Beszélgetéseim során és a különböző felekezetek hitvallásait megismerve az emberről szóló tanítás tekintetében nagy zavart tapasztaltam. Ez késztetett e cikk megírására. Azt szeretném, hogy az emberek minél tisztábban lássanak Isten kijelentését illetően.
A Biblia emberről szóló tanításának /bibliai antropológia/ vizsgálatakor számos keresztyén ember hibás kiindulási alapra épít: úgy közelít a Bibliához, mintha az dogmatikus meghatározás-gyűjtemény lenne. Mintha szótárak és konkordanciák használata nélkül nem lehetne megérteni, mit üzen a Mindenható Isten az embernek az emberről. Ez a tudálékosság Jézustól, - aki hegyen, mezőn, vagy éppen a tóparton leheveredve tanította az egyszerű halász embereket - teljesen idegen.
A Biblia az „élet könyve”. Az élet sűrűjében, az életért íródott, közérthetően és közérdekűen, egyszerű gondolatokkal, hogy a „bolond se tévedjen el”. Olyan természetesen kellene tehát megközelítenünk a szóban forgó témát is, ahogyan a mindennapi közbeszédben tesszük.
Néhány - bibliaértelmezéssel összefüggő - általános megjegyzés:
A Biblia szövegén különböző korok különböző szerzőinek különböző személyisége tükröződik vissza: különböző a stílus, a szókincs és szóhasználat, a mentalitás, a képzettség, s a történeti háttér. Ráadásul különböző irodalmi műfajokban írtak. A Bibliában nem kevés költészetet is találunk. A héber költészet sajátosságairól, s egyáltalán a költészet szabadságáról sem szabad megfeledkeznünk. Ebben a differenciáltságban meddő próbálkozás olyan definitív szóértelmezéseket keresni, amelyek a vonatkozó igehelyek mindegyikén megállják a helyüket, azaz mindenhol konzekvensen ugyanazt jelentik.
Megpróbálom érzékeltetni egy példán keresztül, miről is beszélek. Egy igaz ügy melletti elköteleződést kifejezhetem így: „foggal-körömmel küzdök az igazságért”. Más valaki ugyanezt kifejezheti így is: „szívvel-lélekkel harcolok az igazságért”. Aki bármelyik verzióból nem azt olvassa ki, hogy „teljes lényemmel” elő akarom mozdítani az igazság érvényesülését, - az funkcionális analfabéta. Ha valaki itt a szavak összehasonlításába vagy értelmezésébe kezd, az célt téveszt.
Értelmes antropológiát művelni csak úgy lehet, ha kiszabadítjuk magunkat a „szótárazás és a konkordanciafüggőség merev görcséből”. Erről a szabadságról tanúskodik mind az Ószövetség, mind az Újszövetség, Nézzük meg ezt egy példán keresztül. Hogyan válaszolnak a „tanúk” arra az alapvető kérdésre, hogy miként kell az Istent szeretni?
Az ószövetségi iratok kétféle választ adnak: 1) 5Móz. 6,5 szerint: szívből, lélekből, erőből (léb, nefes, möód, ill. kardia, pszüché, dünamisz); 2). Az 5Móz. 10,12 és 5Móz. 30,6 szerint: szívből, lélekből (léb, nefes, ill. kardia, pszüché). Jézus és az evangélisták szintén kétféle választ adnak, s ezek a válaszok ráadásul még az ószövetségi igékhez sem alkalmazkodnak kötött módon: 1) Mt. 22,37 szerint: szívből, lélekből, elméből (kardia, pszüché, dianoia); 2) Mk. 12,30 valamint Lk. 10,27 szerint egymástól különböző sorrendben: szívből, lélekből, elméből, erőből (kardia, pszüché, dianoia, iszkhüsz). Vegyük azt is észre, hogy ezekben a felsorolásokban feltűnően nem szerepel a pneüma, a szóma és a szarx!
Az antropológiai fogalmakkal tehát "könnyedén" kell bánni. A bibliai kor embere tudta, hogy semmilyen fizikai cselekvést nem lehet végezni az értelem kikapcsolásával, és úgy sem, hogy valami érzelmi megnyilvánulás ne történjen közben. És semmilyen érzelmi hatás nem érheti úgy az embert, hogy az ne mozgatná meg értelmét és ne hatna a testére (pl. pulzusváltozás). De nincs olyan értelmi tevékenység sem, amihez ne kapcsolódna érzelmi visszajelzés és fizikai változás. Ma pedig már azt is tudjuk, hogy anyagi (kémiai) szerekkel tudatmódosítást is el lehet érni, s hogy az agyi érelmeszesedés az egész személyiség leépülését, torzulását vonhatja maga után. Érdemes tehát figyelni a tudományra is, ha nem akarunk mi keresztyének egy újabb „Galilei-effektust” átélni.
Az antropológia esetében is elmondhatjuk azt, hogy a sémi nyelvi-fogalmi kultúra átültetése a hellenista világba – annak egészen eltérő nyelvi-fogalmi készletére kényszerülve - nem volt problémamentes. Ez magyarázza azt, hogy a héber nyelvű Ószövetség antropológiája átláthatóbb, mint a görög nyelvű Újszövetségé. Annak ellenére így van ez, hogy a Septuaginta már megalapozta az Újszövetség írói számára a héber-hellén fogalmi kódrendszert.
