„Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem? Vártam, hogy jó szőlőt teremjen, miért termett vadszőlőt? Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel: lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm kőfalát, hogy összetiporják!” (És. 5,4-5)
Megtérésem 41 éve, 1975-ben, azaz 25 éves koromban történt. Krisztus hangja akkor ott örökre a szívembe íródott. Így éltem át az újjászületést és kötöttem Vele szövetséget. Jézus a szívembe költözött és hatalmat vett rajtam az új élet öröme. Szüleim könyvszekrényében porosodó Újszövetséget kezdtem olvasni. Az Ige megelevenedett számomra.
Engem mindig az igazság érdekelt. Korán felismertem, hogy az igazság nem szükségszerűen szegődik tömegekhez vagy éppen tekintélyes emberekhez, hanem az igazság Istennél van. Abból csak az részesedik, aki Istent kezdi „ostromolni”, hogy igazítsa el az élet, a hitélet kérdéseiben, hogy adjon neki tiszta látást, belső világosságot. Ezért lettem teológus, és ezért írtam egykor szakdolgozatomat a Biblia egyházról szóló tanításának (ekkléziológia) témájában, s ez a téma ma is ugyanolyan izgalmas számomra, mint egykor.
Zavar, hogy mi keresztyének együtt élünk egy anomáliával, hogy ti. hitbeli alapkérdésekről jócskán eltérő álláspontokat képviselünk, s hogy a sokértelműség bábeli zűrzavarában olyan jól elvagyunk, mintha langyos termálfürdőben ülnénk. Megszoktuk, szinte természetesnek vesszük, hogy szálakra szakadozik a látható egyház, miközben hazug szívvel és álságos szájjal valljuk: „hiszem az egy szent, egyetemes és apostoli egyházat”. Standard ima: „Urunk add meg egyházad teljes egységét!” Ám így ez az ima olyan, és annyit is ér, mint a munkakerülő imádsága a mindennapi kenyérért. Az egyik felekezet ezt mondja, a másik meg mást mond, a harmadik megint mást és így tovább. Mindegyik agyagba írja a maga dogmatikáját, hitelveit, amelyek az égetőkemencéből úgy kerülnek ki, mint többé már megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan „igazság”. Nehezen vesszük észre, hogy úgy rombolnak ezek, mint a bálványok. Sőt azzá lesznek! Az önigazultság bálványaivá. Ez a bálvány jól be is zár minket. Mindenkit a maga karámjába, ahol aztán megszokjuk a rugdosást, a tülekedést, na meg egymás piszkát, mert a béresek elhitetik velünk, hogy a legelőre kimenni nagyon de nagyon veszélyes. Így sorvadozik, majd hal el táplálék hiányában a nyáj.
Nem tapasztalom ugyanis azt, hogy Istenhez mennénk ilyen kéréssel: Uram mi a Te igazságod? Nálad nem lehet 5 féle igazság ugyanabban a kérdésben! Nem lehet egyszerre igaz a lélek halhatatlansága is és a holtak feltámadása is. Nem lehet az ember egyszerre pszicho-szomatikus egység is és elkülöníthető szubsztanciákból „összeszerelt” lény is. A kettő egymást kizárja. És nem lehet a kárhozat egyszerre vég nélküli kín is és „második halál” is. A sort folytathatnám.
Azt tapasztalom, hogy az „ecclesia semper reformanda” igénye Lutherrel együtt el lett temetve. Sírfeliratán ez áll: „Élt néhány évtizedet”. Nincs folyamatos önkontroll, nincs tisztázás, nincs alázat. Viszont tapasztalok felekezeti sovinizmust és van cinizmust súroló kegyes válasz: „Kedves testvér! Meg van írva: „rész szerint van bennünk az ismeret, () tükör által homályosan látunk” (1Kor 13,9.12). Ezzel mintha csak azt mondaná az áldott drága lélek: „az igazságot keresni eleve reménytelen vállalkozás, ne fáraszd magad!” Inkább tekintélyi alapon fogadd el, hogy az igazság az, ami nálunk van; a mi hajónkban békés vizeken hajózhatsz be az üdvösség kikötőjébe. Úgy tűnik, mintha a keresztyénség valamiféle üzleti vállalkozás lenne. Mert ha az Isten egyértelmű igazságának megragadása és átadása olyan ügy, amely évezredeket várhat, akkor gyanús sejtéseim vannak. Ha azt látom, hogy a fontos az, hogy a padok megteljenek, hogy elegendő adomány folyjék be, hogy elkészüljön a „toronyóra lánccal”, hogy némelyek anyagi egzisztenciája biztosítva legyen, akkor mi más folyhat ott, ha nem kalmárkodás. Hát ebből lett elegem.
