Vál(t)ság van!

A csapból is válság folyik - pestiesen szólva. Kiterjedését tekintve olykor hazai, olykor regionális, máskor nemzetközi, vagy globális, olykor világ-, olykor kozmikus. Intenzitása szerint olykor válság, máskor deficit, néha krízis, esetenként katasztrófa, olykor csőd, gyakrabban recesszió. Jellegét tekintve: egyszer pénzügyi, máskor gazdasági, sőt politikai. Hallunk továbbá morális, társadalmi, szociális, környezeti, klimatikus, energia és bizalmi válságról. Hatáskörét tekintve: állami, máskor parlamenti; megint máskor kormányzati, olykor önkormányzati. Mindehhez jön még - statisztikai adatokkal alátámasztva – az európai keresztyénség válságának híre.

Ha egy beteg emberi szervezet ennyi válságtünetet mutatna, és a háziorvos mégsem adna beutalót annak kivizsgálására, hogy mi az alapbetegség, nos akkor annak az orvosnak a praxisát be kellene tiltani a hippokratészi eskü megszegése okán. „Egészen beteg már a fej, egészen gyenge már a szív. Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyították. (És 1:5b-6) Ezzel a képpel írja le Ésaiás próféta a válságtüneteket mutató népét.

Márpedig mindeddig elmaradt a kivizsgálás. Mert egyről soha nem hallunk a híradásokban. Arról, ami mindennek a gyökere: az ember válságáról. Pedig csak az ember válságának felismerése, nyílt feltárása, szakszerű kezelése vezethet hosszú távon is eredményre. A beállt rendkívüli helyzet komolyságát nem vitatom. Mindannyian saját bőrünkön érezzük. Úgy vagyunk, mintha háborgó tengeren hajóznánk egy lélekvesztőn. Jó lenne már kikötni a legelső kikötőben! Vagy mégsem?  

A Kr. e. 8 században élt egy ember, Homérosz, ő mesél nekünk erről. Főhőse Odüsszeusz a szirének szigete közelében hajózva meghallja a szirének csábító énekét. Az érzéki hangok hívják, csalogatják, szinte kényszerítik, hogy kössön ki. De ő is, - mint minden hajós - tudja, hogy ez maga lenne a végzet, hiszen a szirének kegyetlen, vérengző lények, a hajósnak kiszívják a vérét, s a szigeten legyőzhetetlenek. Odüsszeusz vívódik. Ám vívódása közepette megragadja azt az igazságot, hogy a válság igazi oka nem a szirének léte vagy ereje, nem a külső körülmények, hanem az ok magában az emberben van. A szirének éneke olyan erős rezonanciát képes kelteni az emberi lényben, amely erősebb az értelem csillapító erejénél.  

Miért rezonál az ember ezekre a hangokra? Hiszen ez a rezonanciajelenség teszi kiszolgáltatottá. Miért van az, hogy az ember a csábító, ígérgető hangoknak olyan gépiesen engedelmeskedik, mint Öveges professzor Hecki kutyája a normál „Á” hangnak? S vajon el lehet-e hangolni az embert a halálos frekvenciáról? Ezek a fő kérdések.

Odüsszeusz nem a szirének ellen veszi fel a küzdelmet, hanem önmaga ellen. Emberei fülébe viaszt önt, magát pedig az árbochoz kötözteti. Így menekül meg a hajó legénysége, s így fordulhat jobbra majd Ithaka sorsa. Hibátlan válságkezelés! 

Odüsszeusz bölcsességét és „válságmenedzselését” azonban sehol sem látjuk. Modern világunkhoz valahogy nem illenek az avit, antik eszközök és megoldások. Hát nem fontos a megmenekedés? Hát nincs egyetlen vezető sem, aki vállalja az árbochoz kötözést? Nincs egy sem, aki bedugná a rábízottak fülét? Pedig akkor talán a szirének is belefáradnának az eredménytelen éneklésbe.

Örömmel tudatom és jelentem: Van! Egy mindenképpen! Ő nem a költői képzelet szülötte, hanem hús-vér ember, történelmi alak. De mielőtt róla lesz szó, közelítsünk Odüsszeusztól a valósághoz. A végzetes hangok már az Édenben megszólaltak és rezonáltak az első emberpárban. Ádám nem dugja be Éva fülét, nem takarja le szemét. Ott és akkor lett az ember „élő halottá”, rosszra hangolt lénnyé, elvesztve teremtésbeli méltóságát. Rezonanciát gerjesztenek ezek a hangok Ézsauban is (a gyomron keresztül), hogy egy tál lencse árán megfosszák öröksége felétől. (1Móz. 25,27-34) Rezonanciát gerjesztenek a Jeruzsálemi Nagy Tanács hatalmukat és tekintélyüket féltő jogászaiban is, hogy aztán a megzavarodott tömeggel kimondassák ezt a nem következmények nélküli rettenetes mondatot: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt. 27,25)

A Biblia figyelmeztet: rezonál a Sátán sugallataira mindenki, aki nem született újjá. A halálos rezonanciáról írja Jakab az ember felelősségét hangsúlyozva: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak. 1,14-15) 

Ellenben az újjászületett emberben - új teremtés lévén - már nem a végzetes hangok találnak kedvező fogadtatást, hanem a Szentlélek sugallatai. Az ilyen ember képes saját régebbi énjének megfeszítésére („árbochoz kötözésére”). Így ír erről Pál apostol: „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. (Rm. 6,6) 

Vele! Vessük hát bizalmunkat teljesen Krisztusba, mert vele lehetséges a győzelem! Általa van megmenekedés önmagunktól és a „kezdettől embergyilkos” vérszívótól. Ő tud mindenféle válságról, és igazán komolyan veszi azokat. Ő nemcsak feltárja a bajok gyökerét, de hathatósan gyógyítani is képes. A történelem igazolja Őt, a „Koponya hegyi árboc”, a golgotai kereszt valamint az üres sír tényében. A hitvallók pedig ehhez még hozzáteszik: „a feltámadt és megdicsőült Krisztus visszajön majd, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen minden válságnak”. 

A válságmentes létbe enged bepillantást - János apostol leírásán keresztül - Isten, a mi szerető Atyánk. Ime ilyen: tökéletesen szép - mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve; harmonikus és békességes - halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom; képmutatástól mentes igaz Isten-imádó - Nem láttam templomot, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány a templom; energiában kifogyhatatlan - napra sincs szükség sem holdra, mert az Isten dicsősége világít, és lámpása a Bárány; (köz)biztonságos – a kapukat nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz; erkölcsileg tiszta - tisztátalanok nem jutnak be, sem akik hazugságot cselekszenek; bőséges a biológiai szükségletekben - az élet fája minden hónapban teljes termést hoz.

Kedves Olvasó! Találkozunk??

A halál azon dolgok közé tartozik, amelyekre a természettudomány nem adhat végső választ. Az emberiség a halálról nem rendelkezik tapasztalattal. Ezt a tapasztalati „hiányt” az ezotéria mégis megpróbálja pótolni. Azt a látszatot kelti, hogy a „halál-közeli élmények” feldolgozása által a halálról bővebb ismeretet szerezhetünk.  Ez az út azonban nem járható. A halál-közeli állapot ugyanis még a halálon innen van. Abból következtetni a halálra lehetetlen. Mint ahogy a 0 C°-os víz fizikai tulajdonságaiból nem lehet következtetni a 0 C°-os jég fizikai tulajdonságaira. Jóllehet nagyon közel vannak egymáshoz, mégis egészen mások. A halál kérdése alapvetően hitkérdés.

Ha a Biblia ez irányú tanításához akarunk közelíteni, le kell számolnunk azokkal a képzetekkel, amelyet az emberiség kultúrtörténete során a mitológia, a filozófia, a folklór, a vallások, a képzőművészet és az irodalom fogalmazott meg, s amely képzetek mélyen „beégtek” a tudatunkba. Csak ha felszabadultunk ezek alól, akkor érdemes a Bibliához közelítenünk. Tegyük hát meg!

Azok az emberek, akiknek haláláról, majd feltámasztásáról a Bibliában olvasunk, semmilyen élményről nem számoltak be. A környezetük sem kíváncsiskodott ilyen irányban. A tudósítások arra viszont utalnak –ha szűkszavúan is-, hogy ezek az emberek a lehető legtermészetesebb módon illeszkedtek vissza a megszokott mindennapi életbe. Mintha semmilyen közlésre érdemes élményük a halállal kapcsolatban nem lett volna. Mintha ott folytatták volna az életet, ahol az abbamaradt.

