Az én hitves feleségem pedagógus. Így hát érthető, hogy sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, mi a helyes és eredményes pedagógia kulcsa, titka. A kérdés társadalmilag is érdekfeszítő, mert tapasztalható valamiféle bizonytalanság a neveléstudományban, s a kérdés ma sem megoldott. Szöges ellentétekként feszülnek egymásnak a vélemények. Ideológiai, sőt politikai síkra is kiterebélyesedett az a vita, amit pedig szigorúan szakmai síkon kellene megharcolni. Porosz-nevelés? Vagy Don Bosco iskola? Montessori iskola? Vagy Rudolf Steiner alapította Waldorf iskola? Netán Makarenko követendő? Vagy csak úgy simán: liberális nevelés? Hitves feleségem e vita eseményeit gyakran megosztja velem is, engem is bevon, és én élvezem is ezt. Neki alsó tagozatos osztály-tapasztalata van, és mindketten szülői és nagyszülői státusszal rendelkezünk.
Felfigyeltem egy bibliai szakaszra: Pál apostol Tituszhoz írott levele 2. fejezete 11-14. verseiben ezt olvassuk:
„Isten üdvözítő kegyelme megjelent minden embernek, ez arra tanít* (nevel) minket, hogy megtagadva az istentelenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazságosan és istenfélőn éljünk a jelenvaló világon, várva áldott reménységünket és a mi nagy Istenünk és üdvözítő Jézus Krisztusunk dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és hogy önmaga számára megtisztítsa saját népét, hogy jó cselekedetekre igyekezzen.”
* a görög eredeti szövegben paideuousza szerepel, ami a pedagógia szó megfelelője
A fenti Ige üzenetének hat elemét emelem ki:
1) Isten üdvözítő (gazdagító) kegyelemmel nevel minket, s nevelne minden embert. Az általa gyakorolt kegyelem a következő jelenséggel illusztrálható: egy magasabb és erősebb lehajol a kisebbhez, a gyengéhez abból a célból, hogy meggazdagítsa őt (chén-héb.).
2) Isten nevelésének, gazdagító kegyelmének lényege abban van, hogy elfordít rossztól és odafordít a jó felé. Ez az „elfordítás” három dimenzióban történik: 1. Istentelenségből - istenfélelemre /Isten-ember kapcsolat/; 2. önző életmódból – önzetlen, emberszerető életmódba /ember – ember kapcsolat/; 3. mértéktelen életmódból – mértékletes életmódba /az ember kapcsolata önmagával/.
3) Isten a jelenvaló világra nevel, azaz korszerűen. Felhívja a figyelmet a jelenkor sajátos csapdáira, ugyanakkor ösztönzi nebulóit a jelenkor hasznos vívmányainak, pld. a modern technikai és kommunikáció eszközeinek használatára is.
4) Isten nevelése bizalmat épít a jövő felé, távlatot nyit meg, hiszen mindannyian, akik az osztályába járunk „várjuk áldott reménységünket”. E cél érdekében Ő folyamatosan tudatosítja az elérendő célt, és bátorítással motiválja tanítványait a jelen kínálta lehetőségeinek azonnali megragadására.
5) Isten nevelése beérik: megtisztított, jó cselekedetekre igyekvő néppé formál.
6) Isten nevelő szándéka nem mindenki számára elfogadott: akik elfogadják, azokat sajátjának (népének) tekinti. Isten a megátalkodott ellenlábasainak nevelését nem vállalja, azaz szegregál.
A fentieken túl még három olyan fontos tényt kell fontolóra vennünk, amelyek nem az idézett igeszakaszból, hanem a teljes Szentírás hátteréből nyerhetők ki.
Isten szuverén
Ez azt jelenti, hogy Ő elégséges önmagának, azaz nem szorul rá senkire. Ő magában is tökéletesen megvan. Az embert nem azért teremtette, hogy legyen udvartartása, legyenek cselédjei és szolgái, hanem azért, mert túláradó szeretetének „tárgyat” (célpontot) keresett. Ha az ember vétkezik, vagy elfordul tőle, az nem az Ő önérzetét sérti. Fájdalmat az okoz neki, hogy látnia kell, szeretetre szánt teremtménye „maga alatt vágja a fát”. Istennek nincsenek egzisztenciális gondjai. Nevelő munkája során semmiféle kényszerítő érdek (pld. bizonyítási kényszer, állásféltés) nem lép fel.
Szövetség (szerződés)
Isten és az ember kapcsolatát a „szövetség” szó fejezi ki a legpontosabban. Isten pedagógiai munkája az emberrel a szövetség keretében válik érthetővé. Ebben a szóban benne foglaltatik mindkét félre nézve: az önállóság elve; a szabadság elve; a felelősségvállalás elve, valamint a kölcsönös haszon elve. Ha ezek közül bármelyik elv hiányozna, már nem szövetségről (szerződésről) beszélnénk, hanem diktátumról. Ha Isten nem tartaná tiszteletben a szabadság (de nem szabadosság!) elvét, akkor a tanuló nem motiválható. Ha az egyik fél (az ember) szerződést szeg, akkor az alapvető morális probléma nem az, hogy esetleg kárt okoz a másik félnek, hanem az, hogy nem tartotta be vállalását. (A bírósági vád: így hangzik: „Az alperes a szerződés ezen és ezen a pontjait nem teljesítette”. Csak ezután kerül megtárgyalásra az, hogy milyen, és értékben (pénzben) kifejezve mekkora kárt okozott ezzel a felperesnek.) Amikor az Isten-ember közti szövetségben törés következik be a bűn miatt, akkor a bűnbánat kiinduló és nélkülözhetetlen eleme: „nem tartottam meg vállalásomat”. Figyelem! Az ember nem azt vállalja és garantálja a szerződésben, hogy bűntelen és hibátlan életet fog élni – Isten is tudja, hogy ez nem megy -, hanem azt, - és ez teljesíthető - hogy nevelőjének Őt választja, mert világosságban akar járni, nem pedig sötétségben.
Motiválás
Isten pedagógiájának kulcsa a motiválás. Ő az élet nagy törvényeit az ember szívébe akarja írni. Ezért adta lehetőségként mindenki számara az Ő Szent Lelkét is. Az a célja, hogy az ember ne külső követelményként, kényszerből kövesse tanácsait, hanem azzal belsőképpen azonosulva, a szabadság megélése mellett tudjon együttműködni nevelőjével. A motiválás elűzi a félelmet, és bizalmat épít. Minél erősebb a motiválás, annál kevesebb fegyelmezésre van szükség. Ha nincs motiválás, akkor a nevelés idomitássá süllyed. Ez azonban az emberi méltóság semmibevétele. Isten nem tart egyik kezében ostort, a másikban meg kockacukrot. Isten nem idomár.
Kedves Olvasó!
Én is szeretném érvényesíteni a szabadság elvét, ezért nem kívánom leírni, milyen az ideális pedagógus személyiség. Arról itt nem is tettem említést, hogy mennyire szükséges az a flexibilitás, amelyet a fejlődéslélektani törvényszerűségek kényszerítenek ki a különböző korcsoportok nevelése során. Mégis bátorítok mindenkit, szánjon egy kis időt arra, hogy - Isten pedagógiájára alapozva – ki-ki próbálja magának megrajzolni az ideális nevelő személyiségét. Ebből minden pedagógus, minden szülő és nagyszülő csak nyerhet. És azok is, akik csak ezután válnak azokká. Jó elmélkedést kívánok.
