Messziről kezdem. Az a nagy erkölcsi küzdelem, amely Isten és Sátán között ősidőktől kezdve kibontakozik, politikai küzdelem is. Merésznek tűnik ez a kijelentés, de érthetővé válik, ha ráébredünk, hogy a Biblia több mint egy vallásos könyv. Az Írás magának az életnek a könyve. Benne több forog kockán, mint egy városállam vagy egy nemzetállam polgárainak jóléte. Isten, akinek kezében a kormányrúd van, az egész emberiség jövőjéért harcol. Ellenlábasa viszont az emberiség feletti hatalomért, a hatalom mámoráért. S ez óriási különbség. Már az édenben beveti az alantas politikai erők örök fegyvereit: Mesterien „csúsztat”, s az Isten lejáratása az ember előtt sikerrel jár.
A teremtés színterén megjelent ember tudatos közösségalkotásra képes lény. E képességéért felelősséggel tartozik. Azért felelős, hogy alkotó, építő módon illeszkedjék be az emberi közösségekbe. Istenképűségünk megélése a gyakorlatban nagyrészt ezen áll vagy bukik.
Az ember közösségalkotó képessége a bűneset után erkölcsi vonatkozásban legyengült. Amikor Isten számon kéri Kaint Ábelért, akkor ő így próbálja menteni magát. „Avagy őrizője vagyok-e az én atyámfiának?” Ebben a mondatban megfogalmazódik az individualizálódott ember mentalitásának vezérelve: „nincs közöm máshoz, csak a magam dolgával kívánok foglalkozni”. És ez a közöny gyilkol.
A bábeli történet pedig arról tesz bizonyságot, hogy a bűn horizontális értelemben is legyengítette az ember közösségalkotó képességét. Ami addig egyetemes kiterjedésű volt, azután nyelvi, kulturális keretekbe korlátozódott.
Istennek emberei azonban mindig szembe szállnak a romboló kaini szemlélettel. József úgy gondolta, köze van a nép, egy idegen nép sorsához is. Ez a közéleti felelősség tette őt a fáraó gazdaságpolitikai tanácsadójává. Mózes szenvedett a vándorló tömeg értetlenségétől, mégis a törvényadással elkezdi azt a munkát, amelynek során a sokaság néppé formálódik. Dávid nem azért állt ki Góliáttal szemben, hogy magának szerezzen dicsőséget, hanem a közösség érdekében, hogy a nép nemzetté erősödhessen. Eszternek nem ment rosszul a sora a perzsa udvarban Ahasvérus király oldalán. De őt sem önös érdek motiválta, amikor életét is kockára téve megmentette azt a népet, amelyből származott. Nehémiás a kényelemről lemondva hallatlanul nehéz szervező és mozgósító munkát vállalt azért, hogy a szétdúlt országot újra otthonná tegye a fogságból hazatérők számára.
A kiragadott példák igazolják, hogy a kaini szellem nem kivédhetetlen sorscsapás. Lehet azzal szembe is menni, lehet másként is gondolkodni. Valahogy így: „őrzője akarok lenni az én atyámfiainak”; „közöm van a Másikhoz, közöm van a közösséghez. És azt is tudom, hogy a közösségnek is szüksége van rám.”
A prófétákban is munkál a közösség iránti felelősség. Közéleti aktivitásuk és dinamikus üzenetük csak részben vallási természetű. Szenvedések árán is vállalják a hatalom kontrolljának hálátlan szerepét, és tudatosan élnek a véleményformálás verbális és vizuális eszközeivel.
Jézus fellépése a prófétai tradíciót folytatva, markáns politikai horderővel is bírt. Tanításai, és az azokban felhasznált illusztrációk a társadalmi-gazdasági élet teljes keresztmetszetéből merítettek, és a spirituális üzenet mellett politikai véleményformálásra is hivatottak. Kimondhatjuk, hogy Jézus, hazájának és népének politikai, közéleti értelemben is legtisztábban látó fia volt, aki véleményét nem rejtette véka alá ebben a vonatkozásban sem.
Az őskeresztyén egyházban erős érdeklődés jelentkezett a „világi hatalom” értelmezésére, és a hatalomhoz való helyes keresztyéni viszonyulás tisztázására. Négy karakterisztikus igehelyre szeretnék utalni.
Az Efézusi levél 1. fejezetében arról olvasunk, hogy Isten az ég és föld felett való uralkodással a Feltámadott Krisztust bízta meg. Ő általa igazgat az Atya mindeneket. Tehát a világi hatalmak is a feltámadott Krisztus királyi uralma alá tartoznak. Lehetőségük van ugyan a lázongásra, de a láthatatlan krisztusi kötelékből nem szabadulhatnak. Mintegy „pórázra” vannak kötve, amelyet Isten olykor megereszt, olykor pedig rövidebbre fog.
A hosszú pórázra eresztett államot mutatja a Jelenések könyve 13. fejezete a „fenevad” képében ábrázolva. Hivalkodva és pöffeszkedve kérdi, kicsoda hasonlatos őhozzá, kicsoda vív meg vele?
A rövid pórázra fogott állami hatalomról ír Pál apostol a Római levél 13. fejezetében. „Nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene”. Isten tehát pogánysága ellenére is felhasználja az államot a jó és a rossz megítélésére, a jogrend biztosítására.
A negyedik igehely arról szól, hogy a póráz hossza attól is függ, hogy mi keresztyének mennyire vagyunk a „helyünkön”. Pál ezért figyelmeztet: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.” (1Tim. 2,1-3)
Az Ószövetség írói, hithősei, azután Jézus maga, és az apostolok is szenvedélyesen szerették hazájukat, népüket, Ez példa kell, hogy legyen számunkra. A hazaszeretet összhangban van a Lélek egyesítő szándékával. Ne feledjük: pünkösdkor a Szentlélek nem bontotta le a nyelvi, kulturális falakat, mindenki a maga anyanyelvén hallotta az első apostoli igehirdetést. A népek egymás iránti megbecsülését nem a határok és nem a hazaszeretet akadályozzák, hanem a bűn: nem hisznek Krisztusban!
A kainizmus virágkorát éljük. Sokan takargatják közéleti közönyüket az erénynek feltüntetett apolitikusság édenből örökölt fügefa leveleivel: „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.”,”bármit csinálok, úgysem változik semmi, meg sem érdemes próbálni”. A Biblia arra tanít, hogy a keresztyének között ne így legyen!