Ahhoz, hogy a Biblia sajátos, minden elmélettől elütő tanítását mélyebben megértsük, érdemes  összehasonlítást tennünk a görög Szókratész és a zsidó Názáreti Jézus között. Haláluk körülményeiben sok a hasonlóság. Egyaránt hamis vádak alapján ítélték őket halálra, pedig tisztelték a törvényt. Mindkettő, életbölcsességre, erkölcsös életre tanított, mégpedig tanítványaikkal „sétálva”. Egyformán a tettek hitelesítő erejét állították szembe az üres szavakkal. A vádak is hasonlóak: istenkáromlás, valamint a nép vallási félrevezetése. A vád indítéka itt is, ott is a vádlók és bírák tekintélyféltése. A pervezetésben hasonló az a motívum, hogy csak vádló tanúkat hallgattak ki. Mind a kettőnek lehetősége volt elkerülni a halálbüntetést, de nem éltek vele. Mind Szókratész mind Jézus elkötelezett életet élt, mindkettő vezettetésről tesz említést. (Szókratészt a jóslattal determinált lelkiismerete, Jézust pedig Mennyei Atyja vezette.)

Kettejük közti legmélyebb különbség a halálhoz való viszonyulás terén van. Szókratész mond ugyan védőbeszédet, de maga sem bízott a felmentő ítéletben, védőbeszéde inkább erkölcsi és filozófiai kioktatás. Nem él át krízist. A szökésből -lelkiismerete szavára– visszatér a siralomházba, majd tanítványai csodálkozására önként, könnyedén kiissza a méregpoharat. Teszi ezt önigazolás céljából, hogy ne kerüljön önellentmondásba, ellentétbe saját tanításával. Álláspontja: „nem szabad a halállal jobban törődni, mint a gyalázattal”.

Jézus magatartása egészen más. Nála nyoma sincs a „könnyedségnek”. Gecsemáné kerti krízisében vért verejtékezve mond könyörgő imádságot: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” (Mk.14,36). Nem mond védőbeszédet. Rettenetes belső tusa után adja át magát a halálnak. De nemcsak a halálnak, hanem az iszonyatos kínzásnak, gúnynak, megalázásnak, gyalázatnak is. Nem sietteti, nem könnyíti meg sem szenvedését sem haláltusáját. Visszautasítja a bódító bort. Nála az önigazolás kényszerének semmi jele sincs.

A két személy markáns magatartásbeli eltérése nem a jellem és személyiség különbözőségéből, hanem abból a radikálisan eltérő hitből, abból a antagonisztikusan ellentétes meggyőződésből fakad, amit a két személy magáról a halálról vall. Szókratész azt hirdette, hogy az ember lélek és test. A lélek halhatatlan. Ezért Szókratész számára a halál: gyógyulás. Hitvallását megpecsételendő, arra kérte barátait, hogy halála után Aszklepiosznak, a gyógyítás istenének mutassák be a kakas-áldozatot. Ez volt Szókratész utolsó kívánsága. Az ő elméletét tanítványa, Platón fejlesztette tovább, akinél már a halál megváltássá magasztosul, s aki Európa szellemtörténetében –a keresztyénséget sem kímélő- máig ható filozófiai iskolát teremtett.

Jézus szemléletében a halál nem barát, hanem félelmetes ellenség. Az Ő utolsó kívánsága tanítványai felé szintén egy rituálé, mégpedig az úrvacsora. De ez nem a halál felmagasztalása, hanem ellenkezőleg: a halállal és a bűnnel való szembeszállásának győzelmi emlékünnepe. Vajon Jézus magatartása és meggyőződése összhangban van a teljes Szentírás tanításával? A kérdést így is feltehetjük: a Biblia tanítása összhangban van-e Jézus meggyőződésével?

A koherenciát sejteti egy történet. Lukács tudósítja a zsidó(keresztyén) Pál és az athéni görög filozófusok között folyó vitát. A leírásból arra következtethetünk, hogy ama gondolati antagonizmus, mely Jézus és Szókratész-Platón meggyőződése között feszült a halál kérdésében, az Areopágoszon történetileg „testet öltött” (Csel. 17,19-33). Pál Jézus nyomdokain haladt, az athéniek pedig Szókratészén. De vajon mi a Szentírás halálról szóló tanításának esszenciája?

A Szentírás mindenek előtt a halálnak a bűnhöz kötöttségét hangsúlyozza: a halál története a bűn történetéhez kötött. Képes nyelven szól a bűn és a halál összekapcsolódásának eredetéről és okáról az édenbeli történetben. A halál oka a bűn, vagy ahogy Pál apostol írja „a bűn zsoldja a halál” (Róm. 6,23). A bűn totalitásából adódik a halál totalitása is. Amint a bűn elhat minden emberre, úgy a halál is. Amennyire a bűn kiterjedt a teljes emberi lényre, úgy a halál is. A bűn erejének megtörése egyben a halál erejének megtörését  is eredményezi (1Kor. 15,54-57). Mindkettő Jézus halálában és feltámadásában megtörtént. Amint a bűn történetének vége szakad, úgy a halálénak is, hiszen az mint utolsó ellenség eltöröltetik (1Kor. 15,26).

A halál totalitása a Biblia holisztikus emberszemléletét igazolja. Az ember megbonthatatlan egység. A teljes emberi lényt jónak teremtette Isten, a teljes ember elbukott, az ember teljes lénye megváltásra szorul. Az embernek nincs önmagában halhatatlan összetevője (szubsztanciája), teljes lényére kihat a halál. Ezért olyan drámaian komoly Isten figyelmeztetése a bűneset előtt: „halálnak halálával halsz!” (1Móz. 2,17). Az ember teljes lénye részese lesz a feltámadásnak, és Krisztus nagyszerű megváltó műve nyomán a teljes ember részesülhet a teljes életben, az örök életben.

A halál az élet ellentéte. Az emberlét élet-halál kérdés! A Szentírás, amikor az ember döntési felelősségét hangsúlyozza, nem az örök boldogságot állítja szembe az örök szenvedéssel, hanem mindig az élet és a halál ellentétére mutat rá (5Móz. 30,15-20). De hogyan értsük azt, hogy a halál az élet ellentéte?

Az élet - teljes aktivitás. Biokémiai, fizikai, akarati, érzelmi, értelmi, szellemi, hitbeli tevékenységre képes állapot. Ezt a lehetőséget, életerőt Istentől –mint az élet forrásától és urától- kapja minden ember. A héber nösámá (élet-'lehelet') és olykor a ruah (éltető 'lélek') Istennek azt a hatalmát fejezi ki, hogy Ő, és csakis egyedül Ő az, aki élettelenből élőt képes teremteni, s az életet fenntartani. (1Móz. 2,7)

A halál - teljes passzivitás. A biokémiai, fizikai, akarati, érzelmi, értelmi, szellemi, hitbeli tevékenységre képtelen állapot (Préd. 9,10). Ezt az állapotot az váltja ki, hogy Isten visszaveszi az életerőt, az életnek leheletét. A holtak teljes passzivitását a héber nyelv a seol szóval fejezi ki, amit leginkább sírnak tudunk fordítani.

A halál minősített formájáról is szól a Biblia. Ez a „második halál” (Jel. 2,11; 20,14-15; 21,8). Csak azoknak az embereknek lesz részük benne, akik életükben megátalkodottan a végsőkig ellenálltak a számukra is felkínált üdvösségnek. Ők tehát választották a halált, mert elutasították az életet, az élethez való jogot. Ők tehát ítéletre, azaz döntésükkel és annak következményeivel való szembesülésre támadnak fel (Dán. 12,2b; Ján. 5.29b), a „gonoszok feltámadásakor”(Jel. 20,5-15), hogy sorsuk végérvényesen megpecsételődjék abban a halálban, amiből nincs már feltámadás. Az első- és második feltámadás között a Jelenések könyve apokaliptikus „ezer esztendőt” határoz meg.

Jézus halálának különlegessége helyettesítő jellegében áll. Ő mindnyájunk vétkét, megátalkodottságát magára vette a kereszten. Az Atya elfordult tőle, átokká lett, majd kárhozati halált halt, mégpedig helyettünk. Így érthető meg Jézus halál előtti magatartása. De mivel ártatlan volt, neki és egyedül csak neki nem volt személyes bűne, ezért nem hagyta őt az Atya a halálban, hanem feltámasztotta és megdicsőítette Fiát.

