A közfelfogásban a hit ott kezdődik, ahol a tudományos gondolkodás véget ér. Vagyis a hit nem más, mint az ész „vészkijárata”. Amit nem tudunk, azt csak hinni lehet.

A szentírás erről egészen mást mond. A hit lényegének egyik megfogalmazását a Zsidókhoz írott levél 11. fejezetének 1. versében olvassuk:

„A hit a reménylett dolgok valósága, és a nem láthatók által való meggyőzetés”

(Vigyázat! A görögben az ige passzív alakban áll, ami azt jelenti, hogy a meggyőzés a „nem láthatók” munkája! A „meggyőződés” rossz fordítás, mert azt sugallja, hogy a meggyőzés az ember szorgalmas munkája lenne önmaga felé.)

A hitre, Isten iránti bizalomra az ember soha nem saját kezdeményezés árán jut. A hitre jutást mindig megelőzi egy, a szívben-lélekben valóságosan érzékelhető megszólítás, hívás. Az Isten Lelkének, a Szentléleknek munkája ez, pontosan úgy, ahogyan ezt Jézus, a „más Pártfogóról” megígérte. Ez a megszólítás és hívás indítja el az embert új, addig járatlan utakon, amelyen képes megismerni igazi önmagát, életének valódi célját, értelmét, és egyáltalán az egész világ folyását. Egy egészen más dimenzióból kezd el szemlélődni. Más és több ez, mint a megismerés intellektuális gyakorlata. Itt napvilágra kerülnek a valóságnak olyan elemei, összefüggései, amelyek addig rejtve voltak előtte. Ezt az új dimenziót nevezem én spirituális (lat.), ill. pneumatikus (gör.) dimenziónak. Itt tapasztalja meg az ember az Isten valóságát, hogy Isten - szövetséges társként - vele jár, s hogy az Ő ígéretei rendre valóra válnak. Akik e „megragadott” életet, életmódot bátran felvállalják, olykor szemben az intellektus ösztönzéseivel is, azok léthorizontja kitágul. Élő reménységre jutnak, ami azt jelenti, hogy a reménylett dolgok valóság lesz a számára.

A pneumatikus, vagy spirituális tapasztalat mindenek előtt azt erősíti az emberben, hogy a történelem legdöntőbb eseménye Krisztus engesztelő halála és dicsőséges feltámadása. A kereszt olyan „origó”, amelyből kap értelmet és értelmezési lehetőséget a mindenségtörténet. Ez a tény az ember identitására nézve egy sorsdöntő következménnyel jár: felismeri azt, hogy egzisztenciája két pilléren nyugszik: Egyfelől Isten teremtménye, másfelől Isten megváltottja. Így lehet más emberré. Ő már nemcsak homo faber, nemcsak homo sapiens, hanem homo orans is, azaz Isten dicsősége előtt leboruló, imádkozó ember is.

Természetesen az embernek szabadsága van arra, hogy a spirituális hívást és megszólítást visszautasítsa, semmibe vegye. Ezzel azonban önmagának okoz kárt.