A közbeszédben egyre gyakrabban hallunk „toleranciáról”, mint valamiféle szükségletről, s talán még gyakrabban ennek ellentétéről, az „intoleranciáról”, mint ami olyan negatív magatartás, beállítódás, mentalitás, lelkület, amely megrontja az ember mikró és makro közösségeit. A jelenséget látva három fontos megjegyzést szeretnék tenni.
Először is - mint társadalmi lény - azt hiányolom, hogy csak ritkán hangzik el e fogalompár jelzős szerkezetben. Pedig minden esetben egyértelműsíteni kellene, hogy konkrétan milyen értelemben toleráns vagy éppen intoleráns valaki? Politikailag, erkölcsileg, jogilag, pedagógiailag, vallásilag, esztétikailag, ideológiailag, társadalmilag? Márpedig, ha ez nem kerül tisztázásra, akkor a fogalompár stigmatizál. Vele embereket alaptalanul meg lehet bélyegezni, illetve indokolatlanul felmagasztalni. Önmagában használva arra késztet, hogy az emberiséget két csoportra osszuk: nagyszerű toleránsokra és begyepesedett agyú intoleránsokra. Ez a megosztás pedig azért nagy balgaság, mert minden egészséges ember valamilyen területen intoleráns, más területeken pedig toleráns.
Számos intézmény éppen azért jön létre, hogy kifejezze intoleranciáját bizonyos dolgokkal szemben. Például a rendőrség kifejezi a társadalom intoleranciáját a bűn és a rendetlenség ellen; a házasság intézménye kifejezi az emberi közösség intoleranciáját a felelőtlen társas léttel szemben; a tankötelezettség kifejezi a társadalom intoleranciáját a tanulatlansággal szemben; a bíróságok kifejezik a társadalom intoleranciáját az önbíráskodással szemben. Könnyen belátható: intolarencia nélkül éppúgy nincs élet, mint tolarencia nélkül!
Nem mehetek el szótlanul amellett sem, hogy a „tolerancia” mai nyelvhasználata erőteljes sugalmazás arra, hogy az emberek így gondolkodjanak: „Nincs norma, tehát normát keresni értelmetlen dolog. Minden viszonylagos.” Vagyis a relativizált világból – tudatosan vagy tudatlanul - igyekszik kiszorítani a rendet, az ideát, az Istent.
Második megjegyzésként – most már, mint keresztyén ember - arra a tényre szeretnék rámutatni, hogy ez az egyre közkedveltebb, ámde a közbeszédben eredeti tartalmától megfosztott latin szópár kezdettől fogva kívül esett a zsidó-keresztyén vallásos terminológia körén. Hieronymus latin fordításában (Vulgáta) csupán egyetlen helyen, a 2Kor. 1,6-ban szerepel a „tolerantia” szó, a görög hypomoné ideogramjaként, azaz a mai általános szóhasználattal ellentétes értelemben: a szorongatott helyzetben élő keresztyéneket bátorítja Pál apostol a szenvedések tűrésére, elhordozására. Itt tehát a „tolerancia” a szilárd elvhűség jelölője.
Meglepő azonban, hogy a „tolerancia” szó műszaki jelentése, mennyire megőrizte, és mennyire szemléletesen illusztrálja az igazságot. A műszaki szóhasználatban a tolerancia ugyanis tűréshatárt jelent. Egymáshoz illeszkedő alkatrészek csak úgy alkothatnak működő - akár mozgó, akár statikus - szerkezetet, ha az ideális (névleges) mérettől nem térnek el túlzottan. Ha ezt a megengedett vékony sávot túllépik, akkor vagy nem szerelhetők össze, vagy használatkor alkatrészeire esik szét a szerkezet. Tehát nem a kapcsolódó alkatrészek egymáshoz való méretviszonyáról van szó, hanem az alkatrészeknek egy ugyanazon „normához” való viszonyáról! Norma nélkül nincs értelme a toleranciának!
Ez az összefüggés mutatkozik meg spirituális értelemben például akkor, amikor az Újszövetség a judaistákról, a nikolaitákról, a libertinusokról, vagy a gnosztikusokról szól kritikus hangon. Ezek az irányzatok ugyanis a normától olyan távol esnek, hogy az már az egyház egységét és működőképességét veszélyeztetik. Mire utal ez az éberség? Vajon arra, hogy az Újszövetség népe intoleráns lenne? Egyáltalán nem! Sőt inkább arra, hogy a keresztyénség – ha Jézus Krisztus útján jár - nagyon is toleráns (lásd: 1Kor 13,7-10), de csak egy – a szétesést még nem veszélyeztető - határig.
Harmadik megjegyzésem voltaképpen egy óvás. Az előadottak hátterén különösen feltűnő az a fordulat, hogy a mai egyházi gyakorlat egyre nagyobb teret enged e fonák tartalmúvá lett fogalomnak. A tolerancia a „tanuljunk egymástól” elv kifejeződésévé torzult, s ennek jegyében ülnek le akár homlokegyenest eltérő elveket és normákat képviselő emberek egy kirakat-asztalhoz, hogy egymáshoz igazodva megoldják a világ nagy problémáit. Meggyőződésem, hogy ez a jelenség nem más, mint a spiritualitás feláldozása a humanitás oltárán, az evangélium elerőtlenítése, s mint ilyen, egészen ördögi játszma.
Ha az Igét az élet zsinórmértékének valljuk, akkor komolyan kell venni azt, hogy a világ nagy problémáira a megoldást nem a fejüket összedugó okos emberek fogják kitalálni. Számtalan ilyen próbálkozás gyászos kudarcba fulladt már. Ám Isten átadta a megoldás kulcsát Krisztusban. És a keresztyénséggel nem az a probléma, hogy nem akar tanulni mástól, hanem az, hogy nem eléggé akar Krisztustól tanulni. Pedig nincs semmi „életrevaló”, amit nem Krisztustól tanulhatnánk meg. Az apostoli buzdítás egyértelmű: „() ismerjétek meg Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig” (Ef. 3,19). Ám ennek megkerülhetetlen feltétele van: megtérés és újjászületés!
2012-10-24 Lázár Attila