Jézus halálának exkluzivitása megnyilvánul különleges hatásában is. Ez azt jelenti, hogy azok számára, akik hisznek Benne, jogszerű lehetőséget nyit arra, hogy kegyelemből megmeneküljenek a második-, a kárhozati haláltól, és megajándékoztassanak az „első feltámadásban” az örök élettel (Dán. 12,2a; Ján. 5,29a; 1Thessz. 4,13-17; Jel. 20,3-5). Ez a mi reménységünk alapja. Jézus, a mi Urunk ezt ígérte meg: „aki hisz én bennem, ha meg is hal, élni fog. És aki csak él és hisz én bennem, nem hal meg örökre.”(Ján. 11,25-26)

Kedves Olvasó! Hiszed-e ezt?                                                               

Időszerű éppen most felvetni a kérdést, amikor társadalmi életünk mélypontján mi keresztyének keressük az utat. Mit tehetünk szekularizált társadalmi viszonyaink között jó lelkiismerettel azért, hogy a válságos időszak minél gyorsabban és minél kisebb kárral elmúljon. Mit tehetünk népünk, nemzetünk, jövőnk jobbítása érdekében jézusi szellemben?

A kérdés tehát komoly és sürgető. Jézus személyének megítélését nemcsak a saját korában, de most is a sokértelműség jellemezi. Úgy tűnik, mindenki annak látja Jézust, aminek akarja, ami megfelel szándékának, beállítottságának. De milyen az igazi „közéleti” Jézus? Vehetünk-e példát róla a közéletiség síkján is? Való igaz, hogy az evangélisták nem a politika nézőpontjából fogalmazzák meg Jézusról szóló híradásaikat.  Viszont éppen ezért feltűnő a hit és a közéletiség kölcsönhatásainak, találkozási pontjainak gyakorisága. Így nyílik lehetőség arra, hogy megrajzoljuk Jézus politikai, közéleti „arcélét”.

Izrael társadalmi berendezkedése

Izrael eredeti államformája teokrácia. Ez felelt meg a letelepedett, és egységes nemzetté formálódó Izrael önértelmezésének, miszerint a nép egyetlen társadalmi ugyanakkor egyetlen vallási közösség is. A politika és a vallás hatóköre tehát teljesen egybeesett, és mindkét vonatkozásban Jahve az Úr. A nemzet alkotmánya a Tízparancsolat (Dekalógus, Tóra) azzal a tudattal, hogy azt nem Izrael népe alkotta meg, hanem a szabadító, szövetséges Isten, akinek tekintélye felette áll a produktum, a szöveg, tekintélyének. Erre utal a Tízparancsolat bevezetője (2Móz.20:2-3; 5Móz.5:6-7) és Izrael himnusza, a Söma (5Móz.6:4-5). 

Isten a maga uralmát három hatalmi ágon gyakorolta. Az első hatalmi ág a Dávid házából származó  dinasztikus király, aki a társadalmi életet szervezte, de nem volt joga átnyúlni a vallás területére. A második hatalmi ág az Áron házából származó főpap, aki a lévita papsággal az egyetlen legitim központhoz (szentsátor majd a jeruzsálemi Templom) szervezte a kultuszt, de akinek nem volt joga átnyúlni a társadalom politikai szervezésébe. A harmadik hatalmi ág az Isten Lelke által megragadott és elhívott prófétaság. Ez hit-erkölcsi felügyeletet gyakorolt a király és a főpap felett egyaránt, hiszen az élő Isten a próféták szolgálatán keresztül fejtette ki politikakritikai és egyházkritikai tevékenységét.

Ez a teokratikus berendezkedés csupán Dávid király uralkodása alatt működött gördülékenyen. Fiának, Salamonnak uralkodása után az állami berendezkedést széttörte a belpolitikai válság, az ország kettészakadása. Később világpolitikai események adták meg a kegyelemdöfést. Északon az asszír bekebelezéssel, délen pedig a babilóniai fogsággal Izrael állami léte megszűnt. A fogságból való hazatérés után a restaurációs törekvéseket a szeleukida, majd a római uralom törte derékba.

Jézus születése idején a teokrácia feltételei már régóta nincsenek meg. A király nem dávidita uralkodó, hanem idegen, a római érdekeket kiszolgáló Heródes. Vagyis a király illegitim. A főpap sem áronita. A papi és főpapi méltóság korrupcióval vásárolható tisztségek lettek. A papság is illegitim. A prófétaság pedig több száz éve megszűnt. A követelményrendszerből csupán egyetlen elem maradt meg, a i.e. 164-ben újraszentelt jeruzsálemi Templom, de már nincs abban az Isten jelenlétét és uralmát jelképező frigyláda.

A vallási megosztottságot jelzi, hogy az ország középső területén élő samaritánusok a Garazim hegyen korábban konkurens szándékkal épült illegitim templom köré szervezik a kultuszt (szent iratuk kizárólag Mózes öt könyve). Jézus önálló működése idejére az ország megosztottsága politikai téren is nőtt. Júdeában Pilátus, az antiszemita római prokurátor gyakorolja a politikai hatalmat, Galileában pedig Heródes Antipás.

A teokrácia pillérei a történelem viharaiban kidőltek. Ennek következménye lett a hitélet ellaposodása, az erkölcs lazulása, a közgondolkodás, a szellemi élet tompulása, a gazdaság és a társadalom eltorzulása, a politika elbizonytalanodása, valamint a hamis jövőkép. A judaizmus szellemi erőterében a törvény betűje  Jahve személyétől függetlenedett, és abszolút tekintéllyé lépett elő. Keresztelő János váratlan prófétai fellépése csupán egy felvillanás volt arra a lehetőségre, hogy a nép hit-erkölcsi értelemben megújuljon. A küldetéséből fakadó első, az uralkodó személyét is érintő kritikai megnyilvánulása a halálát okozta.

A teokratikus berendezkedés emléke, vágya és illúziója azonban megmaradt.. A politikai elbizonytalanodás jele a szadduceusi kozmopolitizmus, a farizeusi tórafanatizmus, a qumráni „emigráció”, valamint az, hogy a zelótamozgalom pragmatikus politikai programjává tette a teokrácia visszaállítását. A szabadságharc, a függetlenség vezet majd el a tökéletes teokráciához, a messiási királysághoz, -gondolták. A politikai messiási váradalmak -éppen Jézus személyével kapcsolatban- a végsőkig felfokozódtak.

Jézus történelmi és politikai horizontja

Jézus személyének és ügyének politikai súlyát előre vetítette az a tény, hogy az Ő születése és puszta léte óriási politikai hullámot gerjesztett. Pedig még semmit nem mondott és még semmit nem tett. A korabeli csillagászat által tudományosan előrejelzett és nyilvántartott csillagjelenség -a keleti és nyugati asztrológiai kód eltérése miatt- a birodalmon belüli politikai reménységet polarizálta. A kérdés ez volt: mit jelez előre a csillagjelenség? Augusztus császár uralkodásának fénykorát, vagy Palesztinában új világuralkodó születését? Mivel Palesztinában az utóbbi reménység volt erősebb, Nagy Heródes nem riadt vissza a betlehemi gyermekgyilkosságtól, mint markáns politikai megoldástól (Mt.2.fejezet).

Vajon tájékozott volt-e Jézus történelmi és politikai kérdésekben? Ne feledjük, az Ószövetség Izrael népének történelemkönyve is! A kicsi országban senki, így Jézus sem tehetett szinte egy lépést sem úgy, hogy a távoli és közeli történelemnek ezernyi mementója ne szegélyezte volna útját. Jézusnak a jelen történelmi és politikai viszonyaira is szinte naprakész rálátása volt. Názáret hegyi falucskájától északra csupán 5-6 km távolságra -két fontos hadi út kereszteződésében- helyezkedett el Sepporis városa. Ennek lakosságát ie. 4-ben lázadás miatt rabszolgaságra adták, és a várost felégették. Az újjáépítés után római katonai kolónia lett, ahová a futárok útján az egész birodalom hírei gyorsan eljutottak. Itt kerültek forgalomba a friss történelmi és politikai eseményeket dokumentáló új pénzérmék is. Jézus gyermekkorától kezdve számtalanszor bejárta ezt a várost, és számtalanszor vásárolt is annak piacain. 

