A halál azon dolgok közé tartozik, amelyekre a természettudomány nem adhat végső választ. Az emberiség a halálról nem rendelkezik tapasztalattal. Ezt a tapasztalati „hiányt” az ezotéria mégis megpróbálja pótolni. Azt a látszatot kelti, hogy a „halál-közeli élmények” feldolgozása által a halálról bővebb ismeretet szerezhetünk. Ez az út azonban nem járható. A halál-közeli állapot ugyanis még a halálon innen van. Abból következtetni a halálra lehetetlen. Mint ahogy a 0 C°-os víz fizikai tulajdonságaiból nem lehet következtetni a 0 C°-os jég fizikai tulajdonságaira. Jóllehet nagyon közel vannak egymáshoz, mégis egészen mások. A halál kérdése alapvetően hitkérdés.
Ha a Biblia ez irányú tanításához akarunk közelíteni, le kell számolnunk azokkal a képzetekkel, amelyet az emberiség kultúrtörténete során a mitológia, a filozófia, a folklór, a vallások, a képzőművészet és az irodalom fogalmazott meg, s amely képzetek mélyen „beégtek” a tudatunkba. Csak ha felszabadultunk ezek alól, akkor érdemes a Bibliához közelítenünk. Tegyük hát meg!
Azok az emberek, akiknek haláláról, majd feltámasztásáról a Bibliában olvasunk, semmilyen élményről nem számoltak be. A környezetük sem kíváncsiskodott ilyen irányban. A tudósítások arra viszont utalnak –ha szűkszavúan is-, hogy ezek az emberek a lehető legtermészetesebb módon illeszkedtek vissza a megszokott mindennapi életbe. Mintha semmilyen közlésre érdemes élményük a halállal kapcsolatban nem lett volna. Mintha ott folytatták volna az életet, ahol az abbamaradt.
Ahhoz, hogy a Biblia sajátos, minden elmélettől elütő tanítását mélyebben megértsük, érdemes összehasonlítást tennünk a görög Szókratész és a zsidó Názáreti Jézus között. Haláluk körülményeiben sok a hasonlóság. Egyaránt hamis vádak alapján ítélték őket halálra, pedig tisztelték a törvényt. Mindkettő, életbölcsességre, erkölcsös életre tanított, mégpedig tanítványaikkal „sétálva”. Egyformán a tettek hitelesítő erejét állították szembe az üres szavakkal. A vádak is hasonlóak: istenkáromlás, valamint a nép vallási félrevezetése. A vád indítéka itt is, ott is a vádlók és bírák tekintélyféltése. A pervezetésben hasonló az a motívum, hogy csak vádló tanúkat hallgattak ki. Mind a kettőnek lehetősége volt elkerülni a halálbüntetést, de nem éltek vele. Mind Szókratész mind Jézus elkötelezett életet élt, mindkettő vezettetésről tesz említést. (Szókratészt a jóslattal determinált lelkiismerete, Jézust pedig Mennyei Atyja vezette.)
Kettejük közti legmélyebb különbség a halálhoz való viszonyulás terén van. Szókratész mond ugyan védőbeszédet, de maga sem bízott a felmentő ítéletben, védőbeszéde inkább erkölcsi és filozófiai kioktatás. Nem él át krízist. A szökésből -lelkiismerete szavára– visszatér a siralomházba, majd tanítványai csodálkozására önként, könnyedén kiissza a méregpoharat. Teszi ezt önigazolás céljából, hogy ne kerüljön önellentmondásba, ellentétbe saját tanításával. Álláspontja: „nem szabad a halállal jobban törődni, mint a gyalázattal”.
Jézus magatartása egészen más. Nála nyoma sincs a „könnyedségnek”. Gecsemáné kerti krízisében vért verejtékezve mond könyörgő imádságot: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” (Mk.14,36). Nem mond védőbeszédet. Rettenetes belső tusa után adja át magát a halálnak. De nemcsak a halálnak, hanem az iszonyatos kínzásnak, gúnynak, megalázásnak, gyalázatnak is. Nem sietteti, nem könnyíti meg sem szenvedését sem haláltusáját. Visszautasítja a bódító bort. Nála az önigazolás kényszerének semmi jele sincs.
A két személy markáns magatartásbeli eltérése nem a jellem és személyiség különbözőségéből, hanem abból a radikálisan eltérő hitből, abból a antagonisztikusan ellentétes meggyőződésből fakad, amit a két személy magáról a halálról vall. Szókratész azt hirdette, hogy az ember lélek és test. A lélek halhatatlan. Ezért Szókratész számára a halál: gyógyulás. Hitvallását megpecsételendő, arra kérte barátait, hogy halála után Aszklepiosznak, a gyógyítás istenének mutassák be a kakas-áldozatot. Ez volt Szókratész utolsó kívánsága. Az ő elméletét tanítványa, Platón fejlesztette tovább, akinél már a halál megváltássá magasztosul, s aki Európa szellemtörténetében –a keresztyénséget sem kímélő- máig ható filozófiai iskolát teremtett.
Jézus szemléletében a halál nem barát, hanem félelmetes ellenség. Az Ő utolsó kívánsága tanítványai felé szintén egy rituálé, mégpedig az úrvacsora. De ez nem a halál felmagasztalása, hanem ellenkezőleg: a halállal és a bűnnel való szembeszállásának győzelmi emlékünnepe. Vajon Jézus magatartása és meggyőződése összhangban van a teljes Szentírás tanításával? A kérdést így is feltehetjük: a Biblia tanítása összhangban van-e Jézus meggyőződésével?
