Meggyőződésem, hogy a Bibliát Isten kegyelméből azért kapta az emberiség, hogy az élet nagy és apróbb kérdéseiben is el tudjon igazodni. Mivel pedig az ember - teremtettségénél fogva - nemcsak a másik emberrel, de Istennel is értelmes közösségalkotásra képes (spirituális) lény, így nyilvánvaló, hogy a Biblia a láthatatlan Istenről való írott kinyilatkoztatások egyetlen hiteles forrása.
Hogyan lehet az, hogy egy emberi (humán) irodalmi mű tartalmi megítélésében nincsenek késhegyre menő viták, de az Isten Lelke által ihletett mű nyomán évszázadokon átívelő viták bontakoznak ki még a „beavatottak” között is, s már-már lebonthatatlannak látszó falak húzódnak Isten népe között. Ez az ellentmondás szerintem azért van, mert egy humán irodalmi művet nem „szabdalnak szét” mondatokra, mondatrészekre, szavakra, betűkre, hiszen folyamatában olvasva értheti meg leginkább az ember. Szerintem a Bibliát is így lehet megérteni. A Bibliából „összeollózott” szövegtöredékekből alkotott tantételek már nem egyértelműen ihletettek, és olykor egészen más istenképet közvetíthetnek, mint a Kinyilatkoztatás egésze. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem szükséges rendszeres formában is megérteni Isten kijelentéseit, csupán a rendszerezésben való mértéktartásra hívnám fel a figyelmet. Azt sem lehet elhallgatni, hogy Isten nem minden olyan kérdésre adott adekvát kinyilatkoztatást, amely az emberi érdeklődés homlokterébe kerül. Az emberi elme ilyenkor spekulációra hajlamos. Tehát a Biblia nem „szakmai” útmutató akar lenni dogmatikusok számára, hanem az „élet könyve” mindenki számára. Talán ezek a gondolatok is benne vannak Jézus írástudókat korholó mondásában (Jn.5,39) és Pál apostol figyelmeztetésében (2Kor.3,6). Nekem a teljes Írás hátteréből az alábbiak domborodnak ki a predesztináció kérdéséhez kapcsolódóan.
Isten a bűneset után sem mondott le az emberiségről. Előre tudása folytán örök tanácsvégzésében (már a bűnesetet megelőzően) lefektette a megváltás tervét, útját és módját Krisztusban, aki az Atyával és a Szentlélekkel való akarati egységben ezt az „utat” önként és szabadon el is vállalta. Számomra a predestináció ezt jelenti: Isten úgy rendelte el eleve az ember megmentésének (megmenekülésének) útját és módját, hogy az kizárólag Krisztusban adatik. Isten minden ígérete feltételhez kötött, a feltétel pedig az ember engedelmessége. Az engedelmesség a valódi hit (bizalom) gyümölcse és bizonyítéka.
Isten az egész világot, minden embert meg akar menteni (1Tim. 2,4). Amint Ádám engedetlensége nyomán a bűn minden emberre elhatott, azaz egyetemes; úgy Jézus Krisztus („második Ádám”) engedelmessége folytán az Isten kegyelme (jóindulata) is minden emberre kiterjed azaz egyetemes. (A katakombákban talált ősi tipológikus ábrázolásokon a jó és gonosz tudásának fája, valamint a golgotai kereszt együtt szerepel, mint egymás antitüposzai). A korai (2. századi) üldözött egyház ezzel fejezte ki azt, hogy a döntés az Édenben is és ma is az ember kezében van. Egyetlen ember sem megy megkérdezetlenül örök sorsába.
