Jézusnak a szinoptikus evangéliumokban rögzített példázatai közül jó néhány különleges szerepet töltött be abban az antagonisztikus szellemi erőtérben, amelyet a korabeli zsidóság és Jézus eltérő hitvilága (istenképe) egymásnak feszülése hozott létre. E példázatok ott és akkor valóságos „harci beszédekké” lettek. Különösen akkor domborodik ki szemeink előtt ez a küzdelem, ha sikerül megtalálnunk a rabbinikus irodalomban kutatva az egyes jézusi példázatok kontraverzióját. Ennek a kutatásnak nemcsak szellemtörténeti és irodalomtörténeti hozadéka van, hanem azért is fontos, mert segít minket Jézus példázatokba ágyazott üzeneteinek mélyebb megértésére. (Jézus példázatainak szövegét - ismertnek feltételezve - nem illesztettem be, hiszen azok kikereshetők és kikeresendők a Bibliából).
A nagy vacsora példázata (Lk. 14,15-24; vö. Mt. 22,1-14)
Az újabb kutatások kimutatták, hogy Jézus egy régi elbeszéléshez kapcsolja mondanivalóját: Bar Majan nevű gazdag vámszedő és a szegény írástudó történetéhez, amely arám nyelven a palesztinai Talmudban található. Jézus ezt a közismert történetet nemcsak itt, hanem a gazdag és Lázár példázatában is felhasználta.
A történet így szól:
„Bar Majan, a gazdag vámszedő meghalt, és fényes temetést kapott. Az egész városban letették a munkát, mert mindenki el akarta kísérni az utolsó útjára. Ugyanakkor meghalt egy jámbor írástudó és senki sem vette tudomásul temetését. Isten hogy lehet oly igazságtalan, hogy ezt megengedte? A válasz így hangzik: Bar Majan távol állt attól, hogy jámbor életet folytasson, de egyetlenegyszer véghezvitt egy jó cselekedetet és közben hirtelen meghalt. Mivel a halál órája a döntő, már nem tudja jótettét gonosz tettekkel érvényteleníteni, kellett, hogy Isten megjutalmazza és ez nagyszerű temetés útján történt. Mi volt Bar Majan jótette? Lakomát rendezett a tanácsosok számára, de nem jöttek el. Ekkor úgy rendelkezett, hogy jöjjenek a szegények és egyenek, hogy az étel meg ne romoljon.”
Különösen nagy kontrasztot látunk a szegények megvendégelésének okát illetően: Jézus példázatában a vendéglátó szándéka az, hogy minden nyomorultat megajándékozzon, mégpedig ugyanúgy, ahogyan azt a hivatalos személyekre nézve eltervezte; hogy ne maradjon üres hely az asztalnál. A kontraverzió házigazdája viszont azért hívja meg a koldusokat, „hogy az étel meg ne romoljon”, azaz a nagy mennyiségű romlott étel /konyhai szemét/ eltakarítása ne okozzon gondot számára.
Ennek a történetnek fényében világossá válik a meghívottak rejtélyes magatartása. A vendéglátó vámszedő volt, akinek sikerült sok pénzt szereznie és azért rendezte a lakomát, hogy a régen megtelepedett körökben társadalmilag teljes értékűnek tekintsék. De mintha összebeszéltek volna, mindnyájan megvetően kezelték, és átlátszó kifogásokkal lemondták a meghívást. Ekkor haragjában a koldusokat hívatja házába, hogy a város befolyásosainak megmutassa: nincsen rájuk utalva, és már nem akar velük foglalkozni.
Jézus nem riadt vissza attól, hogy Isten haragjának és jóságának szemléltetésére egy vámszedő magatartását válassza. Képzeljük magunk elé Jézus hallgatóságát (Lk. 14,1-2). Először mosolyognak, elképzelik, ahogy az újgazdag átéli egyik sértést a másik után, és mind jobban dühbe gurul. Majd hangos nevetésben törnek ki, amikor arra gondolnak, hogy az előkelőségek gúnyos arccal figyelik az ablakok szegletéből, milyen ütött-kopott vendégek vonulnak hosszú sorban az ünnepélyesen felkészült vámházba. Ám végül bizonyára összerezzennek, amikor ráeszmélnek, hogy Jézus nem Bar Majanról és vacsorájáról, hanem Istenről, az Ő országáról és a Messiási nagy lakomáról beszél, ahol egyszer szintén megtelik a ház, és szintén bezáratnak az ajtók. Találva érzi-e magát a témafelvető (15. vers), és farizeus társai?
Ezt a példázatot akkor értjük helyesen, ha meghalljuk az örömujjongást, melyet a felkiáltás tartalmaz: „a vacsora készen van!”, most van az üdvösség napja (2Kor 6:2). Isten teljesíti ígéretét, és kilép a rejtettségből, de ha a hivatalosok Isten hívását eleresztik a fülük mellett, ha semmibe sem veszik azt, akkor a megvetett és Istentől távol élő emberek lépnek helyükbe, emezek felé pedig az ünnepi terem zárt ajtaja felől hangzik: már „késő”.
