Bizony könnyebb volt megöregedni olyan korokban, amikor az élet kellemes, nyugodt ütemű volt. Magától értetődőbben kapta meg az idős ember a tiszteletet gazdagabb tapasztalatai és nagyobb tudása révén. Ez indokolta előjogukat a fiatalokkal szemben. S ha emellé még érettség, kiteljesedett emberség is társult, az idős ember számíthatott környezetének tiszteletére is.
A Biblia, amikor az idősek tiszteletét tanítja, indoklásában nem elégszik meg az öregkorral járó tapasztalatokra, érdemekre való hivatkozással, hanem mélyebbre ás. Az élet forrása Isten, aki lényének teljes személyességével -„kezével” formálva és „leheletével” keltve életre - alkotta meg az embert. Összehasonlíthatatlanul magasztosabb módja ez a teremtésnek, mint a „legyen” paranccsal történő előhívás, ahogy azt egyéb teremtmények esetében olvassuk. Az embernek ez a méltósága felelősséggel és kötelezettséggel jár: élete csak akkor teljesedhet ki, ha a teremtői szándékot komolyan véve, erkölcsi vonatkozásban Isten kiábrázolójává lesz. Mindez azt jelenti, hogy az időskor tapasztalati gazdagsága is csak a hit talaján állva, csak a kegyesség erőterében nemesül bölcsességgé. „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” –olvassuk a Példabeszédek könyvében.
Az emberi élet, bár a halál fenyegetése vetül rá, mégis Isten ajándéka, ezért a magas életkor és szép öregség kívánatos. Ez feltételezi az Isten iránti szeretetet és engedelmességet, az irgalmasság gyakorlását. A hosszú élet, melyre az kap ígéretet, aki tiszteli szüleit, „korona” az igazak számára. Ezek így abban az örömben részesülnek, hogy megláthatják gyermekeik gyermekeit. Amint Ábrahám, úgy az igaz ember is, boldog és termékeny öregség után, békében és abban a tudatban halhat meg, hogy élete teljes volt.
De miért élnek sokszor sokáig az istentelenek? –teszi fel a kérdést a zsoltáros. Erre a megnyugtató feleletet 2Pt 3,9 adja meg: a hosszú élet nem csak ajándék, a kegyes élet jutalma lehet, hanem Isten hosszútűrő kegyelmének a megnyilvánulása is.
Az öregkor nagy kincse a hitből fakadó bölcsesség és a tapasztalat, aminek birtokában a hagyomány tanújaként az idős ember tekintéllyel szólhat. A fiatalabbnak tisztelettel illik az idős emberre tekintenie. A bölcs öregek áldásul vannak: tanácsuk megfogadása élet, megvetése pusztulás. Nem csoda hát, hogy az öregek állnak a közösségek élén.
Izraelben ők voltak a törzsek és a nemzetségek vezetői, velük közölte Mózes Isten parancsait. 70-et kiválasztott közülük, és Isten Lelkét adta rájuk. A honfoglalás után a települések vezetői lettek, és fontos tevékenységet fejtettek ki a közigazgatásban és a jogszolgáltatásban. A királyság korában az uralkodó közülük választotta ki tanácsadóit. Érdemes megjegyezni: Izrael állam első tragédiájának, az ország kettészakadásának kiváltó oka az volt, hogy Roboám király nem vette komolyan a vének tanácsát, inkább a fiatalok javaslatát követte adóügyi kérdésekben. A fogságban a vének tekintélye megnövekedett. Ők lettek a nép vezetői. A fogság utáni korban pedig a vének közül választották ki a Nagytanács, a Szanhedrin tagjait, akik a főpap vezetésével, bizonyos relatív autonómia keretein belül, intézték Isten népének ügyeit. Ők voltak a zsidó törvények magyarázói, akik a törvénymagyarázat egész rendszerét hagyták az utókorra.
A Biblia nem hallgatja el az öregkor nehézségeit sem. A Prédikátor könyve költői erővel tárja elénk az idős korral járó testi és mentális gyengeségeket:
„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton.”
Az is előfordulhat, hogy az idős ember nem tudja élvezni javait, nem tud örülni a jónak. Elveszítheti ítélőképességét, nem tudja kormányozni családját. Isten különleges ajándéka, amikor idős korban is megtartja az erőt, egészséget. Ezért a hívő ember így imádkozik: „Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!”
Azzal a veszéllyel is számolni kell, hogy az öregek könnyen bezárulnak minden újdonság előtt ahelyett, hogy nyitottak maradnának az igazság számára. Ez a bezártság úgy jelenik meg, mint hamis hagyományhűség, amely rettenetes utakra képes vezetni. Hiszen Izrael vénei ott vannak a gúnyolódók között Jézus megfeszítésénél. Az évek száma tehát önmagában még nem elégséges ahhoz, hogy az öreg ember méltó legyen a tiszteletre. Meg kell őrizni az új jelenségek megértése iránti igényt és az igazságra irányuló nyitottságot is. Jézus ennek fontosságára figyelmeztet, amikor példaként kisgyermekeket állít hallgatói elé.
Az Újszövetség gazdagítja a kinyilatkoztatást azzal, hogy a keresztyén ember életében egy új „idővonal” érvényességéről tanít. Amit Nikodémus nem értett, azt pünkösdtől minden hívő keresztyén személyesen tapasztalja: benne a Szentlélek újjászülő munkája nyomán új élet indul a megtéréssel, azaz Krisztusnak a szívbe való befogadása nyomán. Ennek az új életnek természete a hitben és szeretetben való növekedés: a hitben kiskorúságtól a hitben érett korig. A spirituális fejlődés és érettség nem koherens a biológiaival. Az Újszövetség kegyesei ezért már nem a magas korban és a szép öregségben reménykednek elsőrenden, hanem abban élik meg életük beteljesedését, hogy találkozhattak Krisztussal és elvégezhetik Tőle kapott szolgálatukat. Természetesen tudják ők is, hogy a hosszú élet Isten ajándéka, de a gyülekezetek vezetőit a tanításra alkalmas, hitben érett férfiak közül választották ki, akik életkoruktól függetlenül, méltók a „vén” (presbiter) elnevezésre.