Igen, én konok ember vagyok, mégpedig igei alapon: nem akarok átkozott lenni, nem akarom emberre bízni az életemet, a hitemet (Jer. 17,5). Nekem gyermekeim és unokáim is szép számmal vannak, nem mindegy, hogy mit adok tovább nekik: emberi teóriát, vagy pedig Krisztus által hitelesített igazságot. XY áldott testvér tanításai helyett, -legyen rajta bármennyi kenet,- Jézus Krisztus és az apostolok gondolatait akarom megérteni, és erről a nyomról nem vagyok hajlandó letérni. Példának okáért: nem hiszem, hogy Jézus missziói parancsa (Mt. 28,16-20) nyomán az apostolok lelki világában az a program-kép alakult volna ki, hogy pólyás újszülöttek sokaságát kell majd vízbe meríteniük. De azt sem hiszem, hogy az apostolokat megkísértette volna az a gondolat, hogy a megdicsőült Krisztus és a Szentlélek egymástól elkülönülve munkálkodik, s ennek a szeparációnak tanújele a Szentlélek elnyeréséhez szükséges második keresztség.
A VI. századtól kezdődően elképesztően sok idegen elem került be a keresztyén világba. Néhányat a reformáció kigyomlált ugyan, de az új felekezetek elég hamar belefáradtak a gyomlálásba és maguk is hintettek néhány olyan magot, amiből gaz nőtt ki. A neoprotestantizmus úgyszintén. Olyanok vagyunk, mint az az ember, aki elgombolt kabátban jár. Néha egy-egy gombot megpróbál más lukba tenni, mert nevetnek rajta, de a megoldás nem tudatosul benne: az egészet kell újra-gombolni!
Fáj, hogy Jézus főpapi imája (Jn. 17. fejezet) nem ragad meg minket annyira, hogy ebbe a spirituális kaoszba valamiféle rendet próbálnánk munkálni. Nem az a baj csupán, hogy a világ nem vesz komolyan minket, hanem a fő baj az, hogy magát Jézus Krisztust nem veszi komolyan, éppen a mi bohócosan elgombolt képünk látványa következményeként (Jn. 17,20-23).
A lelkiismeretünk vészkijáratául a XX. század második felében egy nagyon humánusan hangzó liberális feszültség-levezető szondát vertünk le: toleráljuk egymás hereziseit. „Ha te elnézed az én tévtanításaimat, én is elnézem a tiédet”. A szonda neve: ökumenikus orientáció.
Minden jel arra mutat, hogy Isten türelme elfogyott. Időt adott, nem keveset, legalább 1500 évet arra, hogy népe újra éhes legyen az igazságra és ne féljen megszabadulni merev dogmatikai rögeszméitől. Valami olyasmi történik, most velünk, mint amiről Ésaiás próféta beszél könyvének 5. fejezetében: Ha a szőlő, a Gazda gondos munkája ellenére természetellenesen vadat terem, akkor a Gazda lebontja a kerítést és kiszolgáltatja szőlőjét a vadállatoknak, azok pedig eltapossák. Napjaink aggasztó jelenségeit látva, azok okait prófétai szemlélettel lehet csak igazán megértenünk: hasonló dolog történik velünk, mint ami a prófécia előjelzése nyomán a zsidósággal történt már három ízben is az ókori történelmük során (asszír deportálás /ie.722/; babiloni fogság /ie.587/; a zsidó nemzeti önállóság elvesztése /70/). Most a keresztyénség kerítése bomlik, a gondviselés kerítése recseg.
Az ok most is, velünk kapcsolatban is ugyanaz: a makacs önelégültség. E lelkület megértéséhez a legpontosabb megfogalmazást maga Jézus Krisztus adja a Laodiceaiaknak küldött levelében (Jel. 3,14-22). Ez az a lelkület, amely gazdagnak tudja magát, noha hit nélküli szegény és nyomorult; jól öltözöttnek látja magát, pedig mezítelen; tisztánlátónak mondja magát pedig vak. Egyszóval: hamis az egész értékrendje.
Nem segít most rajtunk keresztyén kultúránk múzeumi gazdagsága, legyen az akárhány évszázados, s legyen benne bármennyi remekmű. Másfelől nem segít a pszeudókarizmatikus megnyilvánulások arzenálja sem: a „csodagyógyítóktól” kezdve a hanyatt-ejtő „erőkiárasztás” gyakorlatán át a „torontói áldásig” sőt azon is túl, egészen a stadiont betöltő mega-dicsőítési rendezvényekig. Nem segít rajtunk a sarlatán nyelvújítók dacos erőfeszítése sem, hogy a „Szent Szellem” használatát javasolják „Szentlélek” helyett.
Én azt szeretném megélni, hogy a kereszt kerüljön oda, ahol a Kinyilatkoztatás szerint a helye van: mindennek a centrumába. A történelemnek is, az istentiszteleteknek is, az emberi szívnek is centrumába. Ez az a nap, amire vár a menny. Ha létezik még egyáltalán valami segítség, valami emberi ésszel fel nem fogható isteni irgalom, az csak bűnbánaton és megtérésen át érkezhet.
Kedves Olvasó! Ha megértetted azt, amiről írtam, kérlek, imádkozz velem. Te a magad helyén, én a magam helyén. Nem, nem kérem, hogy küld tovább bárkinek is ezt az írást. De ha meg tudsz győzni bárkit is arról, hogy van miért könyörögni, annak örülök.
