Azt tapasztalom, hogy sok bibliaolvasónak problémát jelent a Lk. 5,39 vers megértése. Az alábbi gondolatokkal szeretném a megértést elősegíteni.
(36) Mondott nekik egy példázatot is: „Senki sem tép ki foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja, mert így az újat is eltépné; és nem is illene a régihez az új ruhából való folt. (37) Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor szétrepesztené a tömlőt, és elfolyna, sőt a tömlő is tönkremenne. (38) Hanem az új bort új tömlőbe kell tölteni. (39) Aki pedig óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.” /Lk. 5,36-39/
Vizsgáljuk meg a 39. vers szövegi beágyazódását
A borról és tömlőről szóló képes beszéd mindhárom szinoptikus evangéliumban szerepel, a szövegük alig különbözik (Mt. 9,16-17; Mk. 2,21-22; Lk.5,36-38). Mindhárom szinoptikus evangéliumban példázatpárt alkot a ruháról és a foltról szóló képes beszéddel. Mindhárom evangéliumban azonos történeti helyzetben hangzik el: A farizeusok számon kérik Jézust, hogy az ő tanítványai nem böjtölnek. Jézus válasza: most itt a vőlegény, most a menyegző ideje van, nem pedig a böjté. Mindhárom szinoptikus evangéliumban Jézus a válaszát a szóban forgó példázatpárral erősíti meg, de úgy, hogy azzal kritikusait is szeretné megnyerni. A három evangélium egybehangzó tanúskodása arról győz meg minket, hogy ez a példázatpár, igen hamar rögzült az evangéliumi hagyományban, és minden bizonnyal tartalmazta már a Logia-forrás is.
A példázat Jézus ajkán ezt üzeni: személyében a történelem új korszaka kezdődött el, mégpedig az örömteli üdvidő korszaka. Az üdvidő ajándékainak megragadásához új, megújult, gondolkodásmód, új tömlő szükséges.
Nehézséget jelent, hogy Lukácsnál kapcsolódik egy olyan mondat (39. vers), amely Máténál és Márknál nincs meg, nem csak a példázat keretében, de az egész evangélium keretében sem található, sőt még gondolatpárhuzamokat sem találunk náluk. Különös az is, hogy még Lukács evangéliumának jó néhány kéziratából is hiányzik ez a vers.
Vizsgáljuk meg a 39. verset
„Aki pedig óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó.”
A megértés kulcsa, hogy meglássuk: a magyar „ivott” szó helyén a görög szövegben a „pión” szerepel. Ez a szó görögben nem ige, hanem igéből képzett melléknév. Olyan embert kell elképzelnünk, akinek a múltban induló, de a jelenben sem lezárt életfolytatása következtében tulajdonságává, személyisége ismertető jegyévé lett az óbor-ivás. Ő az „óbor-ivó”. Így is mondhatjuk: szenvedélyes függőség a poshadt bortól. (A mai korra átültetve: a teljesen leépült alkoholfüggő ember, az un. „kannásborivó”)
Le kell szögezni: az ókori keleten nem volt még olyan borászati kultúra, mint napjainkban, amikor a bort hosszú időre tartósítani tudják. Ott és akkor az újbor = jó bor, a régi bor = poshadt bor.
Fontos látni, hogy az értékítélet, ami a mondatban elhangzik, nem Jézusé, nem is Lukácsé, hanem a függő emberé!
Ez a vers eltereli a példázat „csúcsáról” a hangsúlyt. A példázat feszültsége ugyanis abban áll, hogy a hallgatók tudnak-e új módon gondolni Istenre, meglátják-e a kegyelem Istenét abban, hogy Jézusban az Ő Fiát küldte el? Hogy tudnak-e „új tömlők” lenni? A 39. vers viszont más dilemmát vet fel: melyik kor a jobb? A régi vagy az új? Jó okunk van azt gondolni, hogy Lk. 5,39 nem a példázat része, hanem Lukács saját megjegyzése, amelyben természetesen korának, a 60-70-es évek egyházának reflexiója is mutatkozik.
A vers tehát egy felborult értékrendet, egy természetellenes és beszűkült gondolkodást fogalmaz meg. Ilyen visszás jelenség szellemi síkon az, ha valaki a kegyelem korszakában továbbra is a Törvény vonalán való gondolkodáshoz ragaszkodik. Hiszen Jézusban itt van már az új, a jobb, de az ember mégis a régihez a „poshadthoz” ragaszkodik. Miért? Mert rabja lett annak! Meg se kívánja kóstolni az újat, neki a régi is jó, azt már megszokta, azt már ismeri és tudja, mit várhat tőle. Abban a gondolatrendszerben ő biztonságosan mozog. Ez a gondolkodás jellemző Jézus kortársai közül a vallási elitre és ez a mentalítás juttatta Jézust a keresztfára.
Mi késztette Lukácsot arra, hogy a 39. verset a példázathoz kapcsolja?
Az ősegyházat is kísértette az, hogy az „újat” a „poshadttal” vegyítse. Pál éppen ez ellen az evangéliumot legyengítő veszélyes szellemiség, az un. júdaista hatások (körülmetélés, zsidó étkezési és ünnepi szokások becsempészése a gyülekezetbe) ellen harcol, mégpedig nagyon keményen. E harcot igazolja a Galatákhoz írt levél, amely legkésőbb 52 őszén keletkezett. (Lukács evangéliuma pedig 60-75 között!).
Tudjuk, hogy Lukács Pállal szoros kapcsolatban állt. Az apostol 2. missziós útjának jelentős szakaszain kísérőként van jelen; első római fogságnál is közelében van. Pál küzdelme a judaizmussal szemben Lukácsot sem hagyta érintetlenül. Ennek a harcnak a rezüméje fogalmazódik meg a Lk. 5,39-ben. A vers hozzákapcsolása a jézusi példázathoz teljesen logikus, hiszen arra mutat rá, hogy mi az oka annak, hogy valakinek a gondolkodásmódja nem tud megújulni, hogy nem tud új "tömlővé" lenni az evangéliumban felhangzó isteni hívás ellenére sem.
Mi magyarázza azt, hogy Lukács evangéliumának kéziratai között vannak olyanok, amelyekből hiányzik a 39. vers.
E tényben a 2. századi nagy hatású keresztyén gnosztikus tévtanító és szektaalapító, Marcion (+170 körül) és körének teológiai érdekeire következtethetünk. Marcion gyűlölte a zsidóságot, az Ószövetséget pedig egészében elvetette. Mivel a Lk. 5,39 látszólag és formálisan az Ószövetségnek ad autoritást, ez a vers Marcion és köre számára maga a botrány, ezért kihagyta.
Konkluzió:
Lk. 5,39 vers mögött apostoli tekintély áll, a Szentlélektől ihletett, és az egyház belső küzdelméből sarjad. De minden valószínűség szerint nem a példázat része, hanem Lukács saját megjegyzése. Hogy melyik a jobb bor, azon nem sokat kell gondolkodnunk, ha ide idézzük a kánai menyegző történetét. Jézus által teremtett „új” bor - a násznagy vallomása szerint is - jobb volt a réginél!