Jézus tehát tudta, hogy mi történik a világban, az országban, a fejekben, és a szívekben. És azt is, hogy ebben az állami berendezkedésben egyetlen rabbi sem tud úgy tanítani vagy cselekedni, hogy az ne lenne egyben politikai üzenet is. Jézus is tisztában volt saját szavai és tettei politikai következményeivel, és azokat tudatosan és felelősen vállalta. A felelős magatartását mutatja kapernaumi krízis. Kapernaumot a Nagy Szinedrium „eltévelyített város”-nak* akarta nyilvánítani (Mk.3:20-27). A katasztrófa elkerülése érdekében Jézus áthelyezte szolgálatát Názáretbe. A tőle való tömeges elpártolás által megmenekült a városa katasztrófától. (lásd: az eretneküldözésre vonatkozó vallástörvényi szankciók) 

Politikai vetületű tanítások és események

A közélet, a közgondolkodás étosza és kritikája

A piacon játszó gyerekek példázata (Lk.7:31-35) a kortárs zsidóság érzéketlenségének, beteges szellemi retardáltságának kritikája. A nép képtelen észrevenni a kegyelmi történéseket, az Isten által felkínált megújulási lehetőségeket. Ez a beszéd -a politika nyelvén szólva- az ultrakonzervativizmus bírálata.

A bevádolt sáfár példázatának (Lk.16:1-8) képanyaga leszámolás azzal a világtól, társadalomtól, felebaráttól elhatárolódó, passzív „extra”-kegyességgel, amelynek egyetlen célja a saját vélt szentségének megóvása. A tenni akarás a jövő érdekében, még ha tévedéssel és botlással is jár, többet ér a „szent passzivitásnál”, a „strucc-politikánál”. Ez a példázat az aktivitásra, a szolgálat körének kitágítására, a közösség iránti felelősségre, az élet vérkeringésébe való bekapcsolódásra, a közéleti aktivitás szükségességére utal. (a „világosság fiai” a Qumrán-közösség önmegjelölése)

A templomtisztítás (Jn.2:13-19) a vezetők fokozott erkölcsi felelősségére hívja fel a figyelmet. Az esemény történeti hátterében ott áll, hogy Pilátus az ivóvízhálózat kiépítését a templom kincseiből finanszírozta. A papság a kieső vagyon pótlását az Annás-csarnok bérbeadásával próbálta megoldani. Annás fiainak züllése, korrumpálódása üzletivé tette a vallási életet, s azon keresztül megrontotta az egyéni kegyességet, végső soron a közerkölcsöt, és demoralizálta a társadalmat. 

A gazdasági élet étosza és kritikája

A bolond gazdag példázatának (Lk.12:16-21) képanyagán átsüt az a tapasztalat, hogy milyen káros a spekulatív módon, munka nélkül való gyors meggazdagodás szándéka. A gazdag ember ugyanis visszatartja terményének piacra adását egészen addig (aszály), amíg a legnagyobb profittal tudja eladni. A visszatartás miatt kényszerül újabb és újabb csűrt építeni. Ez a magatartás a szociális „olló” szétnyílását eredményezi a társadalomban. Jézus kritikus szavainak gazdaságpolitikai és szociálpolitikai aktualitása is van.

A szőlőmunkások megfogadásáról szóló példázat** (Mt.20:1-16) képanyaga a munkanélküliség lelki-mentális és társadalmi veszélyére hívja fel a figyelmet. Történeti háttérként ott áll az tény, hogy a Templom renoválásának befejeztével 18000 ember vált munkanélkülivé. A példázat kimondja azt az igazságot, hogy az ember értékét nem a munkateljesítménye határozza meg. A munkanélküliség leküzdésének fontossága a rövid távú gazdasági racionalitást is felülírja.

A talentumokról szóló példázat (Mt.25:14-30) képanyaga munkaetikáról beszél, figyelmeztet a lustaság veszélyeire. 

Kritika a társadalmi kirekesztés és diszkrimináció ellen

Nagyon tanulságosak Jézusnak a szamaritánusokkal kapcsolatos gondolatai és tettei. Az irgalmas szamaritánus példázatán átüt az a kritika, amellyel Jézus a kortárs zsidóság érzéketlenségét, irgalmatlanságát, és az ezt indokolni akaró, felmentést adó hamis magyarázkodást célozza meg, hogy ti. „Isten szolgálata előbbre való az ember szolgálatánál” (Lk.10:30-36). A példázat üzenetének aktualitását támasztja alá az a történet, amelyben a tíz meggyógyított bélpoklos közül csupán egyetlen ember, egy szamaritánus fejezte ki háláját (Lk.17:12-19). János evangéliuma pedig részletesen tudósít arról, hogy Jézus -a kortárs rabbikkal ellentétben- szoros kapcsolatot vett fel a szamaritánusokkal (Jn.4. fejezet). A kirekesztő zsidó gondolkodással szemben ezek az elemek a társadalmi integráció irányában hatnak, és annak elősegítő szép példái.

A gazdag és Lázár példázatának** (Lk.16:19-31) képanyaga annak a hamis teológiával (viszonzástan) alátámasztott gondolkodásmódnak a leleplezése, amely a kegyesség látszatába öltözve a szolidaritás és a szociális érzékenység szükségtelenségét kívánja igazolni. Így -Isten nevével visszaélve- a társadalom rétegződését, sőt kasztosodását segíti elő. A példázat erős társadalompolitikai kritika.

A nagy vacsora példázatának** (Lk.14:15-24) képanyaga ugyancsak a társadalmi kirekesztés és diszkrimináció ellen szól.

Máté elhívása (Mt.9:9-13) és Zákeussal való közösségvállalás (Lk.19:1-10)a társadalmi diszkriminációt bíráló pozitív példaadás.

Az alkotmány- és törvényértelmezés kritikája

Az Istenuralom (mennyek országa) megvalósulásáról és természetéről szóló példázatok (Mt.13. és Mk.4. fejezetek) Izrael népének alkotmányával, a Tízparancsolattal, és az abból származtatott törvényekkel vannak összefüggésben. Izrael az Istent jogi fogalmakkal képzelte el. Isten adta a Tízparancsolatot, tehát Ő „elméleti jogász”; Ő „bíró”, aki őrködik a törvényesség felett; Ő „ügyész”, aki felszínre hozza a jogsértéseket; Ő „hóhér”, aki végrehajtja a jogos ítéleteket az emberek keze által (pld. megkövezés). Isten uralma jogilag determinált. Ott uralkodik az Isten, ahol a Törvény érvényre jut. Jézus ezt az értelmezést mindenestől elveti. Ő a Dekalógóst nem jogi iratnak, hanem erkölcsi útmutatásnak, a társadalom egésze számára adott parainézisnek értelmezi. (A törvény mindig szenvtelen, a parainézisből pedig mindig a felelős szeretet sugárzik) Az Dekalógós alkotója nem jogász, hanem Atya, aki életadó, és aki gyermekeit az életre neveli. Így érthető a példázatoknak, a mindennapi élet tapasztalataiból vett „életes” képanyaga (mustármag, magától növekedő vetés, stb.). Ezek demonstratívan kerülik a jogi elemeket. Azzal, hogy Jézus visszaköveteli a Törvény eredeti szellemét, a szeretetet, kibékíthetetlen ellentétbe kerül Izrael vezetőivel. Tanításának summája: az Istenhez fűződő kapcsolat előbbre való a Törvény betűjéhez való kapcsolatnál. Tulajdonképpen alkotmányértelmezési kritikával van dolgunk.

A házasságtörő asszony története a kétféle alkotmányértelmezés antagonizmusát jeleníti meg (Jn.8:1-11).

Elsődlegesen politikai indíttatású beszédek és események

Jézus belpolitikai kritikája

János evangéliumának 10. fejezetében olvashatjuk Jézus legkeményebb harci beszédét. Ez a beszéd mind műfaját mind képanyagát, mind pedig tartalmát illetően összecseng az ószövetségi próféták üzenetével. Izrael prófétái szimbolikus pásztorpolémiában hirdették meg Isten ítéletes üzenetét koruk hűtlen pásztoraihoz. A politikai vezetőhöz Ezékiel (Ez.34:1-10), a vallási vezetőhöz Zakariás (Zak.11:1-17). Mert Izrael politikai és vallási vezetői pásztorkodásra kapják megbízatásukat Istentől. Feladatuk a védelem és „legeltetés”. Jézus ezt a prófétai hagyományt folytatja, és korának vezetőihez szól a szimbolika nyelvén. Pilátus farkas és tolvaj, aki árt a nyájnak; Kajafás béres, aki nem védi meg a nyájat, gyáván elfut a veszély láttán. Legeltetés helyett karámba zárva tartja a nyájat. Mindez azért van, mert Kajafás nem az ajtón megy be a karámba, azaz hatalma nem legitim. Kontrasztot képez ez a jellemzés Jézus önjellemzésével. Ő a jó Pásztor, aki életét adja a nyájért, aki az ajtón megy be, sőt maga az „ajtó”, hogy legelőre vigye nyáját. Az Ő küldetése legitim (vö. Ez.34:11-31). Ez a beszéd a legélesebb belpolitikai támadás.