A koherenciát sejteti egy történet. Lukács tudósítja a zsidó(keresztyén) Pál és az athéni görög filozófusok között folyó vitát. A leírásból arra következtethetünk, hogy ama gondolati antagonizmus, mely Jézus és Szókratész-Platón meggyőződése között feszült a halál kérdésében, az Areopágoszon történetileg „testet öltött” (Csel. 17,19-33). Pál Jézus nyomdokain haladt, az athéniek pedig Szókratészén. De vajon mi a Szentírás halálról szóló tanításának esszenciája?
A Szentírás mindenek előtt a halálnak a bűnhöz kötöttségét hangsúlyozza: a halál története a bűn történetéhez kötött. Képes nyelven szól a bűn és a halál összekapcsolódásának eredetéről és okáról az édenbeli történetben. A halál oka a bűn, vagy ahogy Pál apostol írja „a bűn zsoldja a halál” (Róm. 6,23). A bűn totalitásából adódik a halál totalitása is. Amint a bűn elhat minden emberre, úgy a halál is. Amennyire a bűn kiterjedt a teljes emberi lényre, úgy a halál is. A bűn erejének megtörése egyben a halál erejének megtörését is eredményezi (1Kor. 15,54-57). Mindkettő Jézus halálában és feltámadásában megtörtént. Amint a bűn történetének vége szakad, úgy a halálénak is, hiszen az mint utolsó ellenség eltöröltetik (1Kor. 15,26).
A halál totalitása a Biblia holisztikus emberszemléletét igazolja. Az ember megbonthatatlan egység. A teljes emberi lényt jónak teremtette Isten, a teljes ember elbukott, az ember teljes lénye megváltásra szorul. Az embernek nincs önmagában halhatatlan összetevője (szubsztanciája), teljes lényére kihat a halál. Ezért olyan drámaian komoly Isten figyelmeztetése a bűneset előtt: „halálnak halálával halsz!” (1Móz. 2,17). Az ember teljes lénye részese lesz a feltámadásnak, és Krisztus nagyszerű megváltó műve nyomán a teljes ember részesülhet a teljes életben, az örök életben.
A halál az élet ellentéte. Az emberlét élet-halál kérdés! A Szentírás, amikor az ember döntési felelősségét hangsúlyozza, nem az örök boldogságot állítja szembe az örök szenvedéssel, hanem mindig az élet és a halál ellentétére mutat rá (5Móz. 30,15-20). De hogyan értsük azt, hogy a halál az élet ellentéte?
Az élet - teljes aktivitás. Biokémiai, fizikai, akarati, érzelmi, értelmi, szellemi, hitbeli tevékenységre képes állapot. Ezt a lehetőséget, életerőt Istentől –mint az élet forrásától és urától- kapja minden ember. A héber nösámá (élet-'lehelet') és olykor a ruah (éltető 'lélek') Istennek azt a hatalmát fejezi ki, hogy Ő, és csakis egyedül Ő az, aki élettelenből élőt képes teremteni, s az életet fenntartani. (1Móz. 2,7)
A halál - teljes passzivitás. A biokémiai, fizikai, akarati, érzelmi, értelmi, szellemi, hitbeli tevékenységre képtelen állapot (Préd. 9,10). Ezt az állapotot az váltja ki, hogy Isten visszaveszi az életerőt, az életnek leheletét. A holtak teljes passzivitását a héber nyelv a seol szóval fejezi ki, amit leginkább sírnak tudunk fordítani.
A halál minősített formájáról is szól a Biblia. Ez a „második halál” (Jel. 2,11; 20,14-15; 21,8). Csak azoknak az embereknek lesz részük benne, akik életükben megátalkodottan a végsőkig ellenálltak a számukra is felkínált üdvösségnek. Ők tehát választották a halált, mert elutasították az életet, az élethez való jogot. Ők tehát ítéletre, azaz döntésükkel és annak következményeivel való szembesülésre támadnak fel (Dán. 12,2b; Ján. 5.29b), a „gonoszok feltámadásakor”(Jel. 20,5-15), hogy sorsuk végérvényesen megpecsételődjék abban a halálban, amiből nincs már feltámadás. Az első- és második feltámadás között a Jelenések könyve apokaliptikus „ezer esztendőt” határoz meg.
Jézus halálának különlegessége helyettesítő jellegében áll. Ő mindnyájunk vétkét, megátalkodottságát magára vette a kereszten. Az Atya elfordult tőle, átokká lett, majd kárhozati halált halt, mégpedig helyettünk. Így érthető meg Jézus halál előtti magatartása. De mivel ártatlan volt, neki és egyedül csak neki nem volt személyes bűne, ezért nem hagyta őt az Atya a halálban, hanem feltámasztotta és megdicsőítette Fiát.
Jézus halálának exkluzivitása megnyilvánul különleges hatásában is. Ez azt jelenti, hogy azok számára, akik hisznek Benne, jogszerű lehetőséget nyit arra, hogy kegyelemből megmeneküljenek a második-, a kárhozati haláltól, és megajándékoztassanak az „első feltámadásban” az örök élettel (Dán. 12,2a; Ján. 5,29a; 1Thessz. 4,13-17; Jel. 20,3-5). Ez a mi reménységünk alapja. Jézus, a mi Urunk ezt ígérte meg: „aki hisz én bennem, ha meg is hal, élni fog. És aki csak él és hisz én bennem, nem hal meg örökre.”(Ján. 11,25-26)
Kedves Olvasó! Hiszed-e ezt?