A sémi ember a felsorolásokban nem zárt (taxatikus) listát lát, hanem illusztrációt, azaz utalást arra, hogy a felsorolást még lehetne folytatni. Néhány „rész” megjelölésével az "egészre" akar mutatni. (hasonlóan, mint a magyarban: „tetőtől talpig”, „fülétől farkáig”, "reggeltől estig", "elejétől végéig", stb.) A héber mentalitás: szintetizáló (összerendező) természetű. Ezzel szemben a görög-római mentalitás: analizáló („szétbontó”) természetű.
A fentiek fényében nézzünk közelebbről a címben jelzett témára.
A görög gondolkodásban - a dualista felfogásból adódóan - az isteni ideának az ellenlábasa a szarx (anyagi test). Mivel az anyagi test az ember kapott adottsága, ezért a bűn fogalma és az erkölcsi felelősség elhomályosul. (Érdekes, hogy a mitológia istenei erkölcsileg éppen olyan bukdácsolók, mint az emberek.)
Az Újszövetségben a szarx első renden nem is hústestet, anyagiságot jelent, hanem a Szentlélek ellenlábasaként működő negatív spirituális erőt, ami mögött a személyes Gonosz áll. Ennek az erőnek hatása nyilvánul meg istenképűségünk „összetörésében”, a bűn által legyengített öröklődő természetünkben, és a kísértésekben való eseti elbukásainkban is. Az persze igaz, hogy a bűn, az önzés, általában az un. "testies életmódban" válik szemlélhetővé, de a bűnnek nem maga a hústest az oka és forrása. Tehát a szarx az Újszövetségben héber bászár-hoz képest tágabb jelentésű! Ugyanakkor, amíg az Ószövetségben a bászár nem hordoz erkölcsi megítélést, addig az Újszövetségben a szarx negatív megítélésű. A két szó tehát egymásnak nem szinonimája, hanem csak ideogrammja. Pál apostol tanítása szerint az ember alapvetően két állapotban lehet: vagy a Szentlélek hatása alatt áll, s ez üdvös állapot (antroposz pneumatikosz), vagy az „ellenlábas” szellemi hatalom hatása alatt él, ez pedig kárhozatos állapot (antroposz szarkinosz). /A természetes ember jelölésére használja még az antropos pszüchikosz fogalmat is./
Az ember, - mint Isten által életlehelettel (nismat hajim / nösámá) életre hívott lény - a maga egészében: élő lélek (nefes hájá / pszüché dzósza (I.Móz. 2,7). Tehát maga a teljes emberi személyiség: lélek (pszüché). Életmegnyilvánulásai részint külsőleg látható testi megnyilvánulások (növekedés, mozgás, beszéd, érzelmi megnyilvánulások, metakommunikáció, hallás, tapintás, szaglás, alkati adottságok, stb.), részint külsőleg közvetlenül nem érzékelhető, csak belsőleg tapasztalható lelkivilág. A lelkivilág megnyilvánulásai közé tartozik az értelmi tevékenység (felfogóképesség, emlékezet, logikai készség, intuitív készség stb.), a lelkiismeret, avagy erkölcsi ítélőképesség, valamint a szabad választási képesség. A lelkivilág és a testi megnyilvánulások között megbonthatatlan kapcsolat áll fenn, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem minden esetben rögtön szembetűnő.
A pszüché - az emberi személyiség mellett - magát az életet is jelentheti. Pl. Jel. 6,9-10-ben az oltár alól a mártírok pszüché-je kiált az Úrhoz elégtételért; azaz a mártírok élete (sorsa) Isten ítéletét érleli meg, hasonlóan ahhoz, amint „Ábel kiontott vére (dám) is felkiált az Úrhoz” /I.Móz. 4,10/.
Az emberre vonatkoztatott pneuma sokszor az életet, ill. a személytelen életerőt jelenti. Jézus az Atya kezébe helyezi le életét (sorsát) /Lk.23,46/. István vértanú pedig Jézusnak ajánlja fel életét, (sorsát) /Apcs. 7,59/. Más esetekben a pneuma, azt a hívő mentalitást jelöli, amelyet a Szentlélek hatása alatt álló ember képvisel, vagy azt a legmagasabb rendű tevékenységet, amit az Isten Lelkével való kapcsolat jelent.
Összefoglalva: El kell fogadni azt, hogy életünk minden jelensége mögött biokémiai folyamatok is meghúzódnak, illetve a biokémiai hatások immateriális /lelki-szellemi/ jelenségekkel járnak együtt. Így fejezi ki a mai tudomány azt, amit a Biblia ősidők óta állít: az ember megbonthatatlan pszichoszomatikus egység. Se életében, se halálában nem bontható szét alkotó elemekre (szubsztanciákra). Mi sem hangsúlyozza ezt jobban, mint a testiképpen való feltámadás bibliai fogalma és ígérete. Az új világban, a feltámadás után is megtartja az ember emberi kategóriáit: Isten megbonthatatlan testi-lelki egységben hívja újra életre az embert. A holisztikus szemlélet, amelyet a Biblia képvisel, szemben áll a pogány gyökerű dichotomikus és trichotomikus szemlélettel, mivel ezek az embert kettő illetve három szubsztanciából „összeszerelt” lénynek tekintik. Ez a téves felfogás szükségszerűen a reinkarnáció herezisére (tévtanítására) késztet.
Megjegyzés:
Az ember lelkivilágát jelölő egyéb rokonfogalmak: „szív”, „elme”, „vese”, az ember „belseje”, „belső ember”. Sem ezek, sem a testre alkalmazott másik kifejezés, a szóma, a fenti megállapításnak nem mondanak ellent. Ezért ezek elemzésétől eltekintek, hogy a részletek ne tereljék el a figyelmet a lényegről, amit a kedves Olvasóval kívántam megosztani.