Jézusnak elítélő véleménye volt kora belpolitikai hatalmasairól. Heródes Antipás despota, aki „azt tesz, amit csak akar”, de nem uralkodik, azaz nem pásztorkodik (Mt.17:12-13). Ő róka-jellemű, benne a ravaszság és a gyávaság keveredik (Lk.13:31-33).

Az adózással kapcsolatos provokatív kérdésre adott válasza támadás a császárkultusz ellen (Mt.22:16). Értelme ez: a császárnak jár az adó, de nem jár a pénzérméken olvasható titulus („áldásosztó”, „irgalmas”, „üdvözítő”, „imádatra méltó”, „nyilvánvaló isten”, stb.). A titulus csak Istent illeti meg. 

Jézus politikai jövőképe

A pálmavasárnapi bevonulásra szervezett politikai demonstrációra Jézus egy ellen demonstrációval válaszolt (Jn.12:12-15). Felült a szamár hátára. Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy elítéli a militáns politikai messianizmust. (a pálma Izrael heraldikai jelképe) Helyette az istenuralomnak békés programját hirdette meg.

Jézus -talán egyedül hazájában- az állami teokrácia restaurációját és a politikai messianizmus útját veszélyesnek tartotta. Aggálya beigazolódott, Izrael nemzeti léte megszűnt. A 70-ben bekövetkező nemzeti tragédiát prófétikusan előre jelezte (Mt.24:15-22). „Kő kövön nem marad” -mondta (Mt.24:2). Dániel könyvére hivatkozva adott útmutatást. Ezt az iratot Izrael vallási vezetői korábban indexre tették, olvasását tiltották, mert a messiás kiirtásáról is jövendöl (Dán.9:26). Jézus voltaképpen egy szamizdatra utalva figyelmeztette tanítványait arra, hogy ne keressenek menedéket a templomban, hanem még az ostrom előtt hagyják el a várost. Aki hallgatott szavára az nem esett a mészárlás áldozatául. Erről Josephus Flavius ír.

Konklúzió

Politizált-e Jézus? A választ megkaptuk. Igen! De hogyan foglalhatjuk össze politikai terminológiával az Ő programját. Talán így: Jézus az Isten uralmát függetlenítette a társadalmi politikai berendezkedéstől. Bármilyen társadalmi rendszerben megvalósulhat, mert a teokrácia szívügy. Az Istent befogadó szívekben valósul meg. Csak a Lélek által belsőleg vezérelt emberek képesek igazi közösséget és társadalmi kohéziót kialakítani. Másrészt Jézus megélte a teremtett ember Édentől érvényes evilági küldetését: „őrizd és műveld a kertet!”. Ez a közéletiség jézusi indítéka.

Vajon melyek a jellemzői az Ő közéletiségének? Jézus tisztánlátása abból adódott, hogy igényelte a valóság megismerését. A közéleti véleményformálást az emberi, a közösségi élet méltóságához illő tényezőnek tartotta. Kritikai véleményeit bátran, egyértelműen kinyilvánította. Soha nem önös érdekből, hanem népe érdekében emelt szót. Minden csoportosulástól távol tartotta magát, véleményének autonómiáját megőrizte. Elvetette az erőszakot. Benne a közéleti véleményformáláskor is Isten Lelke munkálkodott.

Mindent egybevetve Jézus hazájának és nemzetének politikai értelemben is legélesebben látó aktív fia volt.

Mit mondhatnék én ezek után a kedves Olvasónak? Talán ezt: ha az Ember a bukás fája után a „gyógyulás fáját”, a keresztet is megérinthette, nos akkor az ősi parancs számára megkérdőjelezhetetlen felelős programmá nemesedik. Jézus lábnyomába lépve bátran „őrizd és műveld a kertet”!

  * Lásd: Eretneküldözésre vonatkozó vallástörvényi szankciók

** A példázat rabbinista kontraverziójának hátterén Jézus üzenete még plasztikusabbá válik.

A hiteltelenséggel kompromisszumot kötni-kész korban hitelességről beszélni önmagában is kihívás. Különösen akkor, ha azt a Bibliával, közelebbről az Újszövetséggel kapcsolatban tesszük.

Az Újszövetség sokoldalú megközelítési lehetőségének lehet pozitív hozama, ugyanakkor veszélyt is rejt magában:

1)      Lehet, sőt hasznos az Újszövetséget kortörténeti aspektusból vizsgálni, hiszen nagyon sok megbízható történeti adatot közöl. Ám az ilyen vizsgálat eredményei alapján a hitelességét kimondani vagy cáfolni helytelen, mivel az újszövetségi iratok összecsengően vallanak arról, hogy nem kortörténeti dokumentumok. Ez az aspektus elterelheti a lényegről a figyelmet.

2)      Lehet az Újszövetséget szellemtörténeti vagy éppen vallástörténeti megközelítéssel vizsgálni, ám önvallomásában tiltakozik az ellen, hogy hitelesség vonatkozásában az ilyen vizsgálatok eredményei minősítsék. Vagyis az Újszövetség nem szellemtörténeti, vagy vallástörténeti dokumentum. Nem is filozófiai mű. Ez a megközelítés is elterelheti a lényegről a figyelmet.

3)      Lehet az Újszövetséget lélektani szempontból vizsgálat alá vonni, hiszen az ember lelki működése vonatkozásában igen megbízható összefüggésekre mutat rá, ám az iratok összecsengő bizonyságtétele mutatja, hogy nem pszichológiai értekezés, és tiltakozik az ellen, hogy hitelességét ilyen megközelítéssel igazolják, vagy éppen cáfolják. Ez a megközelítés szintén elterelheti a lényegről a figyelmet.

4) Az Újszövetséget lehet különböző műfajú irodalmi művek gyűjteményének tekinteni, s irodalmi műként vizsgálni, de önvallomása szerint nem esztétikai alkotásnak értelmezi önmagát, és tiltakozik az ellen a kísérlet ellen, hogy hitelességét a benne található bölcsesség és esztétikum oldaláról igazolják, vagy éppen cáfolják. Talán mondani sem kell már, hogy ez a megközelítés is elterelheti a lényegről a figyelmet.

A fenti felsorolás természetesen nem a leltár igényével készült, csupán illusztráció. A sor folytatása helyett fontosabb rámutatni arra, hogy akik a fenti megközelítési lehetőségeket túlértékelik - éppen azáltal, hogy rajtuk keresztül kívánják vizsgálni az Újszövetség hitelességét - azok tévednek.

Mint ahogy téved az az ember, aki a méter-rúdról (etalonról) azt híreszteli, hogy nem hiteles, mert a súlya nem 1 kg. A rúd ettől a híreszteléstől nem jön zavarba, mert tudja, hogy neki kizárólag hosszúság mérés vonatkozásában kell a hitelesség próbáját engedni és kiállni. Azt engedi, és ki is állja. 

Hasonlóképpen téved az az ember is, aki Ady Endre költői hitelességét kívánja aláásni annak híresztelésével, hogy a költő nem unokája Dózsa Györgynek (tehát hazug és megbízhatatlan ember). Ettől még Ady „Dózsa György unokája” c. verse nem süti le a szemét, mert tudja, hogy őt nem holmi geneológiai érdeklődés hívta életre, hanem a magyar nemzet iránti felelősség. Ady költői hitelességét nem kell félteni. Legalább is remélem, hogy annyira még nem tompult el az emberiség.

De vajon mi az az egyetlen dolog, aminek a mérésére az Újszövetség rendeltetett? Miben áll az ő etalon szerepe, hitelessége?

Vizsgálódásunk irányát rögtön kijelöli maga a „hitelesség” kifejezés, mégpedig azáltal, hogy tövében a „hit” szót találjuk. Annyit tehát már elöljáróban leszögezhetünk: a hitelesség kérdése a hittől és bizalomtól nem függetleníthető. 