Istennek nemcsak tulajdonsága az, hogy szeret, hanem „lényege” is, azaz Ő maga a Szeretet. Hasonlóképpen „lényege” a Világosság is. Benne nincsen semmi sötétség vagy árnyék. Ő világossá teszi magát az ember előtt, Benne nincsenek "hátsó gondolatok"; nagy tetteit a prófétai szó, ill. a testté lett Ige, Jézus Krisztus által mindig előre bejelentette. Isten szemében jócskán vannak utálatos dolgok, de eleve elvetett emberek nincsenek. Ő képes arra, amire az ember nem, hogy az embert nem azonosítja annak bűnével, mert könyörületes, és egészen a végsőkig esélyt ad az embernek a jó melletti döntésre. Az emberre nehezedő csapások inkább a „bűn törvényének” következményei, mint Istennek bosszúálló beavatkozásai. Törvényét azért adta az embernek, hogy az megismerje a bűnnek a törvényét és tehetetlenségével Krisztushoz meneküljön. Júdásnak is lehetősége lett volna a bűnbocsánatra, de nem találta a megbánás „helyét”. Ugyanígy Saulnak, Izrael első királyának is. Sodoma népe is megmenekülhetett volna, ha lett volna 10 ember, aki felhagy undokságaival. Ahogy Ninive is megmenekült a pusztulástól, mert ott a prófétai szó célba talált és a város megtért. És valószínűsíthető, hogy Anániás és Szafira sorsa is másképp alakult volna az ősegyházban, ha hazugságaikat beismerik.
A Bibliában Isten kiválasztása, elhívása mindig feladathoz, küldetéshez, szolgálathoz kötött. Ez éppúgy igaz az Ószövetség embereire (Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób, Mózes, Józsué, Dávid, a bírák, a próféták), mint az Újszövetség embereire (Ef. 4,11). Ilyen kiválasztásban részesült az Ószövetséges nép kollektíve, és az újszövetséges nép, az egyház is. Kiválasztása arra a feladatra szólt, hogy hirdesse nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el (1Pt. 2,9). Tudunk küldetésükben megbukott emberekről (Saul, Judás). A „maradéktól” eltekintve a Jézus korabeli zsidóság sem töltötte be küldetését. (Nagy kérdés: a ma és a holnap keresztyénsége vajon betölti-e küldetését?) Mi a közös ezekben az elhívásokban, kiválasztásokban? Mire kaptak megbízatást? Összefoglalóan azt mondhatjuk: kiválasztásuk, megbízatásuk arra szólt, hogy Isten Igéjének és ígéreteinek őrzői és hordozói legyenek, áldásul a világ (környezetük) számára. Izsák lett az ígérethordozó és nem Izmael; Jákób folytatta az ígéret hordozását és nem Ézsau; Dávid lett a király és nem Eliáb. Azok lettek apostolok, akiket Jézus választott ki, és nem mások. De ez nem azt jelenti, hogy akik kiestek a választásból, azok kárhozatra rendeltek lettek volna. Nem tudok egyetlen esetről sem, amikor Isten fátumszerűen rendelkezett volna egy ember, egy csoport, vagy egy nép üdvsorsáról. Csak azokban épül meg az élő reménység és csak azokban munkálja ki a Szentlélek az üdvbizonyosságot, akik küldetésük tudatában élnek, akik meghajolnak Isten dicsősége előtt és engedelmeskednek az Úrnak.
Az Újszövetség un. predesztinációs lokuszai (Rm.8,28; 2Thessz 1,9; Rm. 9. fej.) nem az üdvösség ill. a kárhozatra való eleve elrendelésről szólnak, hanem arról, hogy ebben az életben minden embernek megvan a maga helye, az a hely, amit Isten neki szán. Vannak vezetők és vezetettek; 5 talentumosak, 2 talentumosak és 1 talentumosak; „díszített edények” és egyszerűek. Ilyen sokszínű az embervilág és az egyház is. De az egyház rendje annyiban magasabb rendű, hogy a megdicsőült Krisztus a Lélek által különböző karizmákkal látja el Testének tagjait. A karizmákra alapozott szolgálatok által egy olyan harmonikus működési rend jön létre, amelyet Pál apostol egy egészséges élő emberi szervezet organikus működési rendjével példáz (1Kor. 12,12kk). Krisztus az ő egyházának építését saját kezében tartja (Mt. 16,18).
