút, hogy a magunk kegyességi irányzatát abszolutizáljuk. Az emberi természetünk Éden óta nehezen viseli el, ha mások bizonyos kérdésekben eltérően látnak. Szeretnénk a másikat a „magunk képére” formálni, uniformizálni. Az ilyen késztetések, ha szabad teret kapnának, elszürkítenék a keresztyénséget, s az a világ, amely tudat alatt „sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” valamiféle egyenruhába bujtatott, egy szólamra menetelő harcos képződménybe ütközne.
A másik tévedés, ha engedünk annak a manapság divatos szellemi irányzatnak, amely a világ problémáinak megoldását az abszolút nyitottság és tolerancia megvalósításában véli. Stratégiája tudatosan keresztyénellenes. Ennek a megtévesztő „eszménynek” célja egy tonalitás nélküli hangzavar (kakofónia) előidézése, melyben a keresztyénséget szent ügyének feladására késztetheti. Hogy hagyjon fel azzal az üggyel, amelynek markáns képviseletéért jelent meg a történelem színpadán Jézus Krisztus feltámadása utáni ötvenedik napon – nem önszerveződve, hanem a Megváltó akaratából. Az ügy pedig mindennél drágább: az egyedül Krisztusban megjelent üdvösségről szóló bizonyságtétel.
Mi hívő keresztyének a tonalitást, mint a „kegyesség titkát” Jézus Krisztustól, a „szerzőtől”, és a Lélektől, a „karmestertől” megkaptuk. Erről tanúskodik egy őskeresztyén hitvallási formula, amelyet Pál apostol idéz Timóteushoz írt első levelében, s általa az én szívembe is beíratott: „Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” Isten igazi népe tehát mindenkor tisztán, himnikus méltósággal és missziói elkötelezettséggel „énekli” a művet, amelynek homlokterében Krisztus áll. Tételek: - 1) Emberré lett /testetöltött; szenvedett és kereszthalált halt/; - 2) Feltámadott /igaznak bizonyult/; - 3) Megdicsőült /mennybement; trónra ült az Atya jobbján/. Isten igazi népe, nem esztétikai élmény adására hivatott elsősorban, hanem ennél sokkal többre: megnyerni mindenkit, akit csak lehet még, hogy minden „biztosítékát” hátrahagyva bátran lépjen rá egy olyan útra, amelyen semmi sem garantált, csak egy: hogy megtapasztalja Isten újjáteremtő hatalmát.
Hogy hány szólamban hangzik ma a világon ez hívás, ki tudná megmondani? Tulajdonképpen minél több, annál szebben szólhat. És ebben a képzeletbeli kórusban minden énekes örömmel fogadja a többi szólamnak gazdagító hozzájárulását. De a tonalitástól idegen hangokat a Karmester kiszűri. Ezért legyünk hát éberek!