A lényeg megértése érdekében szeretném felhívni a figyelmet az Újszövetség sajátos hatására, mely kortól és kultúrától független. Bárhol és bármikor kézbe veszik, vagy akár csak beszélnek róla, az mindig és mindenhol állásfoglalásra, döntésre készteti az embert. E döntés szív állapotát jelzi, leplezi le, s ennek alapján megosztja, szétválasztja az embereket. Vagy mellette, vagy ellene. Éppen úgy, mint egykor Jézus csodái (szémeion=jel) Az Újszövetség tehát jelszerű irat. Az élő Isten, és a megdicsőült Krisztus cselekvő hatalmát és uralmát jelzi. Ez az uralom pontosan a szétválasztásban nyilvánul meg, s ez egyben utalás is a végső ítéletre és szétválasztásra (Mt. 25,31-46) Az Újszövetség Krisztus uralmának kézzelfogható jele e világban.

Az előbbiekből adódik, hogy az Újszövetség hitelességének kérdése - az ember döntésétől függően -mindig szubjektív. Ez a szubjektivitás azonban nem gyengesége az Írásnak, hanem olyan szükségszerűség, amely Istennek - az ember méltóságát respektáló - szeretetéből fakad, hiszen akarata ellenében senkit sem kényszerít. Megtaláltuk tehát azt az egyetlen megközelítési módot, amelyre nézve az Újszövetség felvállalja, sőt igényli az „etalon szerepet”, s alárendeli magát a hitelesség próbájának. Ez a megközelítési mód a hit. Az Újszövetség hitelességét csak hit által ragadhatjuk meg, mert ez a mű bátorító hitébresztésre és a hit „mérésére”, minősítésére rendeltetett.

Mivel a hit, (a tévhit vagy a hitetlenség is) szubjektív személyes valóság, ezért én nem vállalkozhatok többre, minthogy arról számoljak be, nekem miért hiteles.

Nekem azért hiteles, mert tapasztalom ígéreteinek beteljesülését. Számomra a 27 irat, minden műfaji, szerzői, nyelvi, kulturális különbözősége ellenére összecsengően azt ígéri, hogy a Krisztusban hívő ember, emberléte kiteljesedik. Identitás-harmóniába kerül, választ kap az élet végső kérdéseire, „megtalálja” önmagát. De mindez kizárólag Krisztusban valósul meg, hiszen minden Krisztusban, Krisztus által, Krisztusra nézve teremtetett (lásd Kol. 1,16). János evangéliuma ide vonatkozóan két fontos gondolatot hagyományoz:

- Jézus azért jött, hogy kiteljesedett és beteljesedett életünk legyen (lásd Ján. 10,10/b);

- aki Jézusból „táplálkozik” az soha nem lesz kielégítetlen (lásd Ján. 6,35)

Mivel saját életemre nézve ezek az ígéretek teljesülését tapasztalom, szeretném világgá kürtölni: Az Újszövetség HITELES. Olvassátok! Engedjétek, hogy megszólítson, lenyűgözzön! Átformálja az életeteket. Ezért az életnek beszéde. De csak akkor, ha nem „okoskodunk” felettébb.

 Messziről kezdem. Az a nagy erkölcsi küzdelem, amely Isten és Sátán között ősidőktől kezdve kibontakozik, politikai küzdelem is. Merésznek tűnik ez a kijelentés, de érthetővé válik, ha ráébredünk, hogy a Biblia több mint egy vallásos könyv. Az Írás magának az életnek a könyve. Benne több forog kockán, mint egy városállam vagy egy nemzetállam polgárainak jóléte. Isten, akinek kezében a kormányrúd van, az egész emberiség jövőjéért harcol. Ellenlábasa viszont az emberiség feletti hatalomért, a hatalom mámoráért. S ez óriási különbség. Már az édenben beveti az alantas politikai erők örök fegyvereit: Mesterien „csúsztat”, s az Isten lejáratása az ember előtt sikerrel jár.

A teremtés színterén megjelent ember tudatos közösségalkotásra képes lény. E képességéért felelősséggel tartozik. Azért felelős, hogy alkotó, építő módon illeszkedjék be az emberi közösségekbe. Istenképűségünk megélése a gyakorlatban nagyrészt ezen áll vagy bukik.

Az ember közösségalkotó képessége a bűneset után erkölcsi vonatkozásban legyengült. Amikor Isten számon kéri Kaint Ábelért, akkor ő így próbálja menteni magát. „Avagy őrizője vagyok-e az én atyámfiának?” Ebben a mondatban megfogalmazódik az individualizálódott ember mentalitásának vezérelve: „nincs közöm máshoz, csak a magam dolgával kívánok foglalkozni”. És ez a közöny gyilkol.

A bábeli történet pedig arról tesz bizonyságot, hogy a bűn horizontális értelemben is legyengítette az ember közösségalkotó képességét. Ami addig egyetemes kiterjedésű volt, azután nyelvi, kulturális keretekbe korlátozódott.

Istennek emberei azonban mindig szembe szállnak a romboló kaini szemlélettel. József úgy gondolta, köze van a nép, egy idegen nép sorsához is. Ez a közéleti felelősség tette őt a fáraó gazdaságpolitikai tanácsadójává. Mózes szenvedett a vándorló tömeg értetlenségétől, mégis a törvényadással elkezdi azt a munkát, amelynek során a sokaság néppé formálódik. Dávid nem azért állt ki Góliáttal szemben, hogy magának szerezzen dicsőséget, hanem a közösség érdekében, hogy a nép nemzetté erősödhessen. Eszternek nem ment rosszul a sora a perzsa udvarban Ahasvérus király oldalán. De őt sem önös érdek motiválta, amikor életét is kockára téve megmentette azt a népet, amelyből származott. Nehémiás a kényelemről lemondva hallatlanul nehéz szervező és mozgósító munkát vállalt azért, hogy a szétdúlt országot újra otthonná tegye a fogságból hazatérők számára.

A kiragadott példák igazolják, hogy a kaini szellem nem kivédhetetlen sorscsapás. Lehet azzal szembe is menni, lehet másként is gondolkodni. Valahogy így: „őrzője akarok lenni az én atyámfiainak”; „közöm van a Másikhoz, közöm van a közösséghez. És azt is tudom, hogy a közösségnek is szüksége van rám.” 

A prófétákban is munkál a közösség iránti felelősség. Közéleti aktivitásuk és dinamikus üzenetük csak részben vallási természetű. Szenvedések árán is vállalják a hatalom kontrolljának hálátlan szerepét, és tudatosan élnek a véleményformálás verbális és vizuális eszközeivel.

Jézus fellépése a prófétai tradíciót folytatva, markáns politikai horderővel is bírt. Tanításai, és az azokban felhasznált illusztrációk a társadalmi-gazdasági élet teljes keresztmetszetéből merítettek, és a spirituális üzenet mellett politikai véleményformálásra is hivatottak. Kimondhatjuk, hogy Jézus, hazájának és népének politikai, közéleti értelemben is legtisztábban látó fia volt, aki véleményét nem rejtette véka alá ebben a vonatkozásban sem.

Az őskeresztyén egyházban erős érdeklődés jelentkezett a „világi hatalom” értelmezésére, és a hatalomhoz való helyes keresztyéni viszonyulás tisztázására. Négy karakterisztikus igehelyre szeretnék utalni.

Az Efézusi levél 1. fejezetében arról olvasunk, hogy Isten az ég és föld felett való uralkodással a Feltámadott Krisztust bízta meg. Ő általa igazgat az Atya mindeneket. Tehát a világi hatalmak is a feltámadott Krisztus királyi uralma alá tartoznak. Lehetőségük van ugyan a lázongásra, de a láthatatlan krisztusi kötelékből nem szabadulhatnak. Mintegy „pórázra” vannak kötve, amelyet Isten olykor megereszt, olykor pedig rövidebbre fog.

A hosszú pórázra eresztett államot mutatja a Jelenések könyve 13. fejezete a „fenevad” képében ábrázolva. Hivalkodva és pöffeszkedve kérdi, kicsoda hasonlatos őhozzá, kicsoda vív meg vele?

A rövid pórázra fogott állami hatalomról ír Pál apostol a Római levél 13. fejezetében. „Nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene”. Isten tehát pogánysága ellenére is felhasználja az államot a jó és a rossz megítélésére, a jogrend biztosítására.

