Minden életellenes jelenség mögött, így a koronavírus járvány mögött is, valamiképpen a bűn húzódik meg. Vajon mi lehet az a bűn, amely kiváltotta e tragédiát? Mit kell megtanulnunk nekünk embereknek ebből a katasztrófából? Ilyen, és hasonló kérdésekre keressük a választ.
Isten úgy alkotta meg (ember)világunkat, hogy az ember döntése, választása harmóniát vagy káoszt, életet vagy halált hívhat elő. Isten elmondja azt is az embernek, hogy a bűn magában hordozza a büntetést. A katasztrófák végül is nem Isten ítéleteként jelennek meg, hanem a bűn törvényének következményeként. Istennek nem azért fáj az ember bűne, mert ez sérti Őt, az Ő szentségét. Hanem azért fáj neki, mert azt látja, hogy sokra hivatott teremtménye a bűn miatt „önmaga alatt fűrészeli a fát”, s végül jön a zuhanás. A bűn tehát az emberben lévő önellentmondás, hogy önmaga ellen dolgozik. A bűn zsoldja (fizetsége), nem pedig az Isten bosszúja, a nyomorúság és a halál. A katasztrófákat úgy értelmezem, hogy a bűn felhalmozódás elér egy szintet (betelik a pohár) és akkor mindenki szeme láttára nyilvánvalóvá lesz a következmény, a nyomorúság. Hasonlóan a mérleghez: a betöltés folyamatában egy ideig nem mozdul a mérleg karja, de egy kritikus mennyiség megindítja a karok mozgását és a serpenyők pozíciója ellentétessé válik.
Ebben a vírus-katasztrófában én egy ellentétet ragadok meg. A hatalmasra nőt ember(iség), aki már virtuális világot tud teremteni, aki a mesterséges intelligenciát kezdi legyártani, akinek úgy tűnik, hogy számára semmi sem lehetetlen, már-már „istennek” képzeli magát. Nos ezt az óriást, ezt az erős harcost, ezt a Góliátot, (mint a kicsi Dávid) egy szabad szemmel nem látható ellenfél is ledönt(he)ti és lenyakazhatja. Azt hitte a dölyfös homo, hogy már abszolút védett, s lám, van a „testén” védtelen pont, a sisakon egy rés, amolyan achilles-sarok. Régóta folyik a töltés a serpenyőbe. Most betelt a pohár. Elindult a mérleg serpenyője, most tudható távolról is, hogy sok van benne.
Talán furcsa lehet, hogy Isten szerepét kihagytam a gondolatmenetből. Idézzük fel most Jézus egyik gyönyörű példázatát. Mit tett az atya, amikor a kisebbik fia konokul faképnél akarta hagyni? Utána megy? Elkíséri a disznók vályúig, hogy legalább a végpontról hazakényszerítse? Nem! Ő egyet tesz: naponként szemléli a határt, hátha feltűnik ez a haszontalan kölyök. Reménykedik abban, hogy a fia belátásra jut. A mi helyzetünkben sem tesz mást Isten: Nem kényszerít, nem bosszul, nem büntet, nem ítél! De remél!
Isten ítélete nem megtorlásként jelenik meg, hanem olyan szétválasztásként, ami valamikor végérvényessé lesz, rögzül. A konkolyt elválasztja a búzától, az okos szüzeket a balgától, a kecskéket a juhoktól.
Igyekezzünk, hogy a jó oldalon legyünk! Hit által, Krisztusban!