A negyedik igehely arról szól, hogy a póráz hossza attól is függ, hogy mi keresztyének mennyire vagyunk a „helyünkön”. Pál ezért figyelmeztet: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.” (1Tim. 2,1-3)

Az Ószövetség írói, hithősei, azután Jézus maga, és az apostolok is szenvedélyesen szerették hazájukat, népüket, Ez példa kell, hogy legyen számunkra. A hazaszeretet összhangban van a Lélek egyesítő szándékával. Ne feledjük: pünkösdkor a Szentlélek nem bontotta le a nyelvi, kulturális falakat, mindenki a maga anyanyelvén hallotta az első apostoli igehirdetést. A népek egymás iránti megbecsülését nem a határok és nem a hazaszeretet akadályozzák, hanem a bűn: nem hisznek Krisztusban!

A kainizmus virágkorát éljük. Sokan takargatják közéleti közönyüket az erénynek feltüntetett apolitikusság édenből örökölt fügefa leveleivel: „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.”,”bármit csinálok, úgysem változik semmi, meg sem érdemes próbálni”. A Biblia arra tanít, hogy a keresztyének között ne így legyen!

 Bizony könnyebb volt megöregedni olyan korokban, amikor az élet kellemes, nyugodt ütemű volt. Magától értetődőbben kapta meg az idős ember a tiszteletet gazdagabb tapasztalatai és nagyobb tudása révén. Ez indokolta előjogukat a fiatalokkal szemben. S ha emellé még érettség, kiteljesedett emberség is társult, az idős ember számíthatott környezetének tiszteletére is.

A Biblia, amikor az idősek tiszteletét tanítja, indoklásában nem elégszik meg az öregkorral járó tapasztalatokra, érdemekre való hivatkozással, hanem mélyebbre ás. Az élet forrása Isten, aki lényének teljes személyességével -„kezével” formálva és „leheletével” keltve életre - alkotta meg az embert. Összehasonlíthatatlanul magasztosabb módja ez a teremtésnek, mint a „legyen” paranccsal történő előhívás, ahogy azt egyéb teremtmények esetében olvassuk. Az embernek ez a méltósága felelősséggel és kötelezettséggel jár: élete csak akkor teljesedhet ki, ha a teremtői szándékot komolyan véve, erkölcsi vonatkozásban Isten kiábrázolójává lesz. Mindez azt jelenti, hogy az időskor tapasztalati gazdagsága is csak a hit talaján állva, csak a kegyesség erőterében nemesül bölcsességgé. „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” –olvassuk a Példabeszédek könyvében.

Az emberi élet, bár a halál fenyegetése vetül rá, mégis Isten ajándéka, ezért a magas életkor és szép öregség kívánatos. Ez feltételezi az Isten iránti szeretetet és engedelmességet, az irgalmasság gyakorlását. A hosszú élet, melyre az kap ígéretet, aki tiszteli szüleit, „korona” az igazak számára. Ezek így abban az örömben részesülnek, hogy megláthatják gyermekeik gyermekeit. Amint Ábrahám, úgy az igaz ember is, boldog és termékeny öregség után, békében és abban a tudatban halhat meg, hogy élete teljes volt.

De miért élnek sokszor sokáig az istentelenek? –teszi fel a kérdést a zsoltáros. Erre a megnyugtató feleletet 2Pt 3,9 adja meg: a hosszú élet nem csak ajándék, a kegyes élet jutalma lehet, hanem Isten hosszútűrő kegyelmének a megnyilvánulása is.

Az öregkor nagy kincse a hitből fakadó bölcsesség és a tapasztalat, aminek birtokában a hagyomány tanújaként az idős ember tekintéllyel szólhat. A fiatalabbnak tisztelettel illik az idős emberre tekintenie. A bölcs öregek áldásul vannak: tanácsuk megfogadása élet, megvetése pusztulás. Nem csoda hát, hogy az öregek állnak a közösségek élén.

Izraelben ők voltak a törzsek és a nemzetségek vezetői, velük közölte Mózes Isten parancsait. 70-et kiválasztott közülük, és Isten Lelkét adta rájuk. A honfoglalás után a települések vezetői lettek, és fontos tevékenységet fejtettek ki a közigazgatásban és a jogszolgáltatásban. A királyság korában az uralkodó közülük választotta ki tanácsadóit. Érdemes megjegyezni: Izrael állam első tragédiájának, az ország kettészakadásának kiváltó oka az volt, hogy Roboám király nem vette komolyan a vének tanácsát, inkább a fiatalok javaslatát követte adóügyi kérdésekben. A fogságban a vének tekintélye megnövekedett. Ők lettek a nép vezetői. A fogság utáni korban pedig a vének közül választották ki a Nagytanács, a Szanhedrin tagjait, akik a főpap vezetésével, bizonyos relatív autonómia keretein belül, intézték Isten népének ügyeit. Ők voltak a zsidó törvények magyarázói, akik a törvénymagyarázat egész rendszerét hagyták az utókorra.

A Biblia nem hallgatja el az öregkor nehézségeit sem. A Prédikátor könyve költői erővel tárja elénk az idős korral járó testi és mentális gyengeségeket:

„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton.”

Az is előfordulhat, hogy az idős ember nem tudja élvezni javait, nem tud örülni a jónak. Elveszítheti ítélőképességét, nem tudja kormányozni családját. Isten különleges ajándéka, amikor idős korban is megtartja az erőt, egészséget. Ezért a hívő ember így imádkozik: „Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!”

Azzal a veszéllyel is számolni kell, hogy az öregek könnyen bezárulnak minden újdonság előtt ahelyett, hogy nyitottak maradnának az igazság számára. Ez a bezártság úgy jelenik meg, mint hamis hagyományhűség, amely rettenetes utakra képes vezetni. Hiszen Izrael vénei ott vannak a gúnyolódók között Jézus megfeszítésénél. Az évek száma tehát önmagában még nem elégséges ahhoz, hogy az öreg ember méltó legyen a tiszteletre. Meg kell őrizni az új jelenségek megértése iránti igényt és az igazságra irányuló nyitottságot is. Jézus ennek fontosságára figyelmeztet, amikor példaként kisgyermekeket állít hallgatói elé.

Az Újszövetség gazdagítja a kinyilatkoztatást azzal, hogy a keresztyén ember életében egy új „idővonal” érvényességéről tanít. Amit Nikodémus nem értett, azt pünkösdtől minden hívő keresztyén személyesen tapasztalja: benne a Szentlélek újjászülő munkája nyomán új élet indul a megtéréssel, azaz Krisztusnak a szívbe való befogadása nyomán. Ennek az új életnek természete a hitben és szeretetben való növekedés: a hitben kiskorúságtól a hitben érett korig. A spirituális fejlődés és érettség nem koherens a biológiaival. Az Újszövetség kegyesei ezért már nem a magas korban és a szép öregségben reménykednek elsőrenden, hanem abban élik meg életük beteljesedését, hogy találkozhattak Krisztussal és elvégezhetik Tőle kapott szolgálatukat. Természetesen tudják ők is, hogy a hosszú élet Isten ajándéka, de a gyülekezetek vezetőit a tanításra alkalmas, hitben érett férfiak közül választották ki, akik életkoruktól függetlenül, méltók a „vén” (presbiter) elnevezésre.

 A közfelfogásban a hit ott kezdődik, ahol a tudományos gondolkodás véget ér. Vagyis a hit nem más, mint az ész „vészkijárata”. Amit nem tudunk, azt csak hinni lehet.

A szentírás erről egészen mást mond. A hit lényegének egyik megfogalmazását a Zsidókhoz írott levél 11. fejezetének 1. versében olvassuk:

„A hit a reménylett dolgok valósága, és a nem láthatók által való meggyőzetés”

(Vigyázat! A görögben az ige passzív alakban áll, ami azt jelenti, hogy a meggyőzés a „nem láthatók” munkája! A „meggyőződés” rossz fordítás, mert azt sugallja, hogy a meggyőzés az ember szorgalmas munkája lenne önmaga felé.)

A hitre, Isten iránti bizalomra az ember soha nem saját kezdeményezés árán jut. A hitre jutást mindig megelőzi egy, a szívben-lélekben valóságosan érzékelhető megszólítás, hívás. Az Isten Lelkének, a Szentléleknek munkája ez, pontosan úgy, ahogyan ezt Jézus, a „más Pártfogóról” megígérte. Ez a megszólítás és hívás indítja el az embert új, addig járatlan utakon, amelyen képes megismerni igazi önmagát, életének valódi célját, értelmét, és egyáltalán az egész világ folyását. Egy egészen más dimenzióból kezd el szemlélődni. Más és több ez, mint a megismerés intellektuális gyakorlata. Itt napvilágra kerülnek a valóságnak olyan elemei, összefüggései, amelyek addig rejtve voltak előtte. Ezt az új dimenziót nevezem én spirituális (lat.), ill. pneumatikus (gör.) dimenziónak. Itt tapasztalja meg az ember az Isten valóságát, hogy Isten - szövetséges társként - vele jár, s hogy az Ő ígéretei rendre valóra válnak. Akik e „megragadott” életet, életmódot bátran felvállalják, olykor szemben az intellektus ösztönzéseivel is, azok léthorizontja kitágul. Élő reménységre jutnak, ami azt jelenti, hogy a reménylett dolgok valóság lesz a számára.

A pneumatikus, vagy spirituális tapasztalat mindenek előtt azt erősíti az emberben, hogy a történelem legdöntőbb eseménye Krisztus engesztelő halála és dicsőséges feltámadása. A kereszt olyan „origó”, amelyből kap értelmet és értelmezési lehetőséget a mindenségtörténet. Ez a tény az ember identitására nézve egy sorsdöntő következménnyel jár: felismeri azt, hogy egzisztenciája két pilléren nyugszik: Egyfelől Isten teremtménye, másfelől Isten megváltottja. Így lehet más emberré. Ő már nemcsak homo faber, nemcsak homo sapiens, hanem homo orans is, azaz Isten dicsősége előtt leboruló, imádkozó ember is.

Természetesen az embernek szabadsága van arra, hogy a spirituális hívást és megszólítást visszautasítsa, semmibe vegye. Ezzel azonban önmagának okoz kárt.

 Az emberiség történetében mind a mai napig küzdelem folyik a nemek között. Ebben az összefüggésben szokás nemi szerepekről, házastársi szerepekről, szülői szerepekről, családi szerepekről beszélni. A „szerep” fogalom azonban az elválasztódást, a „határok” kijelölésének és sérthetetlenségének gondolatát idézi meg. Arra nézve pedig, hogy kinek mi a szerepe, autentikus választ adni képtelenség. Még a biztosnak látszó alapok is korunkban meginogni látszanak. A nemi identitás hamarosan már nem adottság, hanem választás kérdése, s a sebészet ehhez az igényhez készséggel rendelkezésre áll. Marad egyetlen pont -legalább is úgy látszik-, ahol a szereposztás nem vitatott: szülni csak születésétől fogva biológiai értelemben vett nő tud.

Az emberi elme csak ilyen „szerepes” gondolkodásra képes, lett légyen akár racionális, akár humanista, vagy éppen liberális beállítottságú. Nem csoda hát, ha az emberi közösségekben, még a legerősebb kohéziót jelentő családi közösségben is, a szeretet csak töredékesen és törékenyen, sőt olykor nagyon is önző módon nyilvánul meg.

Amikor a Szentírás a házassággal kapcsolatban „titokról” beszél, a „szerepes” gondolkodás helyett egy jobbat ajánl: az „egységet”, kölcsönös részesedést egymás teljes életéből. Hebraizmussal ez így fejezhető ki: „lesznek ketten egy testté”. Ez az ígéret azonban feltételez egy gyökeres változást a gondolkodásmódban: Jézus Krisztus azért jött közénk, hogy részesedjen a mi valóságos emberi életünkből. És azért halt meg, és azért támasztatott fel, hogy mi is részesedjünk az ő életéből. Ez a hit, ez a reális spirituális tapasztalat nyit teret annak a szeretetnek, amely nem kvantitatív, hanem kvalitatív módon különbözik a természeti ember szeretetétől. Egy megkülönböztetett szó jelöli ezt a görögben: „agapé”. A keresztyén házasságban a titok az, hogy benne apriori Krisztus, és a kereszt áll a középpontban.

Hogyan lehet a „rosszban” is szeretni másokat? Csak megelőlegezett bizalommal! Azzal a tapasztalattal a birtokomban, hogy Isten már akkor szeretett engem, amikor én még vele szemben tudatosan a „rossz” képviselője és munkálója voltam.

Azt, hogy a házasság rejtelmes dolog, nem kell bizonyítani. Erre nézve „bizonyságok fellege” tanúskodik. Emberek ősidők óta keresik a kulcsot a szerelem és a házasság titkának megfejtésére.

Korunk egyre fogyó szentimentalista intellektüeljei a romantika bűvkörében élve, szívesen fordulnak a költők felé. Jó lenne elhinni, hogy a múzsák kinyitják a szezám ajtaját. De a múzsák tanácsa oly sok költőt megcsalt már, s a reájuk épített „csalfa vak remények” a realitások kőszikláján porladnak szét. Petőfi Sándor és Erzsike közösen választott csillaga is kihunyt hamar.

Rohanó életünkbe egyébként is nehéz beletuszkolni a művészetet, a költészetet. A mai többségnek, a „megbízhatatlan költők” nem kellenek. Marad tehát számukra a „megbízható(nak vélt) csillag”. Lehet, hogy a médiumok egy részét a titok iránti kíváncsiság, a rejtély megfejtésének igénye ment meg a tönk széléről? Piacgazdaság van, szabad eszmeáramlás, és versenyszellem. Miért éppen a horoszkópok lennének kivételek? De ha még azok böngészése is időt rabló, hát ott vannak –akár a képernyőn is- a jósok.

Ám nem lehet mindenkit elvarázsolni. Vannak tudományosan gondolkodók is. Nekik látszólag kiutat jelenthet az új pszichológiai diszciplínának, a szexológiának kutatási eredményei.

Vajon szomorúságot okozok-e az olvasónak, ha ezt mondom: sem a múzsáktól, sem az égboltból, sem a szexológustól nem kap olyan választ a házasság titkára vonatkozóan, amely biztosíték lenne arra, hogy nyugodt léptekkel indulhat az anyakönyvvezető felé.

A titok az titok! Ezt a Szentírás is megerősíti. Sőt szerinte „felette nagy”. A legnagyobb. A titkok titka. Csakhogy az itt, az Írásban kijelentetik. Mert Isten ki akarja jelenteni az ember számára.

„.. elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok.  (Ef 5,31-32)

E versekben található „lebegtetés” maga is a rejtélyt hangsúlyozza. Olvasom, olvasom, és nem tudok nyugvópontra jutni: Mire gondol Pál? Miről állítja az apostol, hogy nagy titok? A házasságról? Vagy Krisztus és az egyház kapcsolatáról? Választani kellene, de nem megy! Maradék erőmmel megpróbálok kiutat találni a „csapdából”: Talán mindkettőről? Igen mindkettőről! Végre megnyugszom. De csak egy ideig.

Újabb nehézség: Lehet-e egy „szintre” hozni a törékeny házasságot és a nagyon is magasztos Krisztus- egyház kapcsolatot? Nem esek-e hibába, hogy túlmagasztosítom az elsőt, és degradálom a másodikat? Vívódom. Némileg bátorít egy különös párhuzam: a házasságnál is és a Krisztus-követésnél (egyház) is, egyaránt el kell hagyni apát, anyát, testvért, házat; vagyis a régi élet kereteit fel kell adni. Mind a két kapcsolat identitás-változást követel.

Igen, már kezdem sejteni a tikot! Szabad egy nevezőre hozni a házasságot és a Krisztus- egyház kapcsolatot! Mért? Mert mindkettőt ugyanaz az erő hozza létre, és mindkettőt ugyanaz az energia élteti: az isteni szeretet, az önzéstől és érdektől mentes, önmagát feláldozni is kész „agapé”. Hogyan? Úgy, hogy mind a házasság, mind az egyház ugyanabból a forrásból merít: A sziklát megnyitó golgotai kereszt forrásából. A felette nagy titok, és a megismerés kulcsa: a KERESZT.

Ugyanaz az erő, amely Krisztus testét, az egyházat a Fővel egységben tartja, képes és kész arra is, hogy megteremtse a házastársak teljes életre kiható egységét. „Lesznek ketten egy testté”, lesz a „két” életből „egy” élet.

A „kereszt” által vesz fel a házasság, (s majd a család) gyülekezetjelleget, a gyülekezet pedig házasság- illetve családjelleget. („Krisztus menyasszonya”, „Isten gyermekei”)

Végleg megnyugszom. Felette nagy titok, de most már…, most már kezdem érteni.